Farkas Wellmann Éva
Néhol szinte a
lélegzetvételt
Muszka Sándor: Múzsák, trágyás szekérrel. Erdélyi
Híradó Kiadó, Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy, Kolozsvár – Ráció Kiadó,
Budapest, 2010.
Akár szembenézünk a Muszka Sándor neve által mozgósított
előítéleteken, akár elegánsan eltekintünk tőlük, ha kiválasztjuk a kötet tetszőleges három
versét, nagy az esélye annak, hogy szempontjaink a továbbiakban kizárólag a
műre fognak korlátozódni. És minimálisan kíváncsiak leszünk. (A szerző az
Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy provokatív szókincsű vonulatának
képviselőjeként ismert prózaíróként és költőként, de a stand-up comedy
műfajában, sajátos székely humorával is kitűnt.) De a kapaszkodókat, felosztási
lehetőségeket kereső elemzőnek is, véletlenül – a műből adódóan – szerencséje
van.
Muszka Sándor kötete látszólag ugyan tagolatlan – be kell
érnünk a sorrendiségből ki- vagy ki nem követketkeztethető logikával. Olvasása
során azonban kiderül: a 91 oldalnyi, ezúttal csak verseket tartalmazó könyv[1]
(mint a középtájon gyakran olvasott, s emiatt folyton ott kinyíló kiadványok),
majdnem élesen két részre különül. Pedig tulajdonképpen – ismét csak a külszín
alapján – úgy tűnik: alapvetően sem a tematika, sem a versforma, ritmus nem
módosult.
Mivel a különbség felismerése mégis csak retrospektív, az
olvasás folyamatából következő, érdemes először a könyv első felét szemügyre
venni. A (szellemi) csavargó életmód versei ezek, a vidéket minden illúziója
nélkül láttató, szerepeket próbálgató költészet. Az álcák a beszélő kivetített
létformái, melyeknek lényegéből láttat egy-egy felszíni réteget – de egyúttal cinikusan
le is számol a maszkok hordozta illúziókkal. Hetyke, határozott megszólalások,
néha egészen fölényeskedő modorban, melyeket aztán az öngúny tompít le, és
fordít visszájukra.
Merész, provokatív már a kezdővers, mely a
költői-pályatársi (?) gratuláció petőfis hagyományához úgy kapcsolódik, hogy megsemmisíti
az alaphelyzet lelkesedését. A szöveg tulajdonképpen az összes baráti laudáló
költemény ellenverse lehetne; a kötet szempontjából pedig kimondottan
hangsúlyos: a téma nélküli, szakszerűen gyártott versek szerzőjéhez szól,
akivel emígy szemben pozicionálja
saját lírai megszólalását: „Olvastam
költőtárs / Nagyszerű versedet / Melyben a lélek / Mint ősz menyét /
Búzamezőkre szokott járkálni” (5.).
Az előző kötetek szövegeihez hasonlóan, ebben a részben
is lépten-nyomon belebotlunk a székelykedés emlékversszerű-önironikus
megmegnyilvánulásaiba. Muszka az önmeghatározásnak újabb és újabb, bizarrnál bizarrabb
formáival áll elő: sosem véglegesíti a képet. Mihelyt komolyra fordítaná a
szót, hirtelen beenged egy külső perspektívát (például az asszonyét), vagy éppen egy szándékoltan közönséges poénnal le-
és kizárja a vallomás lehetőségét: „Vagyok
mélyen tisztelt magam / Őrzöm hagyományom / A tiszta szeszt nem vegyítem / Hogy
ne kelljen hánynom.” (12.) Van azonban olyan eset is, hogy a trivialitás
célszerűtlenül teng túl, amiért még a szarkasztikusan ellenpontozó cím sem tud
kárpótolni {Éreztem többnek (13.), Ó Evelin (45.)}.
De villoni („előretolt helyőrséges?”) szabadszájúsággal
és könnyelműséggel ír minősítő-bíráló verseket is: a régi társak, az ifjú
főszerkesztő, Evelin, az asszony, a benzinkutas, a szabó, az ügynök, de
nemzedéke és saját maga sem mentesül a cinikus jellemzésektől. Önmaga
karikírozása során a költőszerep mint sérülékeny, problematikus, sajnálatra
vagy lenézésre méltó kényszerűség jelenik meg {Egy temetőkertre (18.)}. A kultúra esélyét általában, az írás
értelmét szintén feszegetik ezek a versek, gyakran fájdalmas aggodalommal. A
címadó darab keserű cinizmusa jól példázza ezt: „S kinek javára lenne az írás / Drágulna attól mondjuk a sajt”(19.).
Vagy a Jó dalra szükség című
négysoros: „Jó dalra szükség nagy van e
honban / Mint nekem tanácsra ha hajnal felé / Kocsmából végre megtérni készen /
Hugyozni állok a csapszék elé.” (25.)
A provincialitás általában is visszatérő motívuma társul aztán ehhez a
(költői) frusztrációhoz, hogy az irodalmi életen is elverje a port: a pesti,
kávéházi író mondja meg, hogy „az a jó /
hogyha nincsen olvasó”(21.)
