Farkas Wellmann Éva
Minden fontosban a magány
Azt ígértem év elején: kritikát írok Borbély Szilárd regényéről a
Helikonnak. Vagy recenziót, ismertetőt, ajánlót, árnyaltam magamban,
mert még mindig nem voltam biztos abban, hogy túl tudok lépni azon az
elfogult szubjektivitáson, mellyel Borbély Szilárd addigi munkássága
iránt viseltettem. De ugyanakkor abban egészen bizonyos voltam, hogy
vannak gondolataim e könyv kapcsán, s köztük talán olyanok is, melyeket
szívesen megosztanék olvasótársaimmal. Aztán múlt az idő, értek a
megállapítások, keményedtek a konklúziómagvak – arra várva, hogy majd az
egyre közelgő határidő napsütése szárba (s szövegbe) szökkentse őket.
Azonban
a máskor termékenyítő, motiváló terminusvárás ezúttal egy gyászhírt
hozott: Borbély Szilárd úgy döntött, nem kellünk neki eléggé, vagy ami
még riasztóbb, aggasztóbb: ő nem kell igazán a világnak. Hónapok óta
vártam már akkoriban a levelét, válaszát egy békéscsabai meghívásra.
Értetlenül álltam a helyzet előtt: korábban huszonnégy órán belül
válaszolt bármiféle felvetésre; magán- vagy hivatalos tárgyú levélre. A
saját maga által választott végső határidő előtt három nappal mégis
üzent röviden: hogy bocsánat, és talán ősszel jó lesz, nevét most
először kisbetűvel írva alá. Valahogyan nem hittem neki akkor, mégis
(ezért?) szótlan maradtam – ahogyan könyvével kapcsolatosan mindeddig
szintén nem tudtam megszólalásra bírni magamat.
Nem tudom, eldőlt-e
már az irodalom elméletében, hogy mennyi a köze egymáshoz életnek és
irodalomnak. Ha kiderült, hogy tényleg, az égvilágon semmi nem kötheti
össze a fikciót és a személyest, én akkor is azt mondom: a Nincstelenek
egy igen-igen súlyos látlelet – még ha nem is bizonyít semmit. Csak
önmagát kínálja: mint állapotot, örök jelent, mozdulatlanságot, egy
gyermek szavaival elbeszélve, rögzítve, s nem ajánl maga helyett vagy
miatt alternatívát, kiutat, feloldozást.
Mert milyen világ az,
amelyet Borbély Szilárd pontos, rövid ecsetvonásokkal megfestett,
tényként a nagyvilág elébe tárt? Egy pillanatig sincs szó arról, hogy ez
egy letűnt kor lenne, vagy egy olyan közeg, olyan szereplőkkel,
amelynek nincsen már érvénye. És így van ez akkor is, ha az olvasó –
saját tapasztalatait, tudását állítva mércének – megnyugszik abban a
távolságban, amelyet kialakít a regény és a valóság között. Mert úgy
tűnik, hogy Borbély viszonyítási pontja, valósága nem az átlagember
által érzékelt, közmegállapodott realitás, hanem egy tulajdon,
végtelenné tágított jelen, amely – meglehet – nem áll messze a regényt
szinte tőmondatokban elbeszélő kisfiú életérzékelésétől. A gyermek örök
jelenperspektívája szüli azt is, hogy a regényben minden állapot,
tulajdonképpen nem haladnak semerre a történések: egy torzított
csendélet egy-egy újabb sötét tónusú részletét képezi minden esemény.
Remélem,
hogy Szilágyi Zsófia okvetlen összeveti a Nincstelenek-jelenséget
Móricz naturalizmusával; számtalan kérdés merülhet fel a két (írói)
világ összehasonlításakor. Talán ami első olvasásra Borbély prózáját
megrendítőbbé teszi a huszonegyedik századi olvasó számára: hogy olyan
életeseményekre, életterekre, egyéb apró részletekre utal, amelyek ha
egységükben nem is, de mozaikszerűségükben még elérhető, közelebbi
tapasztalatokkal, emlékekkel tudnak szembesíteni. És ráadásul az
emlékezetnek pontosan azon részeivel, amelyeket majdnem kivétel nélkül a
közösségi/családi elhallgatás, elfojtás jótékony homálya fed, s csak
igen ritka, mély dialógusokban (esetleg pszichológiai szakrendelésen)
hangozhatnak el mint traumatikus, meghatározó élmények.
