Farkas Wellmann Éva
Az önmarcangolás
luxusa
Egy kézirat, netán történet lezárása – valahogy mindig
így vagyok ezzel – kérdések átgondolására késztet; s a már megnyugtatónak tűnő
véglegesség sem kerekíti egyenletessé a problémákat. Amikor kiadásra készítek
elő egy szöveget, ezek a gondolatok sűrűsödni, gubancolódni kezdenek, s
reménytelen módon engednek beleveszni korábbi írásaim labirintusába. Aztán, a
könyv megjelenése után, bemutatókon, már oda az önmarcangolás luxusa; mások
teszik fel kérdéseiket a szöveg helyett, jobb híján, szerzőjének. A kérdések
között vannak félelmetesen egyediek, olyanok, amelyek a formára vonatkoznak,
esetleg a témákat feszegetik, többségük viszont egyszerűen, visszatérő módon:
ismerős. Talán hasonlóan a formához, témákhoz, egyéb ismétlődésekhez. Ezekre a
legnehezebb válaszolni, mert magukban hordják összes eddigi változatukat, sőt
saját, egykor megismételhetetlennek gondolt válaszaimat is. Már-már zavarba
ejtően sztereotípnek, mégis kedvencnek számító tudakozódás: miért írsz ilyen keveset/ritkán?
Hosszú időn keresztül feleleteket kerestem és – mea culpa
– találtam is a kérdésre, mígnem, egy alkalommal, szinte villanásszerűen
tudatosult a felismerés: mindeddig a kiegészítő jellegű érdeklődés teljesen
elfedte a valóságot! Sosem azt kérdezték ugyanis, hogy keveset írok-e, sőt azt
sem, hogy mennyit írok. Pedig a válasz ezekben az esetekben nagyon könnyű lett
volna: hiszen majdhogynem állandóan írok.
Mert írás a lecketervek vázlatolása, egy recenzió/kritika megszövegezése, egy
tudományos dolgozat elkészítése, de feladatlapok gyártása, különböző hivatalos
iratok kitöltésének hosszú sorozata, vagy egy jelentéses helyre odafirkantott
szignó is. A leveleket, üzeneteket már meg sem említem. És írás egy vers
születésének néha csak egy-két perces folyamata, máskor féléves-éves vívódó
kihordása. Az elhallgatott, elrejtett sorok, a jegyzetek közül később szánakozó
mosollyal röpített ötletek. Az inkább visszafojtott teljes szonettek, balladák,
rondók. Hogy mi marad? Nos igen, ezt már számon lehet kérni.
A hallgatásban, úgynevezett nem-írásban gyakran ott lapul
egy (több?) későbbi megszólalás esélye. Lehetőség az ösvények széttartásának
rögzítésére. Vagy, ahogyan Petri György írta Interjúrészletében: „És ez a legnagyobb felelősség: el nem kezdeni.
/ Ilyenkor még annyi támpont van.” Számomra így válik a csend is írássá. Mert a
támpontok immár nem nehezékek. Kötetzárásként ezt tudtam mondani erről:
„Ne írd a szót. Engedd, hogy véget érjen
hallgatásban, mint lakomán a hajsza.
Nincs jelentés, csak jelzés, mint a vérjel –
s áttetszőtlen, miként a dolgok arca.”
Mégis, egy örömmel megírt vers varázsát nem pótolhatja az
efféle kínlódó mentegetődzés. És az állandóan írás szüneteiben valóban születő művek mérik meg majd
ennek a csendnek a súlyát. Így lesz/lenne a vers a dolgok arcának tartható
tükör. Mert képlékeny térfogatú a szó minden közegben; de a lezárás felelőssége
nem úszható meg. Ezúttal sem.
Megjelent az Új Könyvpiac 2012. márciusi számának harmadik oldalán. Érdemes eredetiben nézni, ott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése