2012 - Augusztus
Farkas Wellmann Éva
Imázs- és mítoszteremtés, változó nézőpontokkal
– Noszlopi Botond:
A szórakoztatás mesterfoka[1] –
Magány, imázs és elmélyültség – így, sorban, de általánosságban is
kulcsszavai lehetnek Noszlopi új kötetének. A három egymást követő
ciklus maradandó motívumairól van szó, persze csak felületes könyvjelzők
gyanánt. A Csendrappszódia versei óta eltelt öt év ugyanis nem
csak tematikailag árnyalta ezt a költészetet; mintha magabiztos
szókimondásából, sőt, formakeresési lázából is visszavett volna.
A magány genealógiájacikluscím alatt felsorakoztatott versek,
úgy tűnik, átvezetésként is szolgálhatnak a két kötet hangulatvilága
között. Perspektívák közt keresgél ez a versfüzér (Portré, Fentről), összegez, vagy éppen a „hím dög” alakját vázlatolja. Később el is jut annak konkrétabb, plasztikusabb meghatározásáig a Vágyott undor című darabban: „Szívnak.
Magom kell nékik és vérem. / Beföd egy óriás, nyirkos hímen. / Már
elélveznék, de fulladozom / s elalélok, az eget nem látom, / az istent
nem félem.” Mégis, a témák sokfélesége miatt, vagy az ahhoz képest
kevés számú vers okán, nehéz lenne bármiféle belső ívet felfedezni ebben
a blokkban. Talán nincs is szükség ilyenre.
Egységességben, felépítettségben a második ciklus lesz kifejezetten figyelemre méltó a kötetben. Címe, a Fémrúd és tükör, még
nem sokat sejtet abból az imázsszületésből és -történetből, melynek
tanúi lehetünk a versek olvasása során. A nézőpontok itt is
jelentésteliek, például az Imitációban is. A vers nosztalgikus, de – trükkösen – az emléktől és a versbeszélőtől is egyre távolodó perspektívája filmszerű: „És eltűntek a színek is a filmről”.
Bujkálna itt valami dallam is, ha – nem egyértelmű, hogy szándékolt
botlasztások (esetleg halláshiány) miatt – meg nem törne, el nem
hallgatna egy-egy pillanatra. Nyilván, ha szabad versről volna szó, a
kérdésfelvetés értelmetlen lenne; viszont a formakeresés (szakaszokba
tördelés, szótagszám viszonylagos fegyelme, alapvetően jambikus
hangszerelés) határozott igénye miatt apró változtatásokkal jobban
érvényesülhetne a zárlat is: „Mint falevelek, hulltak hónapok, / és nem találtam többé már magamra. / Ki e verset írja, az sem én vagyok.” Ugyanez érvényes az Eszter és a téboly című versre.
A magánmitológia konkrét körvonalakat ölt, olyan villon-i sodrású versekben például, mint A kitartott.
A történetelemeket mozaikszerűen, mégis megfontoltan összeépítő vers
nyers vulgaritása mégsem nélkülözi a lírai jelleget. Már-már
nosztalgikus a póz, melyből a beszélő megszólal, felidéz – és összegzi
(le)minősítése elemeit, majd eljut a konklúzióig: „Kipenderített éjnek
évadján, /a kerületben van egy szálloda, / aprópénzt nyomva hideg kezembe, / a magod kellett csak, te ostoba.”
A vers nőalakja egészen hasonló Villon vastag (kövér) Margot-jához; a
megidézés patetikájának kontextusa pedig szinte követhetetlen.
Mindenesetre, ez a beszédmód végigvonul a középkori trubadúr költészet
első szatirikus interpretációitól egészen a helyőrséges költők (Orbán
János Dénes, Muszka Sándor vagy éppen Márkus András) saját(os)
mítoszteremtéséig. A csavargólétben otthont kereső és néha találó
versbeszélő érvényes megszólalása ez a vers.
Hozzátartozik e magántörténelemhez a már említett imázs kidolgozása is.
A „hím dög” megszólalása ismerősen köszön vissza a cikluscímadó
darabban. Ebben a versvilágban a nő-férfi kapcsolat degradálódik, néhány
láttatott-sejtetett vonása kiábrándító. A nő, kit „odaküldhetnek”, „vén már, s csupa festék, / és elhullajt féltucat zsebkendőt” (Aspiráció) A szerelem játék tárgya, akár ábécérendben, szinte találomra választott szavakkal is elmondhatóvá válik (Szerelem ábécé). Alapvetően a szexualitás által tűnik meghatározhatónak, de mégsem teljesültnek, örömet hozónak. „Egymáson ejtett sebek”, „Kegyetlenség, harc, szerelem, halál. / Vagy az elme, vagy a szív, valami mindig megáll.” (Hidegháború) Bár a retrospekció távlatából némi remény azért ott húzódik mindezek mögött, előtt: „mindez törlesztő-részlet volt, / egy hosszabb lejáratú boldogságra.” (uo.) A kiábrándultság alaphangulata még az olyan, árnyaltságra törekvő versekben is jellemző, mint az Egyfajta panasz.
Holott ez a fokozatosan kimondó jellegű, bátortalannak tetsző
megszólalás már valami egészen más oldalú szemléletét adja a szerelmi
kapcsolatnak. Csak középtájt derül ki, hogy „Domina győzött, és Domina boldog”, de ez is a számos belső feszültség egyik pólusaként csupán. Hiszen az effajta örömben a konklúzió sem lehet egynemű: „Még le sem hunyom a szemem és elárulsz, // és le sem hunyod, és elárultalak.”
A szerelem erkölcsfosztottságáról ad pillanatképet A feloldozó. A sztereotip hűségelv laza kikerülése, s ennek kimagyarázása („vigadtam egy keveset / nem nagy dolog / megesett mással is”)
valamiféle új rendet kíván teremteni a társkapcsolatok logikájában.
Pimasz, provokatív vagy újító ez a szemlélet; ki-ki döntse el maga.
Ráadásul az sem ígérhető, hogy könnyű feladat lenne. Hiszen szinte
ellenversként éppen rákövetkezik a Levél helyett mélyen
elgondolkod(tat)ó monológja, mely szinte könyörög az elvesztett társ
figyelméért. Az ellenpontozás nem meglepő: Noszlopi szinte minden vers
alapkoncepcióját igyekszik valamilyen módon kifordítani, más szemszögből
is láttatni.
Erős kivétel az imázsteremtő versek sorában a cikluszáró darab: az
immáron alaposan elidőző perspektíva tisztán belsővé válik itt. Mintha
az eddig körülményesen megrajzolt álarc eltávolítására tenne kísérletet A szívbezárt.
Behatárolt világ van mögötte, mely néha el is válik tulajdonosától.
Igaz, hogy véglegesen mégsem lehet megszabadulni tőle – más alakban
újból belakja a szívet: „s ha egy napon mégis kitör, / elhagy, majd jön helyette más, / beköltözik és új nevével / televájja a szív falát”. Akárha póz is lenne ez, mindenképpen jól áll Noszlopinak; elférne néhány hasonló vers a ciklusban.
Jóleső felismerés, hogy a második versblokk lendülete nem vesz oda a
záró ciklus verseihez érve sem. Noha van itt néhány helyzet- vagy
ötletversnek is nevezhető darab (Kávé a múzeumban, Hajlékvers, Édes élet), alapvetően az elmélyült, átgondolt, problematizáló jelleg a domináns.
Egy megjegyzés erejéig térek ki A gyilkosság című szövegre, melyben Noszlopi ezt írja: „delírium tremens a bortól”. Ez merő képtelenség, ugyanis a delírium tremens alkoholmegvonásos
tünet együttes. Azért megnyugtató, hogy a szerzőnek nincs erről
érvényes tudása. Ellentétben a pók esetével, melyről tudja, hogy nyolc
szeme van (vagy legalábbis lehet).
