Képek Vásárhelyről

Ha későn is, de íme, a vásárhelyi bemutató képei:

 Szabó Róbert Csabával

 Almák

 Jól éreztem magam, nagyon.

 Örültem nekik.

 Nagyon piros szemekkel, s még csak nem is a füsttől. 

Remek közönség volt, és itt még nem is látszik mindenki. 

Köszönet a fotókért Leitman Kornéliának és Szabó Róbert Csabának.

Noszlopi Botond könyvéről a Székelyföldben

2012 - Augusztus

 Farkas Wellmann Éva

Imázs- és mítoszteremtés, változó nézőpontokkal

– Noszlopi Botond: A szórakoztatás mesterfoka[1] –

Magány, imázs és elmélyültség – így, sorban, de általánosságban is kulcsszavai lehetnek Noszlopi új kötetének. A három egymást követő ciklus maradandó motívumairól van szó, persze csak felületes könyvjelzők gyanánt. A Csendrappszódia versei óta eltelt öt év ugyanis nem csak tematikailag árnyalta ezt a költészetet; mintha magabiztos szókimondásából, sőt, formakeresési lázából is visszavett volna.

A magány genealógiájacikluscím alatt felsorakoztatott versek, úgy tűnik, átvezetésként is szolgálhatnak a két kötet hangulatvilága között. Perspektívák közt keresgél ez a versfüzér (Portré, Fentről), összegez, vagy éppen a „hím dög” alakját vázlatolja. Később el is jut annak konkrétabb, plasztikusabb meghatározásáig a Vágyott undor című darabban: „Szívnak. Magom kell nékik és vérem. / Beföd egy óriás, nyirkos hímen. / Már elélveznék, de fulladozom / s elalélok, az eget nem látom, / az istent nem félem.” Mégis, a témák sokfélesége miatt, vagy az ahhoz képest kevés számú vers okán, nehéz lenne bármiféle belső ívet felfedezni ebben a blokkban. Talán nincs is szükség ilyenre.

Egységességben, felépítettségben a második ciklus lesz kifejezetten figyelemre méltó a kötetben. Címe, a Fémrúd és tükör, még nem sokat sejtet abból az imázsszületésből és -történetből, melynek tanúi lehetünk a versek olvasása során. A nézőpontok itt is jelentésteliek, például az Imitációban is. A vers nosztalgikus, de – trükkösen – az emléktől és a versbeszélőtől is egyre távolodó perspektívája filmszerű: „És eltűntek a színek is a filmről”. Bujkálna itt valami dallam is, ha – nem egyértelmű, hogy szándékolt botlasztások (esetleg halláshiány) miatt – meg nem törne, el nem hallgatna egy-egy pillanatra. Nyilván, ha szabad versről volna szó, a kérdésfelvetés értelmetlen lenne; viszont a formakeresés (szakaszokba tördelés, szótagszám viszonylagos fegyelme, alapvetően jambikus hangszerelés) határozott igénye miatt apró változtatásokkal jobban érvényesülhetne a zárlat is: „Mint falevelek, hulltak hónapok, / és nem találtam többé már magamra. / Ki e verset írja, az sem én vagyok.” Ugyanez érvényes az Eszter és a téboly című versre.

A magánmitológia konkrét körvonalakat ölt, olyan villon-i sodrású versekben például, mint A kitartott. A történetelemeket mozaikszerűen, mégis megfontoltan összeépítő vers nyers vulgaritása mégsem nélkülözi a lírai jelleget. Már-már nosztalgikus a póz, melyből a beszélő megszólal, felidéz – és összegzi (le)minősítése elemeit, majd eljut a konklúzióig: „Kipenderített éjnek évadján, /a kerületben van egy szálloda, / aprópénzt nyomva hideg kezembe, / a magod kellett csak, te ostoba.” A vers nőalakja egészen hasonló Villon vastag (kövér) Margot-jához; a megidézés patetikájának kontextusa pedig szinte követhetetlen. Mindenesetre, ez a beszédmód végigvonul a középkori trubadúr költészet első szatirikus interpretációitól egészen a helyőrséges költők (Orbán János Dénes, Muszka Sándor vagy éppen Márkus András) saját(os) mítoszteremtéséig. A csavargólétben otthont kereső és néha találó versbeszélő érvényes megszólalása ez a vers.

Hozzátartozik e magántörténelemhez a már említett imázs kidolgozása is. A „hím dög” megszólalása ismerősen köszön vissza a cikluscímadó darabban. Ebben a versvilágban a nő-férfi kapcsolat degradálódik, néhány láttatott-sejtetett vonása kiábrándító. A nő, kit „odaküldhetnek”, „vén már, s csupa festék, / és elhullajt féltucat zsebkendőt” (Aspiráció) A szerelem játék tárgya, akár ábécérendben, szinte találomra választott szavakkal is elmondhatóvá válik (Szerelem ábécé).  Alapvetően a szexualitás által tűnik meghatározhatónak, de mégsem teljesültnek, örömet hozónak. „Egymáson ejtett sebek”, „Kegyetlenség, harc, szerelem, halál. / Vagy az elme, vagy a szív, valami mindig megáll.” (Hidegháború) Bár a retrospekció távlatából némi remény azért ott húzódik mindezek mögött, előtt: „mindez törlesztő-részlet volt, / egy hosszabb lejáratú boldogságra.” (uo.) A kiábrándultság alaphangulata még az olyan, árnyaltságra törekvő versekben is jellemző, mint az Egyfajta panasz. Holott ez a fokozatosan kimondó jellegű, bátortalannak tetsző megszólalás már valami egészen más oldalú szemléletét adja a szerelmi kapcsolatnak. Csak középtájt derül ki, hogy „Domina győzött, és Domina boldog”, de ez is a számos belső feszültség egyik pólusaként csupán.  Hiszen az effajta örömben a konklúzió sem lehet egynemű: „Még le sem hunyom a szemem és elárulsz, // és le sem hunyod, és elárultalak.”

A szerelem erkölcsfosztottságáról ad pillanatképet A feloldozó. A sztereotip hűségelv laza kikerülése, s ennek kimagyarázása („vigadtam egy keveset / nem nagy dolog / megesett mással is”) valamiféle új rendet kíván teremteni a társkapcsolatok logikájában. Pimasz, provokatív vagy újító ez a szemlélet; ki-ki döntse el maga. Ráadásul az sem ígérhető, hogy könnyű feladat lenne. Hiszen szinte ellenversként éppen rákövetkezik a Levél helyett mélyen elgondolkod(tat)ó monológja, mely szinte könyörög az elvesztett társ figyelméért. Az ellenpontozás nem meglepő: Noszlopi szinte minden vers alapkoncepcióját igyekszik valamilyen módon kifordítani, más szemszögből is láttatni.

Erős kivétel az imázsteremtő versek sorában a cikluszáró darab: az immáron alaposan elidőző perspektíva tisztán belsővé válik itt. Mintha az eddig körülményesen megrajzolt álarc eltávolítására tenne kísérletet A szívbezárt. Behatárolt világ van mögötte, mely néha el is válik tulajdonosától. Igaz, hogy véglegesen mégsem lehet megszabadulni tőle – más alakban újból belakja a szívet: „s ha egy napon mégis kitör, / elhagy, majd jön helyette más, / beköltözik és új nevével / televájja a szív falát”. Akárha póz is lenne ez, mindenképpen jól áll Noszlopinak; elférne néhány hasonló vers a ciklusban.

Jóleső felismerés, hogy a második versblokk lendülete nem vesz oda a záró ciklus verseihez érve sem. Noha van itt néhány helyzet- vagy ötletversnek is nevezhető darab (Kávé a múzeumban, Hajlékvers, Édes élet), alapvetően az elmélyült, átgondolt, problematizáló jelleg a domináns.

Egy megjegyzés erejéig térek ki A gyilkosság című szövegre, melyben Noszlopi ezt írja: „delírium tremens a bortól”. Ez merő képtelenség, ugyanis a delírium tremens alkoholmegvonásos tünet együttes. Azért megnyugtató, hogy a szerzőnek nincs erről érvényes tudása. Ellentétben a pók esetével, melyről tudja, hogy nyolc szeme van (vagy legalábbis lehet).

Gyakran nem egészen pontosan állapítható meg, hogy Noszlopi a rímeknek szánt-e, s ha igen, akkor milyen funkciót. Például az Egy rozzant ágy alatt című szöveg elgondolkodtató ilyen tekintetben. Telis-tele van ugyanis olyan esetleges, nem igazán sikerült rímekkel, mint: „sehol – motor”, „ánuszomba mar – de hamar”, „nyalogatja a rém – maradhatok-e én”, „ágy alatt – seperc alatt”, vagy az utóbbi években eléggé elkoptatott „hulla – nulla”. Hogy semmi értelme a rímek effajta kényszeres keresgélésének, jól bizonyítják az olyan darabok, mint az ugyan szakaszokba tördelt, de mégis szabad versnek tűnő Szerenád egy égő házhoz. A szövegben foglalt impressziók, képzettársítások váratlan megteremtése és visszavonása sajátos feszültséget hoz létre, egy refrénszerűen ismétlődő-variálódó sor („tél volt, ideje volt, szél volt, és ház volt”) az újramondás lehetőségeit is megteremti. Egységében nézve ugyan néha zavarosnak tűnik ez a világ, mégis – vagy épp ezért – számos értelmezési lehetőség előtt nyit kaput.

A megalkuvás pszichológiája hat darabra osztott belső ciklus, melynek első versét leszámítva mindegyik szonett-formájú. Jórészt tízes sorokat (egyszer tizenegyeseket) találni, a jambust többször is megtörik ezek a versek. Meglehet, hogy szándékoltan, noha nem mindig szerencsés módon, például itt: „azért ez is a sötétség verse”. A daktilikus Dsida-rájátszás esetében („és nincs hiba benne”) viszont már értelmet nyer az efféle játék. Motívum-szinten is szépen keretezett kisciklus: „ez a homály, jaj, nagyon idétlen”, hangzik az első vers végén, hogy a záró darab utolsó tercinája is majd csak látszólag fordítson az értelmén: „Így lesz ezentúl, ameddig csak élek. / S nem jövök rá időtlen időkig, / hogy e fény, jaj, nagyon idétlen.”

A kötet talán legerősebb, legtöbb problémát hordozó verse a Kilépés az idill kapuján. Furmányos, de kétség kívül logikus szerkesztői megoldás ilyen verssel zárni egy kötetet. Utolsó darabként ugyanis nem csupán tartalmazza az eleddig fel-felvillanó motívumokat – egyúttal merészen tágított kontextusba helyezi is őket. Mert ugyanilyen vakmerően értelmezve: az idill kapuján való kilépés a Dante Poklán való bejutást (is) jelenti.  Könnyű lenne a dolgunk, ha egyszerűen azt mondhatnánk, hogy a Pokol kapujának feliratát parafrazálják ezek a tercinák. Hiszen az önmagában is elhíresült részlet („Én rajtam jutsz a kínnal telt hazába,
én rajtam át oda, hol nincs vigasság…” – Babits Mihály fordítása), majdhogynem minden szava, sora megtalálható a Noszlopi-versben, de nagy biztonsággal elkeverve, saját mitológiába szőtten. Egy kivételesen szép, ihletett verset eredményezve. Rímei nem mindig tökéletesek, viszont keresetlenek, magukkal sodróak. A kapu-motívumot – akár személyesített formájában is – érdemes alaposan szemügyre venni mindazoknak, akik azt hinnék, első olvasatra megértették a verset.

Első kötetéből, a Csendrappszódiából, Noszlopiról már tudni lehetett, hogy kihívásnak tekinti a formát. Most mégis, mintha fegyelmezettebb szókészlettel, de a verstan rendjét lazábban értelmezve szólalna meg. A talányos képzettársítások, az életteli versalkotás maradandó tanulságával.

---

[1]Kolozsvár, 2011, Erdélyi Híradó Kiadó.

Forrás: Székelyföld

Belgrádi képek

 A Belgrádi Nemzetközi Könyvvásáron jártunk. 

A nagy csarnok bentről.

 

És a fiúk, ahogyan nézelődnek: Balázs, Marci, Tamás.

 

És mindez fentről. 

A város ilyen is.

Meg ilyen. (A szerb parlament.)

 Korpa Tamás és Mészáros Marci, valami jó témával.

 Magam, kipihenten, hurrá!

Marcival reggeli kávézunk. 

(Még egy kávét bevállalhattunk volna, most látom: háttérben egy szívgyógyász cégére.)

Új munkahelyem

Szeretettel várom minden olvasómat - immár szerkesztőként - a www.barkaonline.hu honlapon is. 

Farkas Wellmann Éva
költő, kritikus, szerkesztő

---

1979-ben született Marosvásárhelyen. A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar–angol szakán diplomázott 2001-ben. 2003-ban magiszteri képesítést, 2012-ben pedig doktori címet szerzett ugyanott. Dolgozott a Babeş–Bolyai Tudományegyetem újságírói szakának óraadó tanáraként, a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon szerkesztőjeként, általános- és nyelviskolai tanárként.

1998-tól kezdődően rendszeresen közöl verseket és kritikákat erdélyi és magyarországi irodalmi folyóiratokban, antológiákban. 2002-ben jelent meg első verseskötete Itten ma donna választ címmel, az Erdélyi Híradó Kiadó és a Fiatal Írók Szövetsége közös gondozásában. A könyv második kiadása 2005-ben jelent meg, az aradi Irodalmi Jelen Könyvek sorozatban. Második verskötete, Az itt az ottal, 2011-ben látott napvilágot, szintén az Erdélyi Híradó Kiadó és a FISZ gondozásában.

Díjak, elismerések:

Látó-nívódíj, debütdíj – 2000; Mikó András-díj – 2001; Méhes György-debütdíj, Erdélyi Magyar Írók Ligája – 2002;

Communitas-ösztöndíj (vers és kritika kategóriákban) – 2004, 2008, 2012; Artisjus-ösztöndíj – 2004; Petőfi Sándor-díj, Magyar Rádió – 2005; Székely János-ösztöndíj – 2007; Határon Túli Magyar Tudományosságért-ösztöndíj, Magyar Tudományos Akadémia – 2011; Irodalmi Jelen költészeti díj – 2012.

A BárkaOnline-on megjelent közléseiből:

Vers

Közöm, A damaszkuszi visszaút balladája

Kritika

Felszabadult költészet, a kísérletezés nyitottságával - Lövétei Lázár László kötetéről

Polifón életpálya, választott révek - Banner Zoltán kötetéről

Helyszíni tudósítás

A Hitel folyóirat estje
Márton László Udvarhelyen
Szépirodalom és közélet határain - Ács Margit estje Békéscsabán 

Forrás: Bárkaonline 

Banner Zoltán válogatott verskötetéről a Bárkában

Farkas Wellmann Éva

Polifón életpálya, választott révek

Banner Zoltán: Hátra ne nézz!

Válogatott versek és vidékük

Banner Zoltán válogatott verseskönyvének olvasásakor önkéntelenül kínálkozik élet, életmű és költészet számos párhuzama, ha mégoly maradinak tűnik is a megfeleltetés. A pozitivizmus vádja alól, azt hiszem, éppen a szerző mentené fel az ilyen irányba merészkedő olvasót. Mert számára teljesen természetesen, termékenyen csúszik egybe a vállaltan polifón élet(pálya) a tudatosan eklektikus költészettel. A banneri életmű ugyanis nem kizárólag lírai; markáns művészettörténészi, előadóművészi és pedagógiai pályák is meghatározóak benne.

A szerző 80. születésnapjára készült összeállítás a Hátra ne nézz!, alcíme: Válogatott versek és vidékük. Ez utóbbit lehetne az amúgy jellemző játékosság egyik megnyilvánulásaként is értelmezni, ha nem lenne egészen komoly a játék. Hiszen a válogatás az életmű három helyszínének lírai keresztmetszetét kínálja, részben a szerző, részben a szerkesztő, Elek Tibor válogatásában. Tudatosan felépített kötet, melynek szervező elve éppen a színterekhez való rendelés. A felnőtté válás Szatmárnémetije, az érettség Kolozsvárja, a rév Békéscsabája – lehetne summázni a fejezeteket, de esetleges egynemű fogalmakat rendelni a városokhoz: egy költői világ építkezésének vagyunk részesei. Egy olyan lírai életműé, amely nem egyenletesen, de mégis határozottan mélyül, válik tudatosabbá, sőt, a szerző számára is egyre vállalhatóbbá. Ezt látjuk abból is, hogy az egészen ifjúkori versek közül mindössze húsz körüli darab került be a kötetbe, a Kolozsváron írottakból már ennek a duplája – a legutóbb írt költemények pedig az első ciklus háromszorosát teszik ki. Igaz ugyan, hogy az utolsó blokk kettős „funkciót” tölt be. Banner Zoltán közléseiből kiderül, hogy a kötetek sorában következett (volna) egy TriaNON ország című is, melynek nem talált kiadót – így a válogatás során abba a furcsa helyzetbe került, hogy a ki nem adott versanyagot is szelektálni kellett. Nyilván, ennek az lett az eredménye, hogy – a publikálás kényszerűsége miatt is – talán a tervezettnél több költemény bekerült a kéziratból. Szerencsére, az összeállítás javára.

Nehéz olyan szempontokat találni ebben a könyvben, amelyek mindvégig meghatározóak vagy számonkérhetőek lehetnének – olyannyira változatos a versanyag. A sokoldalú művészeti-kulturális érintettség azonban tematikailag is tetten érhető a kötet verseiben, és a maga változatosságában megbízhatóan visszatér.

A reprezentatív válogatás jól mutatja, hogy milyen intenzív, fontos szerepe van a klasszikus zenének ebben a költészetben. Sokszor a versek kompozíciója is zenei műre emlékeztető; kínálkozik a kísértés, hogy akként értelmezzük. (Nem is lenne erőltetett a megfeleltetés.) A zene átszövi a megidézett világot, de néha ellenpontjaként is tételeződik. E bonyolult viszonyrendszer egyik legteljesebb megfogalmazása Az űrhajós levelei Bartók Bélához című poéma a kolozsvári ciklusból. A négy részre (tételre?) osztott vers a világűr „késes” végtelenjét hasonlítja a zene, a művészet adta lehetőségekhez; néha egymásba játszatva a világokat: „Ez a beszélgetés / idegen már a szájnak, / nem mozdul rá a nyelv, csak a húrok, a legfinomabbra sodrott / huszadik század”. A vers formailag is nyitott: legalább három helyen kínál helyet az olvasónak, hogy tetszőlegesen behelyettesítsen saját ötleteket, gondolatokat. A Nagy István karmester emlékének ajánlott Búcsú az énekkaroktól még merészebb ellentéteket is megfogalmaz: a csukott ajak a huszadik század lakatja ebben az elhallgatás-vízióban. „(...) És sszekucorodsz a fájdalom-tól, / hogy nem énekelhetsz. / Ezután örökké erdő mellett estvéledünk / és kimondani sem tudjuk : hová igyekszünk / s ki adjon jó éjszakát? / A keze, látod, a kezén a sebhelyes ujjak is azt jelzik, / milyen hamis a kivilágítás / s milyen valódi a sötétség.” Nem véletlen, hogy e vers záró sora lett annak a pódiumnaplónak a címe, melyben Banner Zoltán előadóestjeiről adott számot 2007-ben: Örvendjetek, némaság lovagjai! Az elhallgatás – úgy tűnik – általában is, a kultúra más területeivel kapcsolatban is foglalkoztatta a szerzőt. Az említett naplót egyébként, melyben szavalóművészi pályáját összegzi, Banner ekképp „ajánlja”: „jöjjetek, némaság lovagjai; négy évtizeden át hadakoztam veletek, most már tudom, esélytelenül; örvendjetek, mert úgy zárom pódiumnaplómat, hogy még memóriámnál és hangomnál vagyok, de már nincs kinek és nincs miért”.

A gyermekkorból hozott, de a felnőttkor egészét meghatározó zeneszeretet – akárcsak Kosztolányinál – a vers metaforájává válik. De míg a Kosztolányi- versek jelentős részében a zeneiség a ritmikába, rímelésbe is beépül, itt inkább tematikailag hangsúlyozódik, gyakran önálló költeményekben (Chopin, Allegro – Kedvesem, Disszonáns ének, Májusi litánia 1988-ban stb.) Banner szándékosan nem köti magát poétikai szabályok gúzsába, sőt, az egyes művészeti ágakat szándékosan állítja egymás szolgálatába. Talán ez az oka annak is, hogy a nagyobb részt (látszólag) szabad versek rendkívül változatosak formailag is. A belső hangzásban pedig – akinek füle van, hallja – félreérthetetlenül felcsendül néhány klasszikus opusz vagy melódiarészlet: Chopin Cisz-moll keringője, Bartóktól az Este a székelyeknél vagy éppen Schubert C-dúr-szimfóniája.

Az egyes városokhoz kötődő versek sorát minden esetben egy-egy prózai, személyes hangú bevezető előzi meg. Ezek külön értéket, színt képviselnek a könyvben, ugyanis a szerzőnek gondja volt rá, hogy a ciklusok hangulatához, világához szabja őket. Az első, ifjúkori válogatás előtt például egy, a versekkel nagyjából egy időben született expresszionista vízióprózát közöl. Vagy a későbbi versekben elmélyülő ars poeticá-s, költészetelemző megnyilatkozásokat vetíti előre a kolozsvári összegző: „a vers nem ruhatári fogas, melyre bármit ráaggathatunk, hanem üvegpohár, ami cserepeire hullik, ha túlságosan forró italt töltesz bele, vagy megfagy benne, amit beletöltöttél.”

A sokrétű érdeklődés, elhivatottság általában sem csupán a témán, a megszólalás módján hagy nyomot. Ott érezni a stíluson; az avantgárd számos jellegzetessége tetten érhető a versek felépítésén. Több darab kimondottan képi, majdhogynem kínálkozik egy-egy szürrealista, expresszionista, leggyakrabban absztrakt művészeti allúzió. Különböző módokon tördeli/töri meg gyakran a verssorokat is Banner: van, hogy a sorok vagy szavak közben hagy szünetet (Nyolcsoros, Szaggató), de olyan is, hogy a mondat közepén váratlanul nagybetűvel indít új gondolatot – amely azért az előzőhöz is értelemszerűen illeszkedik (Napon). A képzőművészeti motívumok természetesen azoknak a verseknek is sajátjai, amelyek művészbarátokhoz szólnak. Ilyen például a Vándorfestő, amelyet név szerint négy festőnek és „a többieknek” is ajánl: „(...) ránk nem szabott / távolságok és közeliségek nélkül – / egyedül zölddel, fehérrel, feketével – / egyedül a kötelező árnyék nélkül – / nem az emlékek hanem / az egymásba merülők műtermében – / ecsetvonásainkban az otthon / végtelenje – megkopogtatod –”. E sorok tartalmisága már átvezet a harmadik tömb egyik alapvető lírai motívumához, az otthonkereséshez is. A kolozsvári versek közül az utolsók többnyire már mind hordozzák ezt az élményt, leginkább figyelemre méltó módon a Hontalan hazafiság. Ezekben a művekben jól követhető a folyamat, ahogyan a banneri költészet egyre magába nézőbb, elmélyültebb, egyúttal letisztultabb is lesz.

A békéscsabai versek azért is bírnak különös jelentőséggel, mert bennük nem csupán az eddigi témák, lírai tapasztalatok összegződnek, hanem az előző két helyszín is felelevenedik, sőt, határozottabb kontúrt is nyer. A szerző valamiféle derűs belenyugvással veszi tudomásul, hogy „a mai európai szellemi közgondolkozásból nézve: költői ösztönéletem és tudatosságom egyre korszerűtlenebb”, de ugyanakkor ezt vallja: „arról még nem mondtam le, hogy bár egyetlen mondatom, bár egyetlen valakit át ne segíthessen a huszonegyedikből a huszonkettedik századba”.” A választott rév talán legintenzívebben éppen a helykeresést aktivizálja ebben a lírában. A szülőföld, (a tágabban értelmezett) Erdély, meghatározó személyiségeivel, szellemiségével és városaival, felidézhető történeteivel elevenebben része a verseknek, mint bármikor korábban. Csak címben négyszer fordul elő Szatmár neve, de ugyanilyen kiemelt helyzetben találkozunk Segesvárral, Araddal, Dévával, Szalontával vagy Brassóval. „Egyeneseket húz” tehát a vers a különböző helyszínek között, és „úgy remegnek a távolságok / mint az emlékezet / mikor nem találja / két pont között / mi a legrövidebb”. Aki beszél, hajléktalan, s imája: „e táj testét nem ismeri – / vetkezteti, de csókja nincsen / – segíts feledni, Istenem!” Egyúttal a lelkiség, vallásosság mélyebb dimenziót nyer olyan versekben, mint Ha majd elindulok feléd, Uram, Könyörgés, Esti ima – de a többi szöveg alaphangja is hittel teli. Összefügg ez a visszatekintő-számadó tendenciával is, melynek szerves részeként a magyar kultúra féltése is felerősödik (22 metafora – a magyar kultúráról, Számadó tanúvallomás, A magyar turulmadár). Nagyon vonzó jellemzője ezeknek a költeményeknek, hogy nem didaktikusak, s főként nem sztereotípiákat ismételgetnek. Személyes ügy itt a magyar sors, a költészet megfogalmazása, (át)értékelése, mely néha szentenciózus, mégis lényegbeli igazságokat eredményez: „ha költő vagy – / Isten készen talál / s Ő dönt Felőled / nem a halál”.

Olyan költői összegzés ez a könyv, melyen meglátszik: szerzője jó lelkiismerettel foghat majd legújabb versei kötetbe rendezésébe is. Mert eddigi pályáját volt ereje, tartása úgy áttekinteni, hogy valóban képet, alakulástörténetet adjon olvasói kezébe. Legszebb versek többször szűrt gyűjteménye, esetleg jól megszövegezett önfényezés helyett. Életszerű gyűjteményt, a szó leghitelesebb, de ugyanakkor legtöbb értelmében is. Hiába figyelmeztet a kötet címadó verse: Banner Zoltánnak méltósággal sikerült hátranézni.

Megjelent a 2012/4-es Bárkában. 
Forrás: Bárkaonline

Bemutatók, rendezvények képeiből

Békéscsabán, novemberben. Bálint Tamással és Darvasi Ferenccel

Nyíregyházán, Mogyorósi László és Elek Tibor társaságában

Kolozsváron Orbán János Dénes mutatta be az új könyvemet 

 Szentes Zágon az előtérben fényképez

Kolozsvár, még mindig 

  

Mezőkovácsházán Nórándt Péterrel beszélgettünk

  

Fekete Vincével, Gyulán. A beszélgetést Kiss László vezette

Szabadka. Lapis József, Berényi Emőke, Csík Mónika, Bencsik Orsolya és Korpa Tamás körében

Vers, Irodalmi Jelen

FARKAS WELLMANN ÉVA

Túlhajszolt lelkek balladája

Mint kinek végül mégsem végtelen kell,
s levetkőzött megannyi benti mázat,
egy szerelvényben értesíti lelke:
ez a vonat lesz mindörökre házad,
s a ritmus, melyet már csak gépi váz ad,
jaj, azt ne mondd, utadhoz mind kevés így.
Mert erre tart, ki érti ezt, s ha lázad –
az örök száguldásba érkezésig.

Csuklón szorít vagy gyomron bármi zaj, dal,
szolgáltatás-biztosított sebesség,
a félelmet viszed tovább magaddal,
arcodra ír – éppen csak meg ne lessék,
míg foltjait mázolja rá a festék
(a ráncokat kiszáradt karmok vésik).
Pihenni nem kell már, csak erre tessék,
az örök száguldásba érkezésig.

Otthonra itt lel mind, ki nem köt békét,
barátságot; s eleddig bűnnek hátalt,
lassítni nincs erő, vészfékre végképp,
célok között a cél, csak egyre vágtat
veled hazád (pedig suhanni láttad),
a megnyugvás befut, bár egyre késik,
csak tarts felé, ő nem tudod, hová tart,
az örök száguldásba érkezésig.

Ajánlás

Herceg, mondom, házat ne lakj e földön.
Utad csak út, sok végpont közt levésig,
hajszold lelked – mielőtt újraköltöm:
az örök száguldásba érkezésig. 


Forrás: Irodalmi Jelen

Dedikálás a könyvhéten

Szeretettel várok mindenkit!
Farkas Wellmann Éva: Az itt az ottal. Június 10-én, vasárnap 13 és 14 óra között.

Helyszín:

Budapest, Deák Ferenc utca, 2-es pavilon.

A FISZ standjánál.

1 KÖNYV a Duna Televízióban

A könyvajánló linkje a videótárban:

http://www.dunatv.hu/musor/videotar?vid=731169&pid=1029041

Nekem csak Explorerrel sikerült megnyitni.

Interjú és videointerjú az Irodalmi Jelen honlapján

A líra maximalista donnája

INTERJÚ

---

Farkas Wellmann Évával, az Irodalmi Jelen költészeti díjasával beszélgettünk szakmai szigorról, játékosságról, alanyiságról és arról, milyen verssorok segítenek a mindennapokban.

Videointerjú és versek a szövegbe ágyazva.

Huszonéves pályakezdő költőként rengeteg elismerést begyűjtöttél, elsősorban az Itten ma donna választ (Erdélyi Híradó – Fiatal Írók Szövetsége, Kolozsvár, 2002) verseskönyvednek köszönhetően, noha kritikai munkásságodra is felfigyelt a szakma. Az az érzésem, hogy maximalista vagy, amikor azt mondod: számodra egy-egy díj újabb elvárás is, utána még körültekintőbben írsz verset. Az Irodalmi Jelen költészeti díja, amelyet Az itt az ottal (Erdélyi Híradó Kiadó és FISZ, 2011) kötetedért érdemeltél ki, milyen újabb kihívások elé állít?

A maximalizmussal kapcsolatban mindenképp igazad van. Ez néha görcsösségbe is áthajlik, innen ered a megszólalás nehézsége. A díjak nagyon fontos megerősítések – az olvasói visszajelzések mellett. Azt a fajta bizalmat jelentik, hogy „amit eddig írtál, értékes”, de egyúttal azt is, számomra, hogy nem okozhatok csalódást annak, aki ezzel megtisztelt. Az Irodalmi Jelen díja egy régi jó szakmai kapcsolatot igazol vissza. Emlékszem, mikor az első kötet megjelent, a lap főszerkesztője megkérdezte, mit írtam azóta. Mondtam, hogy még igazán semmit, csak nekikezdtem egy hosszabbacska versnek, nagyon az elején vagyok. Mire ő: hát jó lenne sietni vele, mert a következő lapszám címlapján fog megjelenni! De az új könyv sok más darabja is az Irodalmi Jelenben látott napvilágot, és számos recenziót, kritikát közöltem a lapban. Ezért is nagy öröm, hogy most díjazott lett a könyv; a kihívás pedig a régi: az eddig felállított mércét tartani, sőt emelni.

Kilenc évet kellett várni a második kötetedre. Azt gondolom, az olvasóid türelmetlenek voltak, hiszen első köteted egy második kiadást is megért az aradi Irodalmi Jelen Könyvek sorozatában 2005-ben, ami kuriózum egy debütáló szerző esetében. Nálad a laikus olvasó vagy a szakma elismerése a mérvadó?

Mindkettő egyformán fontos, azt hiszem. Persze, sok szemrehányást kaptam, hogy miért nem jelenik meg a könyv hamarabb, de azon a véleményen voltam, hogy inkább kivárom, amíg mind mennyiségileg, mind minőségileg vállalható állapotba kerül a versanyag. Nem bántam meg. Tudok olyan költőkről, akik utólag visszavonják egyik-másik versüket; én ezt szeretném elkerülni. Az időben amúgy sem igazán lehet meg nem történtté tenni semmit, a nevetségessé válás kockázata nélkül. Szerencsés vagyok, mert viszonylag gyakran kapok olvasói véleményeket. Örülök nekik nagyon. Sőt, gyakran azt is látom a szemem sarkából (talán pedagógusi tapasztalatomból adódóan), ha egy bemutatón a felolvasott vers egy sora valakit megérint. Akkor már volt értelme megírni azt a szöveget.

Visszatérve a hosszú kilenc évre. Azt mondják rólad, hogy te nem írod meg a rossz verseidet. Sokszor inkább kidobsz egy gyengébben sikerült sort, ha úgy érzed, valamiért nem illik az összképbe, és nem tudsz kihozni belőle „vállalható verset”.  Honnan van ez az önkritika, ami sok pályatársból hiányzik?

Egy gyengébben sikerült sor esetében általában az egész szakasztól, sőt verstől megválok. Kár erőltetni olyasmit, ami megalkuvásokat igényel, vagy kevés vagyok ahhoz, hogy jól megírjam. Nos persze, attól még mindig csak nekem tetszik, nagyon szubjektív ez a dolog. De legalább nem gondolom azt, hogy ha még nekem sem tetszik, akkor másnak hátha... Hogy ez az önkritika honnan származik? Nem tudom. Talán az elődök példája, és/vagy egyszerűen a költészet iránt tanúsított mély alázatom az oka. 

„A megírás folyamata a legritkább esetekben társul örömhöz, lelki békéhez, nyugalomhoz. A megszövegezés egyúttal valaminek a lezárása is, legyen ez akár egy gondolatfolyam, és sokszor azt érzem, nem akarok még tőle elszakadni” – fogalmazol korábban. Mikor érzed úgy, hogy kész egy vers, egy ciklus, az utolsó simítások is megvannak a köteten?

Az egyes verseket – miután befejeztem (néhány perc vagy egy fél év alatt) – már nemigen módosítom. Amire az idézet vonatkozik, az a folyamat gyötrelme: megtörténik, hogy valósággal tiltakozom belül egy-egy sor ellen, közben problémákat próbálok megoldani, vitázom gondolatokkal – szóval, akár egy konfliktushelyzet, olyan a versírás. És a kész vers, akár a megtisztulás, a szépen megoldott feladat öröme. De csak, ha úgy sikerült, ahogy akartam. Ugyanez vonatkozik a kötetre is.

A második könyv sokkal személyesebb hangot üt meg, mint az első, kevés benne a szerepvers, súlyosabb a játék, filozofikusabbak a szövegek. Szükséges a személyes élményanyag a vershez? Vagy lehet úgy is jó költeményt írni, ha csak belebújsz valakinek a bőrébe, és jól ismered a szakmát?

Egyfelől úgy éreztem, leállhatok kicsit a kísérletezéssel, másfelől olyan kérdések foglalkoztattak ebben az időszakban, amelyek nem tűrtek más szereposztást. Nagyon mélyre ástam a kötet több versében is: akár a címadó Az itt az ottal-ra gondolok, vagy az első versre, a retrospektív Magát egykor-ra. De a Hogy rosszul élj, a látszólag könnyed Valami ég e versen át vagy A damaszkuszi visszaút balladája  is ilyen. Azt hiszem, adott helyzetben ezek a versek a túlélést jelentették számomra, ha mégoly romantikusan dagályosnak is tűnik a kijelentés.

