2012. március 11., vasárnap

Az első kritika az új könyvről (Irodalmi Jelen)

„Elmondanom mit meg (s meg nem), de éltem”


 

A múlt elemei olykor a valós élményeknél élesebb, meghatározóbb, biografikusnak tűnő emlékképekké transzformálódnak a szereplírákban. A „te” és „én” szólamaiba belefonódik olykor-olykor egy személytelen hang, mely neutralitásában is meghatározó. A narrátor a versbeszélő életének szempontjából meghatározó gondolatokat fejt ki. – Farkas Wellmann Éva Az itt az ottal című kötetéről



  

„Elmondanom mit meg (s meg

nem), de éltem”

Farkas Wellmann Éva Az itt az ottal című kötetéről


„Elmondanom mit meg (s meg nem), de éltem”, olvasható Farkas Wellman Éva első, 2002-es kötetében (Itten ma donna választ). Az idézet enigmatikus szófordulata kitűnően összefoglalja a költő 2011-ben megjelent szikár verseskönyvének – Az itt az ottal – tartalmát (is), s egyúttal alkalmas arra, hogy jelezze a sűrített formát, mely meghatározza a benne található költemények nyelvezetét. Az egymással laza koherenciában lévő versvilágokban a „terepszínű lélek” újabb és újabb (férfi-női) jelmezeket ölt magára, melyek előképeit az első kötetben fedezhetjük fel. A (ma)donna mindkét könyv első személyű narrátora, ő az egyetlen biztos kapocs a versek összefüggésrendszerében. Az első kötet megjelenése óta keletkezett versek beszédmódja erőteljesebbé, magabiztosabbá vált, s a kezdeti szókimondó hangot egy átgondoltabb, bölcsebb megszólalás váltotta fel. A polifon szerkezet, a tárgyilagos önfigyelés és az elliptikus szerkesztésmód továbbra is uralkodó poétikai eszközei maradtak F.W.É. költészetének, s mindezek révén Az itt az ottal című kötetben egy zavarba ejtően megkonstruált művilágban találja magát az olvasó.
Már a kötetborítón feltűnik a formák és a szavak hatásos elrendezése. A függőleges vonallal kettévágott síkidomon megcsúsznak, s ezáltal kissé eltávolodnak egymástól a szerző nevének és a kötet címének tipográfiailag is megváltoztatott szavai. A középen ábrázolt két fél alma képe csak bizonyos felületen illeszkedik egymáshoz méretbeli és formai különbségük következtében. A kettészelt formában megjelenített ősi alma-metafora az egymástól különböző, ennek ellenére alapvetően egymáshoz rendelt nő és férfi viszonyát példázza a maga sokféle jelentésével. A diszkrepanciát sugalló könyvborító a legfontosabb hiányt mutatja be: a Platón által megfogalmazott tökéletes, éppen ezért kívánatos Egység hiányát. Elmozdulásaival, elbizonytalanító effektjeivel képileg fogalmazza meg az „itt” és az „ott” viszonylagos összetartozását. A helyre utaló ellentétezés (itt, innen, ide; illetve az ott, onnan, oda) relativizált egymásnak feszülései, egymással folytatott párbeszédei hatják át F.W.É. költészetét: „és meglátom, hogy ott vagy még, vagy itt”. A helykonstrukciók egyben a művilág vázát is alkotják. Az „itt” a narrátort fogalmazza meg a maga bizonyosságával („itt… lent, e vak világban”), kételyeivel („Nem emlékszem, hogy merre volt a hely.”), hitével, belső történéseivel; míg az „ott” a másik felet (a férfit), illetve a külvilágot, benne a bizonytalanságot, a nem tudást, a kapcsolat esetlegességét: „Hisz otthon vár a hűség és a futball”. Az itt és az ott kapcsolatának abszurditását is érzékeltetik az egyes alkotások („Ha tudhatnám, miért az itt az ottan.”). A versvilágokban sorra megteremtődnek az egymást kizáró, ennek ellenére egymást feltételező helyszínek (itt-ott) találkozási lehetőségei, melyeket F.W.É. költeményei a térben és időben húzódó keresztutak találkozási pontjaiban, koordinátáiban képesek megteremteni. Az „itt”-re feltett kérdések az „ott” vonatkozásában kapják meg a létjogosultságukat. Ezzel magyarázható az önmagától eltávolító, majd visszatérő utazások sokfélesége, illetve egyetlen személyben, a narrátori tudatban összpontosuló helyzetek megjelenítései szereplírákban, melyeknek önfeltáró, önértelmező formái önéletrajzi elemekkel alkotnak szerves egységet. A közvetítő funkciójú átképzeléses szerepek révén (Dulcinea, Petur, Madame Bovary, illetve a második kötetben Saul, Magyarósi Szőke József rektor) teremtődik meg egy formailag és tartalmilag is végtelenül összetett virtuális valóság, melyben az alanyi versbeszélő nemcsak női nézőpontból közelít a különböző helyzetekhez, hanem nagy beleélő képességgel a másik fél (a férfi) szemszögéből is.