De miért és hol nyílik ketté a Muszka-kötet? Az én
példányom – kétség sem fér hozzá – az ötvenedik oldalon. Ott található ugyanis
a Néma vidékek című vers, mely
indításában is kötetnyitó jellegűnek látszik; s talán nem is lenne kár, ha
valóban új könyv elején állhatna. Mindaz, mit eddig töredékeiben
észrevételeztünk, itt értelmes egésszé áll össze: az egyes versekben felvillanó
ötletek, cselek vagy pusztán a ritmus varázsa ebben a szövegben együtt van,
egymásért, működőképesen. Az egyes sorok lüktetésében azt érezni, hogy kezdetben vala a mű (nem csak mint
ötlet), és erre lettek szerkesztve a szavak, mondattöredékek – de
alárendeltjeiként a gondolatnak. „Látod a
nyárnak hullni gyümölcse / Megtértek már a tékozló fiúk / Feledve mind miért
indult el egykor / Elhányva fegyvert új jelszót tanul”. A töredékesség
hiteles, magával sodró, és helyük van az összegző mondatoknak ugyanúgy, mint a
Tóth Árpádra történő utalásnak („meddő
órákon”). Érdemes volt megállni ennél a versnél azért is, mert a
továbbiakban több hasonló szöveggel is megörvendeztet a kötet. (Napló, Tengeri dal, Forognak árnyak, Egykor
bölcsőjét, Kelet-nyugatnak, Ballada a csavargó grófokért, Nem hallik át, A két
akasztott stb.) Ebben a részben minden, ami korábban akadályozhatta az
olvasatot, éppen élvezetessé, tartalmassá teszi azt. A versek jórészt
élőbeszédszerű megszólalások, néhol szinte a lélegzetvételt is kihallani. A
félig elmondott mondatok, a központozás hiánya/hiányossága, a közlések gyors
egymásutánisága keltik elsősorban ezt az érzetet. A spontaneitás mégsem töri
meg a versek szerkezetét: a kiszólások, látszólagos esetlegességek a versek
végére érve beilleszkednek sajátos gondolatkeretükbe, melyet – lássuk be –
magunkénak is érezhetünk, hiszen együtt
alkottuk meg a könyv szerzőjével. {A kötet második részében ugyanis kötelező az
aktív részvétel az olvasó részéről: az egyszerűbb vázúnak tűnő versek is
jócskán a felszín alá szántanak. Jó példa erre az Átutazóban című tízsoros
(61.)}. Lehet, hogy Szálinger Balázs 2005-ben írt, és az Előretolt Helyőrség
Szépirodalmi Páholy honlapján is közzétett[2]
tanácsát fogadta meg a szerző: kritikusa szerint „méltatlan hozzá a viccmesélés”, és általános, hogy
elbizonytalanodik a zárlat előtt. Már nem.
A befogadó termékeny zavarát minden bizonnyal az
eredményezi, hogy Muszka egészen egyszerűen játszik az esztétikai minőségekkel
– az egyes darabokban, de a teljes könyv anyagában is. A tőle eddig már szinte
megszokott alantas-fenséges, szép-rút ötvözet itt tovább vegyül, oldódik: a
tragikomikum természetes állóvizében. Ebben a kifordult világban nem csoda,
hogy az értékek is új hangsúlyokat követelnek maguknak; újrarendeződnek a
viszonyok, a formák – egy sajátos látásmód prizmáinak köszönhetően.
Igaz az is, hogy a kötet második részében a lírikus
hangja elkomorul – s noha a ritmikán nem érződik –, elgondolkodóbbá, sokkal
inkább elemzővé válik. Itt már mengengedheti magának, hogy akár
(ál)tájleírásokba bocsátkozzon {Kisüt a
nap (72.), A téli kertben (73.)},
rímet botlasszon, vagy a ritmust úgy szüntesse meg váratlanul, hogy az valódi
csendként, ne hibaként hasson {Kelet-nyugatnak
(75.), Altató (76.)}. A fellengzős,
hencegő megszólalás gyakran melankolikusba fordul, s nem kényelmetlen számára
az összegezés sem {Kompótok, meggylevek
(91.)}. Van miről, s immár hogyan is számot adni. „Hittétek volna megéri végül / Mint
kurvákhoz járni templom helyett / Ha közel halálod s biztos mi biztos / Lelki
békédet találni meg / Hittétek volna testvéreim hát / Kiderül végül harcunk
nemes / S lökött fejünknek igaz pléh fénye / Ragyogja be a nemzetet.” (91.)
Itt derül ki, talán mégsem teljesen véletlen a kötet
kettényíló tendenciája. Akár kronológiai a magyarázat, akár ügyes szerkesztői
bravúrnak tudjuk be, a hagyományosan elejétől végéig olvasó számára felfelé
tart a minőségi ív. Muszka költészetének jót tehetne, ha tisztázná magában a
versformá(k)hoz való viszonyát, valamint békét kötne a központozással. És
folytatná a könyv záró részének míves, élettel teli és mélységeket megért
verseit.
[1] Korábban
megjelent kötetei: Muszka Sándor: Ennyi
ha történt. Erdélyi Híradó Kiadó, Kolozsvár, 2005; Muszka Sándor: Mi nem lóg ha áll. Erdélyi Híradó Kiadó,
Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy, Kolozsvár, 2007.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése