Farkas Wellmann Éva
Otthon a dadogásban
„Nem visszük, hogy virágozzék,
mert visszük, hogy elhervadjék.”
(Mezőségi halottkísérő)
Először
a hangsúly tolódik el.
Feladja
kiemelt helyét az első szótag.
A
hanglejtés kicsit megbicsaklik,
a
szórend csak a még ismert népdalokban.
kertem alját
patak vize kimosta
a szívemet nehéz
bánat szorítsa,
a szívemet addig
öli a bánat,
amíg párja nem
leszek a babámnak
Aztán
megköti alkuit a mondat.
Kölcsönvesz,
átalakít, kihallgat.
Elejt,
s helyére befogad.
járja a táncot a
láb még: sűrű s ritka magyart,
vérnek, a
testnek nem, bár fülnek, a hangnak igen
meghaladott ez a
rend, és hol van a szó meg a dallam
hozzá, hát ez a
forgás, merre a vége a körnek
Aztán
kolonc az így kell, fölös teher már,
kicseréli
az igéket a nyelv,
géneket
lassan a test is.
Divattalan,
mi előnyt nem kínál.
Lesznek,
akik majd… befogadnak.
Úgy
vesztenek el, hogy szeretnek.
Hogy
többek lesznek, hogy többek leszünk.
Minek
magyar iskolát a gyereknek.
Ki
érti azt, hogy én az éjjel nem aludtam
egy órát – egy nő énekli
ezt, na, jó, csodaszépen,
valahol
Budapesten;
ha úgysem tudja lábad ezt a táncot,
járd hát a hórát.
ha úgysem tudja lábad ezt a táncot,
járd hát a hórát.
A
polkát, a valcert, a twistet. Diszkózenére.
Aztán
a csend. A nevek idegenje.
Egy-egy
oda nem illő ipszilon.
Valami
emlék valami másról.
Valahol elveszett több száz legénységi csákó.
Nem rémlik a
név: Aranka, sem Pápai Páriz.
Néprajzi gyűjtők
csizmája ragad az agyagba.
A
tét már sokkal több, sokkal kevesebb is:
otthon
lenni a mezőségi sárban,
de
otthon Torontóban, Ottawában,
Londonban,
Rómában,
Budapesten
vagy Ninivében.
Mások
nyelvében. A határban.
Otthon
a dadogásban.
Valahogy
úgyis eléldegél az ember.
Quamquam gens in
lingua vivit semper.
Megjelent a Tempevölgy 2015/3-as számában.