A narrátor folyamatos ön- és létértelmező szerepkörben, a történetek arc nélküli főszereplőjeként van jelen. A további, szintén arctalan szereplők (narrációtól megfosztott pozícionáltsággal) a versbeszélő nézőpontváltásainak függvényében jelennek meg. A narrátor úgy érvel a második személyű megszólítottal (az „ott” vagy „amott” lévővel), hogy közben azonosul a másik, az „ott” lévő személyiségének potenciáljával. Szép példa erre a Magyarósi Szőke József emlékére írt versciklus. „Vén / képzetembe ma éjjel még befekszel” – szólaltatja meg a tizenkilencedik század első felében élt rektort. Az azonosulás a következő (hímséget megjelenítő) metaforikus szerkezetben válik meglepő módon teljessé: „Holott valóban kígyó módra járnék / e tájban, mely fekvésre, testre asszony”. (M.Sz.J. rektor utolsó töredéke). A létrejött nyelvi konstrukciókban egyidejűleg érvényesül a metaforikus, a diszkurzív és az elbeszélői logika. Ezt a dichotóm személyiségmodellt figyelhetjük meg a különböző korokból kiemelt irodalmi minták imitálásában, illetve a különböző nyelvi hagyományoknak a hétköznapi nyelvi formákba történő integrálásában. A Könnyed csevely R. Polixéniáról című elliptikus balladában változnak a nézőpontok: „Majd hallhatod, főúri pletyka járja. Rémtörténetté lettem”. A polifon szerkezetben a harmadik személyű megszólalás (valószínűleg az egyik pletykás főúri nagyasszonyé) értelmező jellegű: „hisz többet-jobban szeretni, s élni a / precíz és biztos, pompás etikettet/ alkalmatlan volt. Ő Polixénia – nem gondolod? – mulatságunkra termett. / S hogy ennélfogva kellett meghalnia”. Még ennél is összetettebb szólamú szerepjáték a bibliai Saul-történet megjelenítése. A damaszkuszi úton haladó Saulus kételyei a szőlőtő-metaforában fogalmazódnak meg: „Nemlétedhez nincsen mód visszatérnem (…) virágomnak emléke sincs a tőben” (A damaszkuszi visszaút balladája). Gyönyörű vers. Azzá teszik az archaikus képekkel, szimbólumokkal bővülő szerkezetek.
A múlt elemei olykor a valós élményeknél élesebb, meghatározóbb, biografikusnak tűnő emlékképekké transzformálódnak a szereplírákban. A „te” és „én” szólamaiba belefonódik olykor-olykor egy személytelen hang, mely neutralitásában is meghatározó. A narrátor a versbeszélő életének szempontjából meghatározó gondolatokat fejt ki. A vers formájú, posztmodern rövidtörténetek különleges hatását a hétköznapi témák klasszikusan zárt formákban történő megjelenése váltja ki. Ilyen a villoni balladaforma háromszor nyolcsoros szerkezete, s a beazonosíthatatlan személyhez szóló néhány soros ajánlás. F.W.É. balladái túllépnek a műfaj középkori formáin. A spanyolos románc, illetve a magyar balladahagyományok integrálódnak az alanyi megszólalással. A különböző műnemek áthallásaiban a tragikus elemek leginkább színjátéki formát öltenek egyetlen jelenetre fókuszálva, a párbeszéd pedig monológba olvad. A Zöld tea című jelenetező (nagyon távoli Szapphó-áthallásokkal), akár úgy is olvasható, mint a féltékeny versbeszélő tudatában újra lejátszódó, kedvesével folytatott párbeszéd. „Ne olvasd végig ezt a verset (…) / egy pillanatig nézd a hátlapot, / vagy gondolj őrá: tudom, hogy abbahagynád, / ha véletlenül meghívna zöld teázni; / hát hívd meg őt te.” Folyatatását a kedves reakciójaként is olvashatjuk. „Én is éppen ezt/ fontolgatom, s nem jut eszembe bármi / nyomós érv.” A versek drámai szerkezeteiben a párbeszédek a lélek belső küzdelmeit (féltékenység, féltés, vágy) vetítik ki. A beszédszólamok gyakran nem ugyanahhoz a megszólítotthoz intéződnek, noha a megszólítás morfológiája változatlan. Vannak beszédhelyzetek a te- és az ő-szerkezetekben, melyek ugyanazon személyre vonatkoztathatók, de olyan viszonyrendszerrel is találkozhatunk, melyben az „ő” egy semleges, illetve a kapcsolatrendszer szempontjából semlegesnek vélhető személyre utalhat: „ki romlott, még remél, / s a kor csupán, mi szégyenkezve hátrál”.
Minthogy nem egy szereplőről van szó, ez a versalkotó stratégia felveti a narrációs identitás, tehát a nézőpont, illetve a beazonosíthatóság kérdését. Egyetlen biztos nézőpont van: az első személyű narrátoré.  A többi bizonytalan. Ők lehetnek magának a versbeszélőnek különböző kivetülései is. A narrációs identitás egységének feladása viszont felveti a másféle tudati működés kérdését, vagyis a kérdező és a kérdésre választ adó belső párbeszéd leképezhetőségének lehetséges módjait. Egyszerre szólal meg a lét mélységeit kereső narrátori és a könnyed társalgásra utaló hangnem. Szembetűnő sajátosság a modern és archaikus megszólalás mnemotechnikai összecsúsztatása. Ezekben a képekben a narrációs forma különböző kulturális terrénumokon helyezkedik el, ugyanis a versek egy részét művelődési leltárként is olvashatjuk. Nyomon követhetjük, például, hogy milyen olvasmányélmények hagytak nyomot a narrátor személyiségében.
Gazdag nyelvi talajból sarjadnak a szavak. Az emberiség kultúrtörténetének különböző területeire világítanak be a halvány áthallások, a rejtett idézettöredékek. Az idők során sokféle átváltozáson keresztülment, különböző korokhoz mutálódott irodalmi elemek, motívumok, az úgynevezett mémek sokasága sugallja a régvolt eseményeknek a narrátor jelenében történő megismétlődését. Az élethelyzetek bemutatása a sokféle idő- és térviszony révén megtört dimenziókban kerül felszínre. Ez az írói technika meglepő társításokat eredményez, melyek legszembeötlőbb formában a rímhelyzetekben nyilvánulnak meg. Az egymásnak válaszoló, egymással feleselő, egymást előhívó szavak között a dimenziótörések okán bizarr rímhelyzetek jönnek létre: („mentál – Hotel Continentál – de nem tán”).
A versbeszélő életének fontos eseményei lekicsinyített térre transzformálva mutatkoznak meg: „Az első szobában nyolc vaságy…, az ötödik nem szoba – tán terem …, a nyolcadikban láttalak meg téged”, s folytatódik a felsorolás egészen a tizenkettedik szobáig (Szobák). Az apró jelzések díszletfalainak átrendeződései nyomán térbeliségben jelennek meg maguk a gondolatok is, tehát a képszerűen felnyíló terek egyre több külső és belső dimenziót tárnak elénk. Ebben a versben is jól megfigyelhető, hogy az emlékezés egységének igényét a versbeszéd felszámolja, az apró epizódokra terelvén a hangsúlyt. Az élőbeszéd áramlásában megfogalmazott képek jelentésüket az egymáshoz való viszonyuk által nyerik el. („Esetleges volt, s minden más a térben.”)
Szembetűnő sajátossága a verseknek, hogy a legkritikusabb helyzetekben sem fejeződik ki önsajnálat, öntetszelgés, a lélek legmélyebb rétegeit felkavaró lelkiállapot-tükröztetés, s ettől válik versről versre haladva egyre erősebbé, energikusabbá a művek által bemutatott létérzés. Az egyes alkotások nyugvópontját a helyükre kerülő szavak biztosítják, valamint az egyértelművé váló finom elmozdulások az élménytartományban, illetve ahogy a versbeszélő rálelni vél a kérdésekre adható válaszok jelképes kulcsára: „A jó, a végső mind magára várat / Bár csak egyetlen kulcs nyitja azt a zárat”. A költői intenció mindenesetre erre irányul: megtalálni a kérdések megválaszolásának egyetlen, jelképes kulcsát.
Az alanyi megszólalás, a nyelvezetben megragadható őszinteség a naplóírás műfaji jegyeire emlékeztet; a hangnem a régi krónikaírók távolságtartó, tárgyilagos beszédmódját idézi: „Magát egykor versbe átallta írni”. Az itt az ottal című kötet verseinek megírásakor a versbeszélő beledolgozza magát a művekbe: „csak szó vagyok, csak szó a vers”, s ezt a kezdeti szándékot megtartva teremtette meg az egyes szám első személyű önátadást testamentumi hűséggel. F.W.É. a kortárs líra sajátos hangvételű, különleges költői egyénisége, aki rátalált művészi útjára.

Farkas Wellmann Éva: Az itt az ottal (verseskötet), Erdélyi Híradó Kiadó és FISZ, 2011.

Bátorligeti Mária 

Forrás: Irodalmi Jelen

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése