Az első kötetről az Új Forrásban

NÉMETH ZOLTÁN

A női líra mint játék

Farkas Wellmann Éva: Itten ma donna választ

Valószínűleg eldönthetetlen a kérdés, hogy a szöveg fölé írt név befolyásolja-e, és ha igen, hogyan, milyen irányba tereli az értelmezés menetét. Vajon része-e a szövegnek a szerzőinek állított név, vagy működését más törvények irányítják? Minden bizonnyal beleszól olvasásunkba, ha olyan szerző szövegével találkozunk, akinek már olvastuk műveit, vagy az olvasás idején az éppen aktuális kánon része.

Farkas Wellmann Éva első kötete címe által irányítja a szerzői névre a figyelmet. Az "Itten ma donna választ" címadó kijelentés minimálisan kétirányú olvasásra hív fel, viszont mindkét olvasás valamiképpen a nőiség témakörét mozgósítja a lehetséges jelentések megkonstruálásához, s ezáltal a szerző nevére és nemére viszi át a jelentések terhét. A "ma donna" kifejezés olasz eredetű, szó szerinti jelentése "az én asszonyom", tartalmilag inkább Miasszonyunk: a keresztény mitológia Madonnájára utal, azaz Máriára a gyermek Jézussal. A keresztény művészet egyik legnagyobb tematikájának beemelése azonban a címadó mondatban nem a megszokott vallásos jelentéseket mozgósítja, nem a szende, szűzies, önmagát a gyermeknek alárendelő nő képe jelenik meg, hanem az első szótag levá­lasztásával és időhatározóvá tételével a "donna" válik a jelentések cent­rumává, vagyis az "úrnő".

Az úrnő, a donna jelentése egyértelműen a hatalom képzetével telítődik, amelyet a címadó mondat állítmánya erősít meg: az, aki "választ", a hatalom birtokába helyezi magát. De ugyan kit választ ki ilyen magabiztossággal a cím? Az önmagának megfelelő olvasót, esetleg a férfit? A szövegbe bevitt férfit, vagy a szövegen kívül maradt férfiolvasót? Az itt és ma az olvasás mindenkori jelen idejére utalhat, az "Itten ma donna választ" tehát azt sugallja, hogy maga a szöveg, illetve lírai alanya választja ki, adja meg a jelentéseket, s az olvasó az, aki alárendelt helyzetében kénytelen azonosulni az így kijelölt értelemkonstrukciókkal, kénytelen alávetni magát a szöveg intencióinak? Ez a felfogás meglehetősen távol áll az "itt és ma" uralkodó értelmezésteóriáktól, amelyek nem annyira a szöveg, mint inkább az olvasó hatalmára figyelmeztetnek, s amelyek szerint éppen a szöveg van kiszolgáltatva az olvasói értelemalkotás folyamatainak, csak az olvasó teheti élővé a szöveget.

A címbe írt  "donna" és "madonna" a szerzői névre, pontosabban a névbe foglalt nemre irányítja a figyelmet. Költőnő, nőköltő szólal meg itt, figyelmeztet, olyan verseket tartalmaz a kötet, amely a nem kérdéseit járja körül. Kérdéssé az válik, hogy a biológiai és/vagy társadalmi nem kérdései mentén is olvasandó szövegek olyan tapasztalat közvetítésével kecsegtetnek-e, amely egyedi és egyéni, vagy ellenkezőleg: valamilyen szerep újraírása-e a cél.

"Csak semmi vershelyzet" - ezzel a provokatív mondattal kezdődik a kötet. "Alapállás a csend, s a versem átás/ most szón, beszéden, mik olykor lemértek." A hitelüket vesztett szavak az irodalmiságot mint kommunikációs csődöt tematizálják. Ha a vers nem képes olyan szavakat tartalmazni, amelyek jelentenek is valamit, akkor a kommunikáció csődjének lesz a lenyomata. Elgondolkodtató kérdés, hogy milyen szerepet szánunk a versnek, mit várunk el tőle. Egy élettelen forma, amely generációk kezén vándorolt hozzánk, és mi nem vagyunk képesek megszabadulni tőle? A vers mint megszokás funkcionál, és mivel már többszázezer sor íródott meg, nem is várható, hogy valamilyen radikális fordulat következzen be vers és élethelyzet viszonylataiban? Farkas Wellmann Éva szövege mintha azt sugallná, hogy a vers mint forma valamilyen szükséges, alig elviselhető kényszer, amelynek mégis minduntalan meg kell adnia magát: "Nem lényeg már, mit vélek." A vers önmagát generáló műfaji és kommunikációs zárvány, paleontológiai lelet, kötelező gyakorlat, borostyánkőbe mere­vedett érték, amely kizár "minden drámaibb körülményt": "S nem ka­tasztrófa."