Orvoscsaládból származol, anyai nagybátyád Wellmann (Éltető) József viszont irodalmi pályán mozgott. Testvéred, Farkas Wellmann Endre is költő. Úgy tudom, hogy kolozsvári egyetemi éveid alatt születtek az első alkotásaid, de talán már fiatalabb korodban is érlelődött benned a gondolat…

Igazából mindig is foglalkoztatott az alkotás gondolata. Tízéves koromban éjszaka felébredtem, és a szobámba világító utcalámpa fényénél is írtam. Akkor még könnyen ment. Aztán tizenhét éves koromban megírtam azokat az első szövegeimet, amelyeket ma is versnek merek nevezni, benne vannak az első kötetemben. Kolozsvárra, ha jól emlékszem, négy verssel érkeztem.

Farkas Wellmann Éva Az itt az ottal bemutatóján

Kolozsvárra kerülésednek, az Előretolt Helyőrségnek, gondolom, meghatározó szerepe volt a pályád alakulásában, hiszen már az első néhány versed után kötetet „előlegezett meg” Orbán János Dénes. Mesélnél ezekről az évekről, az első fellépésről, az első Bretter Körről, az akkori hangulatról?

Orbán János Dénes biztatása meghatározó volt a pályám alakulásában. Akkoriban nagyon önbizalomhiányos voltam; ő hitt bennem, a költészetemben. Az első közös fellépésünk előtt elmagyarázta, hogy ha vállalom ezeket a verseket, akkor bizony érthetően, hangosan mondjam, különben semmi értelme. Megpróbáltam, ment. Arra próbáltam később is törekedni, hogy a leírt vers majd valahogyan hangozzon, legalábbis nekem legyen egy elképzelésem az előadásáról. A Bretter Köröknek akkoriban eléggé gyilkos hangulata volt. Azt mondták, hogy aki azt túléli, jó eséllyel íróember lehet. És nagyon sokan átestek rajta. Termékeny irodalmi korszakban lehettem Kolozsváron, számos jelentős mai alkotóval együtt: Nagy Koppány Zsolttal, Gáll Attilával, Karácsonyi Zsolttal, Papp Attila Zsolttal – csak hogy a szinte évre egy korosztályt említsem.

Bár Farkas Wellmann Endre is költő, mégsem mondhatni azt, hogy ő befolyásolt volna az indulásban. Mégis, hogyan viszonyultok egymás alkotásaihoz, hiszen két teljesen különböző terepen mozogtok?

Igyekszünk objektív módon véleményezni egymás munkáit. Nem mindig könnyű, hiszen testvérek vagyunk. Ő nagyon ritkán mond részletes véleményt a verseimről. De ez nem baj; ha neki tetszik, már nagyon örülök. Ha nem annyira, elgondolkodom. Valahogy ő is így lehet ezzel.

Bár Az itt az ottal más költői világ, mint Az itten ma donna választ, mégis hasonlítható, rokonítható bizonyos pontokon a két könyv. A kötetnyitó vers valamiféle átmenetet képez a kettő között. Az első ciklus is mintha a híd szerepét játszaná a „donnás” Farkas Wellmann Éva és a mélyebb, súlyosabb, olykor fájdalmasabb tartalom között. Szándékosan szerkesztetted így?

Igen, teljesen tudatos volt. Persze, nem abban az értelemben, hogy „akkor most leülök, és írok egy kezdő-átvezető verset”, hanem meglett a szonett, és határozottan éreztem, hogy ez oda illik, megadhatja a hangot. 

„A nagy lírikusok a költői mesterség alapos ismeretének igényét hagyták örökül utódaikra. Farkas Wellmann Éva ezt az örökséget viszi tovább, hiszen versei formai szempontból is kitűnőek. S valahol itt kezdődik az igazi mesterség” – mondja rólad Fried István irodalomkritikus. Az első könyved kapcsán azt írja a kritika, hogy létformád a szonett.  Persze erre rácáfolsz később, és megtudjuk, hogy nem csak ezt a versformát kedveled.

Tény, hogy szonettben írok legkönnyebben verset. De rendkívül sok egyéb versforma is tetszik; káprázatos, hogy a régiek mennyire könnyedén bántak velük. Számomra kihívás, de egyúttal segítség is a forma: ha sikerül erőltetettség nélkül összehangolni a tartalommal, valami életre kel. Persze, ugyanígy a szabad versben is, ha a belső ritmus rejtett fegyelme létrehozza.

Melyik versforma foglalkoztat jelenleg, miben szeretnéd kipróbálni magad a következő kötetben?

Legközelebb talán a rondót. De mostanában a népies dallamok is megszólítanak.

Doktori munkád a 18. század irodalmával foglalkozik. A kor nyelve, eszmerendszere miatt választottad ezt a témát. Milyen következtetésekre jutottál? Költői munkádat mennyiben segítette ez a kutatás?

Legprózaibban, érthetően: például az élet-halál kérdéseit említeném. Korábban is foglalkoztatott a téma, az elmúláshoz való viszonyulás. Halotti orációkat kutatva rengeteg döbbenetes, elgondolkodtató tényre bukkantam, furcsa életsorsokra, tragikus családi történetekre. Érdekes módon abban a korban az emberek meg tudtak küzdeni olyan csapásokkal, mint tizenhét gyerek elvesztése, számos spontán vetélés, fiatal nők, édesanyák gyermekágyi lázból következő halála. Manapság a kedvezőtlen időjárás miatt is könnyen kedvünket veszítjük. De ez persze csak egyik aspektusa a témának. A gyönyörű régi nyelv olvasása mindig is jótékonyan hatott rám, ezek a történetek pedig átmosták a lelkem (néha a könnycsatornáim is).  

Kritikus is vagy, a kortárs irodalom jelentős alkotóinak munkáival foglalkozol. Költőként mennyire nehéz objektívnek lenni, egy pályatárs, jó barát könyvéről írni? Észlelted-e új irodalmi irányzat, esetleg új generáció körvonalait? 

Próbálok mindig az aktuális olvasatra hagyatkozni. Kezdetben lehetőleg nem is írtam közeli barátok munkáiról, de ezt egyre nehezebb megkerülni. Tehát: marad a korrekt(nek hitt) objektivitás. És a próza, amely esetében sokkal elfogulatlanabb vagyok. Új irányzatot, generációt mindig lehet kreálni, de én elsősorban az egyéni hangokra figyelek, az egyes pályák alakulására. Minden életmű vagy akár írás is egy sajátos univerzum, és legfőképpen önmagához mérhető.

Kislányodat is érdekli az irodalom, ő maga is előrukkolt néhány verssel. Mit tud a te költészetedről? Tervezel esetleg gyerekkönyvet, amelynek ő lehetne a múzsája?

Sokat olvasunk neki. Gyermekverseket, meséket, néha tanító jellegű szövegeket is. Mondhatom, nagyon kifinomult ízlése van. Boldogan hoz létre ő maga is szövegeket, és szigorúan tollba mondja nekem. Sok kötetbemutatómon részt vett már, talán ez is befolyásolja. De csak egy-két napja hozta szóba az egyik fektetéskor, hogy: Anya, nem olvasnál egyet vagy kettőt a te verseid közül is, például azt a szós-havast? Mikor meghallgatta, azt mondta: szép, de csak iskoláskoromban fogom megtanulni. Sajnos gyerekverset mindeddig képtelen voltam írni.

A mindennapi életben is sokat segítenek a verseid – olvasom egy korábbi veled készített interjúban. Tudnál idézni olyan sorokat, magadtól vagy másoktól, amelyek segítenek áthidalni egy nehéz napot, problémásabb életperiódust? 

„Itthon vagyok, itt, e világban, / s már nem vagyok otthon az égben” (Kosztolányi) „Mindig és minden valami helyett volt, / sohasem fogom tudni, mi helyett” (Petri György), „Még megérhetünk ezt-azt, / de főleg ezt” (Fekete Vince), de megannyi más szép, humoros vagy cinikus mondat, amikbe érdemes kapaszkodni. Magamnak is sokat írtam, például: „Nem megengedett luxus, hogy rosszul élj”.

Varga Melinda

Forrás: Irodalmi Jelen 

Egy kis nosztalgia: a budapesti bemutatóról

 Budapesti képek

Anikótól: 

Egy kávéval indítok. 

 

 A közönség egy igen kedves részével: Darvasi Feri, Nagybátyám, Nórika 

 

Tibor az erdélyiekről beszél.

 

Gondolom, valami kérdés meglepett.

 

Az új kötetből olvasok

 

Radványi Balázs egyik megzenésített versemet játszotta. Azt hiszem, látszik, hogy meghatódtam...

Nórikincs

Tiszatáj online: FARKAS WELLMANN ÉVÁVAL KOVÁCS FLÓRA BESZÉLGET AZ ITT AZ OTTAL CÍMMEL MEGJELENT KÖTET KAPCSÁN

Interjú, Irodalom, Vezető hír 

2012.04.29 - tiszatáj

FARKAS WELLMANN ÉVÁVAL KOVÁCS FLÓRA BESZÉLGET AZ ITT AZ OTTAL CÍMMEL MEGJELENT KÖTET KAPCSÁN
 

Kovács Flóra: Jóllehet az új köteted (Az itt az ottal. Kolozsvár–Budapest. Erdélyi Híradó Kiadó, Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy–Fiatal Írók Szövetsége, 2011.) megjelenése apropóján beszélgetünk, érdemesnek tűnik az Itten ma donna választ-kötetedre (Kolozsvár–Budapest. Erdélyi Híradó Kiadó, Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy–Fiatal Írók Szövetsége, 2002. – Arad, Irodalmi Jelen Könyvek, 2005.) is kitérnünk. Az Itten ma donna választ erőteljesen felhívta magára a figyelmet. Hogyan emlékszel e könyved előmunkálataira? Mikor merült fel benned a kötetkiadás?

Farkas Wellmann Éva: Körülbelül tizenhét éves koromban kezdtem írni verseket, legalábbis olyanokat, amelyeket vállalni tudtam. De tény, hogy tizennyolc évesen még mindig csak négy verssel „büszkélkedhettem”. Ezek viszont szerencsés módon mind megjelentek: az Előretolt Helyőrség című folyóiratban, A hétfejű zsákmány antológiában, és rövidesen a Helikonban is. Így eléggé biztató volt a kezdet. Orbán János Dénes azt mondta, hogy ha ugyanezen a színvonalon folytatom, nemsokára kötetem lehet. Viszont akkor sem írtam túl gyakran, lassan gyűlt össze a könyv anyaga, végül illusztrációkkal is bővítették, és 2002-ben végre kijöhetett a nyomdából.

K. F.: Az Itten ma donna választ és Az itt az ottal rendelkezik közös jegyekkel, ilyenek például a rájátszások elődökre vagy akár kortársakra. Mely szerzőket tekinted a szépírói munkád szempontjából a legmeghatározóbbaknak?

F. W. É.: Főként az első kötet verseiben jól látszik az alteregó-keresés. A játék, de ugyanakkor a mélyre ásás kényelmes és látszólag kockázat-mentes módja ez. Meglehet, hogy a rendelkezésemre álló tapasztalatokból többet olvastam, mint éltem, s talán ez az oka annak is, hogy az olvasás maga ihletően hat rám. Nagyon nehezen tudnék neveket kiemelni, hiszen egyfelől sokféle olvasmány megragadja a figyelmemet, másfelől pedig szinte egyetlen életmű sem egyenletes. Szerintem mások is úgy vannak vele, hogy ha kedvenc verseikről kérdeznék, nem egyetlen vagy csupán néhány költőtől válogatnának. De egy nevet azért kiemelnék: Berzsenyi Dániel költészetével a kezdetektől mély alkati rokonságot érzékelek.

K. F.: A rájátszások is hordozzák nyilvánvalóan az idő fontosságának kérdését, amelyet így szintén közös pontnak érzek a két kötetben. Hogyan vált ilyen mértékben fontossá számodra Magyarósi Szőke József?

Kovács Flóra, Farkas Wellmann Éva és Fried István

F. W. É.: Magyarósi szövegeivel a szakdolgozatom készítése közben kerültem kapcsolatba. Érdekes, hogy az időt a legkevésbé sem éreztem távolító tényezőnek a kutatás során. Ellenkezőleg, egyre több kapcsolódási pontot találtam kettőnk gondolkodása, sőt írásgyakorlata között. Az életét is tanulmányoztam, és eközben egy rendkívül romantikus történetszálra bukkantam: a székelyudvarhelyi kollégiumi rektorságot elvállaló Magyarósi otthagyja kényelmes nevelői állását és szerelmét, hogy magasabb hivatásának élhessen. Értelmiségi működése során hatalmas életművet hagy hátra: ír iskoladrámát, több tárgyból tankönyvet, jegyzeteket, igazgatja a rábízott taninézményt. Végül halála előtt úgy rendelkezik, hogy könyvtára és teljes vagyona az iskolára szálljon, cserébe egy verseskönyve kiadatását kéri. Ez a kötet az egész pályája alatt írt szerelmes verseket tartalmazza, amelyeket ahhoz a lányhoz címzett, akit feladott a karrierje miatt. Nem tagadom, hogy fiatal kutatóként nagyon megérintett ez a példa. És így kezdtem komolyabban odafigyelni az írásaira, amelyek később az engem foglalkoztató problémákra is felhívták a figyelmemet. Abban, hogy egy egész versciklust az ő emlékének ajánlottam, volt egy olyan szándék is, hogy valamelyest ráirányítsam az alakjára az érdeklődést. Hiszen abban a városban, ahol élete jelentős részét leélte, manapság szinte senki nem tud róla.

K. F.: Ez utóbbi kérdés már a kutatásaidhoz is átvezet. Mennyiben látod a kutatásaid lenyomatait a verseidben?

F. W. É.: A régi magyar nyelv szinte megbabonáz. És a régi történetek is nagyon vonzanak, amelyek nem könnyen, de felsejlenek több évszázad távlatából. Egy-egy halotti beszédből például egészen különös életsorsok, viszonyulási módok fejthetők meg, idézhetők fel. Emellett mostani magunkat is jobban megérthetjük, sőt átértékelhetjük, ha ismerjük elődeink gondolkodás- és beszédmódját. Azt hiszem, hogy – mivel igen sok tizennyolcadik századi szöveget olvastam – a verseimen stilisztikailag, hangulatilag is érezhető a hatásuk. Nagy tudatossággal persze lehet tenni ez ellen, és amikor feltétlenül szükséges, teszek is, de általában nem zavar. Meg merem kockáztatni, hogy az a nyelv, még mindenféle újítás előtti állapotában is, bizonyos szempontból egységesebb, szebb volt annál, amit manapság használunk.

K. F.: Az itt az ottal- kötetre áttérhetünk. Mikor kezdtél el dolgozni ezen az új köteten?

F. W. É.: Gyakorlatilag az első könyv kéziratának lezárása után azonnal.

K. F.: Vannak olyan olvasóid, akiknek még a publikálások előtt véleményük fontossága miatt elküldöd verseidet?

F. W. É.: Igen, ez jellemző. Van néhány barátom, akikkel szívesen megosztom az elkészült verseket. Többnyire ők maguk is írnak – de nem mind. A második kötet kéziratát néhány olyan emberrel osztottam meg, akiknek a véleményét akár perdöntőnek is tekintettem volna adott esetben (hogy meg- vagy kimaradjon egy-egy vers). Egyikük éppen Fried tanár úr. Volt egy konkrét kérésem is a kötet anyagát olvasókhoz: jelöljék meg az öt legerősebb darabot, és azt az ötöt is, amit nem tekintenek annyira jónak. Mert egy verseskönyv elkészítésében nem szerencsés, ha csak szubjektív szempontok érvényesülnek. Sokat segítettek nekem a saját verseim reálisabb értékelésében.

Kovács Flóra és Farkas Wellmann Éva

K. F.: A közöttiség jegye mind idő, mind hely szempontjából erősödött az új kötetedben. Az előzőben is jelen volt az időviszonylatban hangsúlyosan, de most a tér viszonylatában felerősödött. Ezt mennyire érzékeled? Ez a kötet már az ingázásod időszakába nyúlik át, vagyis a Székelyudvarhely-Kolozsvár-Békéscsaba utazássoraid időszakára. Szerinted ez az erősödés esetleg ennek az ingázásnak is köszönhető?

F. W. É.: Minden bizonnyal. Igaz ugyan, hogy az itt és ott akár időben is elképzelhető. De a helyváltoztatás, a különböző utazások tulajdonképpen egy tágabban értelmezett jelen részei, így elképzelhető, hogy a térbeliség nagyobb hangsúlyt kap az általuk ihletett versekben is.

K. F.: Az idő kérdésével összefüggésben az emlékezés-felejtés kérdésköre lett markánsabb. Ez erősen személyessé is teszi a kötetet. A szerepektől egyre távolodsz el. Jól érzékelem ezt szerinted?

F. W. É.: Van ebben szándékoltság, de önkéntelenség is. Ha már elég sok örömet, bánatot tapasztal az ember, egyszeriben nem lesz annyira szükséges, hogy szerepeken keresztül szólaljon meg, általában is. Furcsa, de az alázat erősödésével lehet markánsabb így a versbeszéd. Elkoptatott szóval élve: hitelesebb.

K. F.: A kutatási területed tematikájával a halál belépése is hangsúlyosabb lett az új kötetben, akár a temető megjelenése kapcsán is. Itt egyszerre egy furcsa mítoszképzés és mítosztalanítás megjelenítése is felmerülhet, ha az Óda a monostori temetőhöz-versedre gondolunk?

F. W. É.: A doktori képzés alatt tizennyolcadik századi halotti beszédeket kutattam. De az, hogy a halál jelensége foglalkoztat, sokkal régebbi keletű (többek között ez a vers is korábban íródott). Megértenem még mindig nem sikerült, hiába tudta leírni a gégerákkal küszködő Babits, hogy „nem is olyan nagy dolog a halál”. Megrendít a világ bizonytalansága abban a tekintetben, hogy az emberek csak úgy kiszámíthatatlanul és váratlanul meghalnak, korra való tekintet nélkül. Mondjuk úgy, hogy önkéntelenül vagy ilyen-olyan indokokkal, ürügyekkel távoznak. Csak bekapcsolom reggel a számítógépet vagy kinyitom az újságot, és egyre gyakrabban ott van egy számomra fontos, kedves ember halálhíre. Legutóbb Fodor Sándoré, akinek a Csipike tetralógiájának olvasását épp aznap este fejeztük volna be a kislányommal. Nehéz feldolgozni az ilyesmit, főleg, ha az ember nem tárgyakhoz, hanem lelkekhez köti magát. Hogy mi hogyan fordul mítoszba, és hogyan veszti el ilyen jellegét, talán hosszabb kifejtést igényelne. Az Óda a mosnostori temetőhöz című vers a Kolozsvártól való elszakadásomat könnyítette meg. Azok közé a költők közé tartozom, akik arról írnak verset, ami számukra problémát jelent.

K. F.: Új kötet anyagán dolgozol már esetleg?

F. W. É.: Az új kötet megjelenése óta nem mondom, hogy nem írtam, inkább: nem fejeztem be új verset. Ez nem jelenti azt, hogy ne lennének ötleteim, soraim, impresszióim. És végül is: ezek is a munkafolyamat részét képezik.

Forrás: Tiszatáj online 

---

A beszélgetés az SZTE Móra Ferenc Kollégiumában 2012. április 24-én elhangzott beszélgetés szerkesztett változata. Az estet Fried István vezette fel.

 

A szegedi bemutató képeiből

Fried tanár úr az erdélyi magyar irodalomról, majd a kötetről értekezik.

 Kovács Flórával beszélgetünk.

És olvasok is. Ha van, aki hallgat.              
  

Jujj, itt vajon mit mondtam?

"A gyerek bohóckodik." (K.N.) És rajzolgat Anya közelében.

Irodalmi Jelen díjak – 2011

2012. április 30-án, hétfőn 18 órakor a Zsivágó kávéházban (Paulay Ede u. 55., Budapest) adja át az Irodalmi Jelen a 2011. évi díjait.
A felolvasással egybekötött esten a következő díjakat adjuk át:
költészeti díj – Farkas Wellmann Évának,
prózadíj – Murányi Sándor Olivérnek,
esszédíj – dr. Fried Istvánnak,
nyelvészeti díj rovásírás-kutatásért – Mandics Györgynek,
fordítói díj – Gergely Zsuzsa fordítónak és Mircea Cărtărescunak, a magyarra fordított kötet – Enciclopedia zmeilor / Sárkányok enciklopédiája – szerzőjének.
Az estre szeretettel várjuk az irodalomkedvelőket. 

Forrás: Irodalmi Jelen  

Könyvbemutató Szegeden

Könyvbemutatót tartunk április 24-én, 18: 30-tól a Szegedi Tudományegyetem Móra Kollégiumában.
Az estet felvezeti : dr. Fried István Herder-díjas irodalomtörténész.
Beszélgetőtárs: Kovács Flóra.
Szeretettel várlak!
Az esemény a Facebook-on: http://www.facebook.com/events/288353407912613/