Ez a
fesztelenség, kíméletlenség (mazochizmus?) a legdöbbenetesebb: ahogyan
megállíthatatlanul mondja, színezi, mélyíti a poklot, ahogyan leszámol
minden illúzióval. Az öröm nem létezik vagy közönséges, a nemiség
ocsmány, a rokoni kapcsolatok hazugok. A babona és a realitás ugyanannyi
jogra tart számot. Sőt, mintha a táj is az ember ellen lenne.
Természetes része a narrációnak az állatkínzás minden válfaja, a
zsidózás, a kiközösítés megélése; a szegénységhez nem a jóság és
büszkeség tartozik mintegy kompenzatórikusan, hanem az igénytelenség, az
alkoholizmus, az öregséget nem szépíti meg a bölcsesség vagy a derű:
büdösség van és mocsok, káromkodás és könyörületlenség. Emiatt az élet
igazán nagy fordulópontjai, drámái sem katartikusak (majdhogynem
mellékesen és fokozatosan derül ki csak, hogy a kisöcs meghalt, az apa
elköltözött a családtól). Mégsem csupán családtörténetről van szó: a
szűkebb közeg jelenébe folyton beszivárog a múlt – a nagyapa meséi vagy
gonosz pletykák által –, és megszabja a történések alakulását a
társadalmi besorolástól kezdve a rokoni kirekesztésekig. A fegyelmezett,
csupasz nyelvhasználattól való eltérésen sem lehet rajtakapni a
szerzőt: amikor előtérbe igyekszik a mívesebb, igényesebb szöveg,
olyankor a nagyapát halljuk beszélni.
Sok helyen szóvá tették már
Borbély prímszám-őrületét: az összes jelentékeny rokoni vagy más
viszonyban tetten éri az oszthatatlanságot, a magány egyszemélyes
jelenlétét, amely általában valahogyan kifejezhető a korkülönbség
számaival is. A notórius ismételgetés a gyermeki gondolkodás sajátja, de
a regény szövegében sem haszon nélkül valóan felhívó jellegű – még ha
kissé didaktikusnak is tűnik. Szálakat ölt össze. Akárcsak a „mi úgy
mondjuk”-féle kiszólások, melyekkel a tájszavakat magyarázza meg
valamely külső hallgatónak a mesélő kisfiú. Vagy az anya
megállíthatatlan sírása. Esetleg az identitás: hogy az vagy, amit rólad
mások mondanak.
Miénk ez a könyv, bárki bármit is állítson róla;
fájdalmasan és személyesen minden olyan emberé, aki hajlandó illúziók
nélkül szembenézni örökségeivel és jelenével. Miénk tünetként is,
Borbély jelzéseként, amit nem vagy nem jól értettünk, s most már miénk
marad hagyaték gyanánt.
Tűnődöm, mennyivel könnyebb lett volna
Borbély Szilárdnak száraz szociográfiát írni egy olyan vidék életéről,
amelyet jól ismer, és kikívánkozik belőle a tények összefoglalása. Vagy
talán egyszerűbb lett volna versekbe írni mindezt, mint nem is olyan
régen a Halotti pompa hidegrázós darabjaiba szülei elvesztésének
tragikus élményét. Hiszen – noha úgy gondolta, „borzasztó szégyen” az ő
költői tevékenysége, hogy sorsa megalázó részleteiről beszélnie kell –
kényszerűen és páratlan lírikusi kvalitásokkal: maradandóan hiteles
irodalmat művelt. Borbély Szilárdnál nem volt szempont a praktikum, és
egyre kevésbé volt perspektíva a közgondolkodásé.
És félek, hogy míg
a jelzett verskötet egy kétségbeesett terápiakísérlet lehetett, ez a
regény nem más, mint szabatos helyzetjelentés egy belső útról, mely nem
más, mint egy lefelé tartó spirál – melynek legalján a nincs várta.
Borbély Szilárd:
Nincstelenek. Kalligram Kiadó, Budapest–Pozsony, 2013.
Helikon, XXV. ÉVFOLYAM 2014. 14. (652.) SZÁM — JÚLIUS 25.
Forrás: Helikon