A meglepő mégis az, hogy Farkas Wellmann Éva a legcsekélyebb ellenállást sem tanúsítja a "vershelyzet" irányában, sőt mintha elébe is menne a versszerűség elvárásainak azzal, hogy az egyik leginkább bevett formát, a szonettet használja fel céljaira. Sőt, nemcsak a forma kopottas vagy inkább patinás, a téma is közkedvelt: férfi és nő homályos lelki csatáinak történetszemcséi, pszichodarabkái hullanak ki a szavak közül.

A megmentő bosszúja címet viselő második szonett már nyilvánvalóvá teszi, hogy a kötet verseiben a költő az elmondhatóságproblematikát mint alapvető szövegélményt köti össze a férfi és nő közti csaták, léthelyzetek kimondhatatlanságának problematikájával:

Veszély (volt, nem volt) - témából kihagyva.
Távoli nyelven, nagyolva, fesztelen
Világát írja két ajaknak rajza.

Ebből a szempontból a magyar irodalomból főleg Ady Léda-verseivel létesítenek intertextuális viszonyt a Farkas Wellmann Éva-szövegek, de a száz évvel későbbi díszletek és a női nézőpont mellé az utóbbi évtizedek nyelvi tapasztalata is társul: a versekben megszólaló alany által közvetített jelentések folytonos elbizonytalanítása visszahat, s forrása lesz a női nézőpontok sokszínűségének, folytonos újraszituálásának éppúgy, mint a nemek közt lejátszódó lelki etűdök többértelműségének.

A Tanul(t)ság, rációval annak a nőnek-egyetemista lánynak a képzelgéseibe invitál, aki intellektuálisan kíván alkalmazkodni az előadóhoz: könyveket búj, "hogy mi a szürreál, meg hogy Sidney ki...", míg végül a tudományos nyelv regisztere keveredik a vágy nyelvével: "S én is csak arra gondoltam, hogy este/ tévét, rációt vele kapcsolni ki." A Szertartásokban talán egy szakítás utáni spleen, a testetlen szomorúság képeit variálja, miközben a vers utolsó mondata kétféleképpen értelmeződik, s ezáltal a szöveg visszaolvasására hív fel:

Míg belénklépnek (kétszer) a patakok,
sebezhetőség s emlék marad túsznak.
Mint egy szobában, ahol nem alusznak.

Az utolsó sorban felbukkanó szoba képe, összhangban a szonett előző soraival utalhat a szakítás után szituációra: a megsebzett lány képtelen elaludni. Másrészt viszont a "belénklépnek" kifejezés a szerelmi aktus lehetőségét is beleírja a szövegbe, s így - ironikus módon, a visszájáról - az utolsó sor a szerelmi szertartás erejével int búcsút az előző kapcsolatnak, annak a másik, elmaradt szeretkezésnek.

A Szavak helyett című vers azért fontos az értelmezés szempontjából, mert nyilvánvalóvá teszi azt a dichotómiát, amely az egész köteten végighúzódik. Tapasztalat és szerep kettőséről van szó, s a probléma magából a nőiség témájából eredeztethető. A feminista elméletek szerint minimálisan kétféle nem létezik: a biológiai és a társadalmi. A biológiai nem a tapasztalással hozható összefüggésbe, hiszen a női test eltérő természetéből következően másfajta tapasztalatokat tesz lehetővé egy nő számára, mint egy férfi teste. A társadalmi nem viszont azoknak a hatalmi mechanizmusoknak az összessége, amely minden kultúrában kitermeli "a" nőt és férfit, azt, hogy milyen szerepeket kell nőinek vagy nőiesnek, s milyeneket férfinek vagy férfiasnak tartani. Vagyis míg az előző inkább a tapasztalattal, az utóbbi a szereppel hozható összefüggésbe.

Farkas Wellmann Éva verseit is áthatja ez a kettősség, legjobb verseiben azt tapasztalja meg, milyen szerepek állnak a rendelkezésére a férfi-női kapcsolatok, etűdök egymásutánja során. Bátran cserélgeti a női szerepeket, amelyek leginkább nyelvi problémaként jelennek meg, az elmondhatóság határán egyensúlyoznak: "soha nem látott helyek s út után/ letérve és [...] szerep híján s bután". Mi marad szerep híján, ez a kérdés, s a Pont, ami még nem című vers meg is adja rá a választ: "Ebből sok minden nem lesz, ennyit írtál." Az identitás kérdését tehát az írás, a nyelv terepére helyezi át, s megpróbál nem tudomást venni a biológiai nemről, a szereplírát a nyelv identitástermelő gépezetébe helyezi át.

Míg a kötet kezdeti verseiben inkább az elégikus-önreflexív hang ural­kodik, a hierarchiának alávetett nő hangja szólal meg, s az alávetettségből próbál úgy kiszólni - ironikus és önironikus regisztereken -, hogy felnyit­hassa a bezáruló társadalmi struktúrákat, addig a kötet második részének több verse eltér ettől a narrációtól. Az Ezért fordulok Önhöz, a (Per)(o)ráció, a Válasz Donkihótnak vagy az Elcsukló ritmus, Máriához lírai alanyai egy élő irodalmi hagyományba helyezik magukat, s Máriaként vagy éppen Madame Bovaryként szólalnak meg. Az újraírás aktusában az is megfigyelhető, hogy a lírai alany hangja is megváltozik: sokkal öntudatosabb, mondhatni elutasító lesz a férfiminőségek irányában. Míg a Szavak helyett című versben a lírai alany arra gondol a férfi kapcsán, hogy "Aligha látom még, de mégis, újból:/ szeretném tudni, hogy még visszanézett", s az Üresjáratokban kijelenti, hogy "még mindig érted fáradok", addig a (Per)(o)ráció magabiztosan szarkasztikus:

Az lenne még csak lesülés, barátom,
ha úgy hagylak el, hogy nem is kívánlak.

A női hang megtalált magabiztossága azonban a kötet címét is magában foglaló versben önmaga ellen fordul. A magabiztosság retorikájával szembesülhet az olvasó: "csak nyald lihegve visszám" (34.), "ó, lennék égi kurva" (35.), "Melletted volna hetven,// s te csak alternatíva." (35.). A Válasz Donkihótnak problémája többszörös: egyrészt a kötet retorikailag egyik legjobban megalkotott szövege, amely nem annyira esztétikai összetettségével hat, hanem inkább a (női) költői szerep radikális újragondolásával. Másrészt viszont a nőiség és az agresszió összekapcsolása nem végiggondolt, hiszen az a női alany, aki megszólal ebben a versben, tulaj­donképpen a férfivágyak centrumában helyezhető el. Azaz nagyon is patriarchális szemléletnek lesz a megvalósítója: a nő mint "kurva", aki hetven szeretőt tart - a férfivágyak netovábbja, a szexista szemléletnek önmagát abszolút módon alárendelő alannyá válik. Azaz a Válasz Donkihótnak radikalitása nagyon is megkérdőjelezhető a kötetben addig felépített női identitások fényében. Tulajdonképpen logikus tehát, hogy a kötet fülszövege is erre az egy versre összpontosítja a figyelmet: a patriarchális nézőpont nagyszerűen foglalhat benne helyet. Míg Farkas Wellmann Éva a kötet más verseiben fokozatosan sajátítja el, játssza ki és fordítja visszájára a "női líra" fogásait, s így a feminin minőség újraértését, játékba hozását meglehetősen sikeresen hajtja végre, addig a Válasz Donkihótnak című versben olyan női lírai én szólal meg, akire már régen várt a hímköltő: merész, visszafeleselő, szeretőket tartó, bővérű, aki el is hiszi, hogy "itten ma donna választ".

Az Elcsukló ritmus, Máriának versben aztán maga a költő adja meg a választ erre a kérdésként is érthető kijelentésre: mindig a Másik választ, önmagunk másika, s a vágy tárgya így voltaképpen visszahat önmagára. Ez a Másik nevezhető akár Úrnak, akár nőnek, férfinek vagy olvasónak: átka folyton eltéríti attól, aki lenni szeretne. Talán Pilinszky Harmadnapon című versének ritmusára íródott:

De rábocsátott az Úr az asszonyok átkát -
s asszonyok pór örömét: önnön életet adni
Esendő méhére angyalok szitkuk okádták:
hogy földi gyermeket vágyott még foganni.

Farkas Wellmann Éva kötetének versei a női líra jelentéslehetőségeinek felhasználásával szervezik önmagukat. Sylvia Plathtól Adrianne Richig sok jelentős életmű bontakozott már ki ebből a késztetésből. Bár az Itten ma donna választ nyelvjátékai nem mindig szeretnének tudomást venni a női líra eddigi eredményeiről, valószínűleg kikerülhetetlen lesz annak tudatosítása, hogy ez a továbbgonolásra érdemes líra hová szeretné helyezni önmagát. (Erdélyi Híradó Kiadó - Fiatal Írók Szövetsége, Kolozsvár - Budapest, 2002) 


Forrás: http://epa.oszk.hu/00000/00016/00087/030720.htm