Gyakran nem egészen pontosan állapítható meg, hogy Noszlopi a rímeknek szánt-e, s ha igen, akkor milyen funkciót. Például az Egy rozzant ágy alatt
című szöveg elgondolkodtató ilyen tekintetben. Telis-tele van ugyanis
olyan esetleges, nem igazán sikerült rímekkel, mint: „sehol – motor”,
„ánuszomba mar – de hamar”, „nyalogatja a rém – maradhatok-e én”, „ágy
alatt – seperc alatt”, vagy az utóbbi években eléggé elkoptatott „hulla –
nulla”. Hogy semmi értelme a rímek effajta kényszeres keresgélésének,
jól bizonyítják az olyan darabok, mint az ugyan szakaszokba tördelt, de
mégis szabad versnek tűnő Szerenád egy égő házhoz. A szövegben
foglalt impressziók, képzettársítások váratlan megteremtése és
visszavonása sajátos feszültséget hoz létre, egy refrénszerűen
ismétlődő-variálódó sor („tél volt, ideje volt, szél volt, és ház volt”)
az újramondás lehetőségeit is megteremti. Egységében nézve ugyan néha
zavarosnak tűnik ez a világ, mégis – vagy épp ezért – számos értelmezési
lehetőség előtt nyit kaput.
A megalkuvás pszichológiája hat darabra osztott belső ciklus,
melynek első versét leszámítva mindegyik szonett-formájú. Jórészt tízes
sorokat (egyszer tizenegyeseket) találni, a jambust többször is megtörik
ezek a versek. Meglehet, hogy szándékoltan, noha nem mindig szerencsés
módon, például itt: „azért ez is a sötétség verse”. A daktilikus Dsida-rájátszás esetében („és nincs hiba benne”) viszont már értelmet nyer az efféle játék. Motívum-szinten is szépen keretezett kisciklus: „ez a homály, jaj, nagyon idétlen”, hangzik az első vers végén, hogy a záró darab utolsó tercinája is majd csak látszólag fordítson az értelmén: „Így lesz ezentúl, ameddig csak élek. / S nem jövök rá időtlen időkig, / hogy e fény, jaj, nagyon idétlen.”
A kötet talán legerősebb, legtöbb problémát hordozó verse a Kilépés az idill kapuján. Furmányos,
de kétség kívül logikus szerkesztői megoldás ilyen verssel zárni egy
kötetet. Utolsó darabként ugyanis nem csupán tartalmazza az eleddig
fel-felvillanó motívumokat – egyúttal merészen tágított kontextusba
helyezi is őket. Mert ugyanilyen vakmerően értelmezve: az idill kapuján
való kilépés a Dante Poklán való bejutást (is)
jelenti. Könnyű lenne a dolgunk, ha egyszerűen azt mondhatnánk, hogy a
Pokol kapujának feliratát parafrazálják ezek a tercinák. Hiszen az
önmagában is elhíresült részlet („Én rajtam jutsz a kínnal telt hazába,
én rajtam át oda, hol nincs vigasság…” – Babits Mihály fordítása), majdhogynem
minden szava, sora megtalálható a Noszlopi-versben, de nagy
biztonsággal elkeverve, saját mitológiába szőtten. Egy kivételesen szép,
ihletett verset eredményezve. Rímei nem mindig tökéletesek, viszont
keresetlenek, magukkal sodróak. A kapu-motívumot – akár személyesített
formájában is – érdemes alaposan szemügyre venni mindazoknak, akik azt
hinnék, első olvasatra megértették a verset.
Első kötetéből, a Csendrappszódiából, Noszlopiról már tudni
lehetett, hogy kihívásnak tekinti a formát. Most mégis, mintha
fegyelmezettebb szókészlettel, de a verstan rendjét lazábban értelmezve
szólalna meg. A talányos képzettársítások, az életteli versalkotás
maradandó tanulságával.
[1]Kolozsvár, 2011, Erdélyi Híradó Kiadó.
Forrás:
Székelyföld
.JPG)
.JPG)
.JPG)
.JPG)
