2012. november 27., kedd
Képek Vásárhelyről
Címkék:
Az itt az ottal,
Képek,
Rendezvények
2012. november 11., vasárnap
Noszlopi Botond könyvéről a Székelyföldben
2012 - Augusztus
Forrás: Székelyföld
Farkas Wellmann Éva
Imázs- és mítoszteremtés, változó nézőpontokkal
– Noszlopi Botond: A szórakoztatás mesterfoka[1] –
Magány, imázs és elmélyültség – így, sorban, de általánosságban is
kulcsszavai lehetnek Noszlopi új kötetének. A három egymást követő
ciklus maradandó motívumairól van szó, persze csak felületes könyvjelzők
gyanánt. A Csendrappszódia versei óta eltelt öt év ugyanis nem
csak tematikailag árnyalta ezt a költészetet; mintha magabiztos
szókimondásából, sőt, formakeresési lázából is visszavett volna.
A magány genealógiájacikluscím alatt felsorakoztatott versek,
úgy tűnik, átvezetésként is szolgálhatnak a két kötet hangulatvilága
között. Perspektívák közt keresgél ez a versfüzér (Portré, Fentről), összegez, vagy éppen a „hím dög” alakját vázlatolja. Később el is jut annak konkrétabb, plasztikusabb meghatározásáig a Vágyott undor című darabban: „Szívnak.
Magom kell nékik és vérem. / Beföd egy óriás, nyirkos hímen. / Már
elélveznék, de fulladozom / s elalélok, az eget nem látom, / az istent
nem félem.” Mégis, a témák sokfélesége miatt, vagy az ahhoz képest
kevés számú vers okán, nehéz lenne bármiféle belső ívet felfedezni ebben
a blokkban. Talán nincs is szükség ilyenre.
Egységességben, felépítettségben a második ciklus lesz kifejezetten figyelemre méltó a kötetben. Címe, a Fémrúd és tükör, még
nem sokat sejtet abból az imázsszületésből és -történetből, melynek
tanúi lehetünk a versek olvasása során. A nézőpontok itt is
jelentésteliek, például az Imitációban is. A vers nosztalgikus, de – trükkösen – az emléktől és a versbeszélőtől is egyre távolodó perspektívája filmszerű: „És eltűntek a színek is a filmről”.
Bujkálna itt valami dallam is, ha – nem egyértelmű, hogy szándékolt
botlasztások (esetleg halláshiány) miatt – meg nem törne, el nem
hallgatna egy-egy pillanatra. Nyilván, ha szabad versről volna szó, a
kérdésfelvetés értelmetlen lenne; viszont a formakeresés (szakaszokba
tördelés, szótagszám viszonylagos fegyelme, alapvetően jambikus
hangszerelés) határozott igénye miatt apró változtatásokkal jobban
érvényesülhetne a zárlat is: „Mint falevelek, hulltak hónapok, / és nem találtam többé már magamra. / Ki e verset írja, az sem én vagyok.” Ugyanez érvényes az Eszter és a téboly című versre.
A magánmitológia konkrét körvonalakat ölt, olyan villon-i sodrású versekben például, mint A kitartott.
A történetelemeket mozaikszerűen, mégis megfontoltan összeépítő vers
nyers vulgaritása mégsem nélkülözi a lírai jelleget. Már-már
nosztalgikus a póz, melyből a beszélő megszólal, felidéz – és összegzi
(le)minősítése elemeit, majd eljut a konklúzióig: „Kipenderített éjnek
évadján, /a kerületben van egy szálloda, / aprópénzt nyomva hideg kezembe, / a magod kellett csak, te ostoba.”
A vers nőalakja egészen hasonló Villon vastag (kövér) Margot-jához; a
megidézés patetikájának kontextusa pedig szinte követhetetlen.
Mindenesetre, ez a beszédmód végigvonul a középkori trubadúr költészet
első szatirikus interpretációitól egészen a helyőrséges költők (Orbán
János Dénes, Muszka Sándor vagy éppen Márkus András) saját(os)
mítoszteremtéséig. A csavargólétben otthont kereső és néha találó
versbeszélő érvényes megszólalása ez a vers.
Hozzátartozik e magántörténelemhez a már említett imázs kidolgozása is.
A „hím dög” megszólalása ismerősen köszön vissza a cikluscímadó
darabban. Ebben a versvilágban a nő-férfi kapcsolat degradálódik, néhány
láttatott-sejtetett vonása kiábrándító. A nő, kit „odaküldhetnek”, „vén már, s csupa festék, / és elhullajt féltucat zsebkendőt” (Aspiráció) A szerelem játék tárgya, akár ábécérendben, szinte találomra választott szavakkal is elmondhatóvá válik (Szerelem ábécé). Alapvetően a szexualitás által tűnik meghatározhatónak, de mégsem teljesültnek, örömet hozónak. „Egymáson ejtett sebek”, „Kegyetlenség, harc, szerelem, halál. / Vagy az elme, vagy a szív, valami mindig megáll.” (Hidegháború) Bár a retrospekció távlatából némi remény azért ott húzódik mindezek mögött, előtt: „mindez törlesztő-részlet volt, / egy hosszabb lejáratú boldogságra.” (uo.) A kiábrándultság alaphangulata még az olyan, árnyaltságra törekvő versekben is jellemző, mint az Egyfajta panasz.
Holott ez a fokozatosan kimondó jellegű, bátortalannak tetsző
megszólalás már valami egészen más oldalú szemléletét adja a szerelmi
kapcsolatnak. Csak középtájt derül ki, hogy „Domina győzött, és Domina boldog”, de ez is a számos belső feszültség egyik pólusaként csupán. Hiszen az effajta örömben a konklúzió sem lehet egynemű: „Még le sem hunyom a szemem és elárulsz, // és le sem hunyod, és elárultalak.”
A szerelem erkölcsfosztottságáról ad pillanatképet A feloldozó. A sztereotip hűségelv laza kikerülése, s ennek kimagyarázása („vigadtam egy keveset / nem nagy dolog / megesett mással is”)
valamiféle új rendet kíván teremteni a társkapcsolatok logikájában.
Pimasz, provokatív vagy újító ez a szemlélet; ki-ki döntse el maga.
Ráadásul az sem ígérhető, hogy könnyű feladat lenne. Hiszen szinte
ellenversként éppen rákövetkezik a Levél helyett mélyen
elgondolkod(tat)ó monológja, mely szinte könyörög az elvesztett társ
figyelméért. Az ellenpontozás nem meglepő: Noszlopi szinte minden vers
alapkoncepcióját igyekszik valamilyen módon kifordítani, más szemszögből
is láttatni.
Erős kivétel az imázsteremtő versek sorában a cikluszáró darab: az
immáron alaposan elidőző perspektíva tisztán belsővé válik itt. Mintha
az eddig körülményesen megrajzolt álarc eltávolítására tenne kísérletet A szívbezárt.
Behatárolt világ van mögötte, mely néha el is válik tulajdonosától.
Igaz, hogy véglegesen mégsem lehet megszabadulni tőle – más alakban
újból belakja a szívet: „s ha egy napon mégis kitör, / elhagy, majd jön helyette más, / beköltözik és új nevével / televájja a szív falát”. Akárha póz is lenne ez, mindenképpen jól áll Noszlopinak; elférne néhány hasonló vers a ciklusban.
Jóleső felismerés, hogy a második versblokk lendülete nem vesz oda a
záró ciklus verseihez érve sem. Noha van itt néhány helyzet- vagy
ötletversnek is nevezhető darab (Kávé a múzeumban, Hajlékvers, Édes élet), alapvetően az elmélyült, átgondolt, problematizáló jelleg a domináns.
Egy megjegyzés erejéig térek ki A gyilkosság című szövegre, melyben Noszlopi ezt írja: „delírium tremens a bortól”. Ez merő képtelenség, ugyanis a delírium tremens alkoholmegvonásos
tünet együttes. Azért megnyugtató, hogy a szerzőnek nincs erről
érvényes tudása. Ellentétben a pók esetével, melyről tudja, hogy nyolc
szeme van (vagy legalábbis lehet).
Gyakran nem egészen pontosan állapítható meg, hogy Noszlopi a rímeknek szánt-e, s ha igen, akkor milyen funkciót. Például az Egy rozzant ágy alatt
című szöveg elgondolkodtató ilyen tekintetben. Telis-tele van ugyanis
olyan esetleges, nem igazán sikerült rímekkel, mint: „sehol – motor”,
„ánuszomba mar – de hamar”, „nyalogatja a rém – maradhatok-e én”, „ágy
alatt – seperc alatt”, vagy az utóbbi években eléggé elkoptatott „hulla –
nulla”. Hogy semmi értelme a rímek effajta kényszeres keresgélésének,
jól bizonyítják az olyan darabok, mint az ugyan szakaszokba tördelt, de
mégis szabad versnek tűnő Szerenád egy égő házhoz. A szövegben
foglalt impressziók, képzettársítások váratlan megteremtése és
visszavonása sajátos feszültséget hoz létre, egy refrénszerűen
ismétlődő-variálódó sor („tél volt, ideje volt, szél volt, és ház volt”)
az újramondás lehetőségeit is megteremti. Egységében nézve ugyan néha
zavarosnak tűnik ez a világ, mégis – vagy épp ezért – számos értelmezési
lehetőség előtt nyit kaput.
A megalkuvás pszichológiája hat darabra osztott belső ciklus,
melynek első versét leszámítva mindegyik szonett-formájú. Jórészt tízes
sorokat (egyszer tizenegyeseket) találni, a jambust többször is megtörik
ezek a versek. Meglehet, hogy szándékoltan, noha nem mindig szerencsés
módon, például itt: „azért ez is a sötétség verse”. A daktilikus Dsida-rájátszás esetében („és nincs hiba benne”) viszont már értelmet nyer az efféle játék. Motívum-szinten is szépen keretezett kisciklus: „ez a homály, jaj, nagyon idétlen”, hangzik az első vers végén, hogy a záró darab utolsó tercinája is majd csak látszólag fordítson az értelmén: „Így lesz ezentúl, ameddig csak élek. / S nem jövök rá időtlen időkig, / hogy e fény, jaj, nagyon idétlen.”
A kötet talán legerősebb, legtöbb problémát hordozó verse a Kilépés az idill kapuján. Furmányos,
de kétség kívül logikus szerkesztői megoldás ilyen verssel zárni egy
kötetet. Utolsó darabként ugyanis nem csupán tartalmazza az eleddig
fel-felvillanó motívumokat – egyúttal merészen tágított kontextusba
helyezi is őket. Mert ugyanilyen vakmerően értelmezve: az idill kapuján
való kilépés a Dante Poklán való bejutást (is)
jelenti. Könnyű lenne a dolgunk, ha egyszerűen azt mondhatnánk, hogy a
Pokol kapujának feliratát parafrazálják ezek a tercinák. Hiszen az
önmagában is elhíresült részlet („Én rajtam jutsz a kínnal telt hazába,
én rajtam át oda, hol nincs vigasság…” – Babits Mihály fordítása), majdhogynem minden szava, sora megtalálható a Noszlopi-versben, de nagy biztonsággal elkeverve, saját mitológiába szőtten. Egy kivételesen szép, ihletett verset eredményezve. Rímei nem mindig tökéletesek, viszont keresetlenek, magukkal sodróak. A kapu-motívumot – akár személyesített formájában is – érdemes alaposan szemügyre venni mindazoknak, akik azt hinnék, első olvasatra megértették a verset.
én rajtam át oda, hol nincs vigasság…” – Babits Mihály fordítása), majdhogynem minden szava, sora megtalálható a Noszlopi-versben, de nagy biztonsággal elkeverve, saját mitológiába szőtten. Egy kivételesen szép, ihletett verset eredményezve. Rímei nem mindig tökéletesek, viszont keresetlenek, magukkal sodróak. A kapu-motívumot – akár személyesített formájában is – érdemes alaposan szemügyre venni mindazoknak, akik azt hinnék, első olvasatra megértették a verset.
Első kötetéből, a Csendrappszódiából, Noszlopiról már tudni
lehetett, hogy kihívásnak tekinti a formát. Most mégis, mintha
fegyelmezettebb szókészlettel, de a verstan rendjét lazábban értelmezve
szólalna meg. A talányos képzettársítások, az életteli versalkotás
maradandó tanulságával.
Forrás: Székelyföld
2012. november 1., csütörtök
Belgrádi képek
A Belgrádi Nemzetközi Könyvvásáron jártunk.
A nagy csarnok bentről.
És a fiúk, ahogyan nézelődnek: Balázs, Marci, Tamás.
És mindez fentről.
A város ilyen is.
Meg ilyen. (A szerb parlament.)
Korpa Tamás és Mészáros Marci, valami jó témával.
Magam, kipihenten, hurrá!
Marcival reggeli kávézunk.
(Még egy kávét bevállalhattunk volna, most látom: háttérben egy szívgyógyász cégére.)
2012. szeptember 13., csütörtök
Új munkahelyem
Szeretettel várom minden olvasómat - immár szerkesztőként - a www.barkaonline.hu honlapon is.
Farkas Wellmann Éva
költő, kritikus, szerkesztő
1979-ben született Marosvásárhelyen. A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar–angol szakán diplomázott 2001-ben. 2003-ban magiszteri képesítést, 2012-ben pedig doktori címet szerzett ugyanott. Dolgozott a Babeş–Bolyai
Tudományegyetem újságírói szakának óraadó tanáraként, a Romániai Magyar
Irodalmi Lexikon szerkesztőjeként, általános- és nyelviskolai
tanárként.
Helyszíni tudósítás
A Hitel folyóirat estje
Márton László Udvarhelyen
Szépirodalom és közélet határain - Ács Margit estje Békéscsabán
Forrás: Bárkaonline
Farkas Wellmann Éva
költő, kritikus, szerkesztő

1998-tól
kezdődően rendszeresen közöl verseket és kritikákat erdélyi és
magyarországi irodalmi folyóiratokban, antológiákban. 2002-ben jelent
meg első verseskötete Itten ma donna választ címmel, az Erdélyi
Híradó Kiadó és a Fiatal Írók Szövetsége közös gondozásában. A könyv
második kiadása 2005-ben jelent meg, az aradi Irodalmi Jelen Könyvek
sorozatban. Második verskötete, Az itt az ottal, 2011-ben látott napvilágot, szintén az Erdélyi Híradó Kiadó és a FISZ gondozásában.
Díjak, elismerések:
Látó-nívódíj, debütdíj – 2000; Mikó András-díj – 2001; Méhes György-debütdíj, Erdélyi Magyar Írók Ligája – 2002;
Communitas-ösztöndíj (vers és kritika kategóriákban) – 2004, 2008, 2012; Artisjus-ösztöndíj – 2004; Petőfi Sándor-díj, Magyar Rádió – 2005; Székely János-ösztöndíj – 2007; Határon Túli Magyar Tudományosságért-ösztöndíj, Magyar Tudományos Akadémia – 2011; Irodalmi Jelen költészeti díj – 2012.
A BárkaOnline-on megjelent közléseiből:
Vers
Kritika
Helyszíni tudósítás
A Hitel folyóirat estje
Márton László Udvarhelyen
Szépirodalom és közélet határain - Ács Margit estje Békéscsabán
Forrás: Bárkaonline
2012. augusztus 29., szerda
Banner Zoltán válogatott verskötetéről a Bárkában
Farkas Wellmann Éva
Polifón életpálya, választott révek
Banner Zoltán: Hátra ne nézz!
Válogatott versek és vidékük
Banner
Zoltán válogatott verseskönyvének olvasásakor önkéntelenül kínálkozik
élet, életmű és költészet számos párhuzama, ha mégoly maradinak tűnik is
a megfeleltetés. A pozitivizmus vádja alól, azt hiszem, éppen a szerző
mentené fel az ilyen irányba merészkedő olvasót. Mert számára teljesen
természetesen, termékenyen csúszik egybe a vállaltan polifón élet(pálya)
a tudatosan eklektikus költészettel. A banneri életmű ugyanis nem
kizárólag lírai; markáns művészettörténészi, előadóművészi és pedagógiai
pályák is meghatározóak benne.
A szerző 80. születésnapjára készült összeállítás a Hátra ne nézz!, alcíme: Válogatott versek és vidékük. Ez
utóbbit lehetne az amúgy jellemző játékosság egyik megnyilvánulásaként
is értelmezni, ha nem lenne egészen komoly a játék. Hiszen a válogatás
az életmű három helyszínének lírai keresztmetszetét kínálja, részben a
szerző, részben a szerkesztő, Elek Tibor válogatásában. Tudatosan
felépített kötet, melynek szervező elve éppen a színterekhez való
rendelés. A felnőtté válás Szatmárnémetije, az érettség Kolozsvárja, a
rév Békéscsabája – lehetne summázni a fejezeteket, de esetleges egynemű
fogalmakat rendelni a városokhoz: egy költői világ építkezésének vagyunk
részesei. Egy olyan lírai életműé, amely nem egyenletesen, de mégis
határozottan mélyül, válik tudatosabbá, sőt, a szerző számára is egyre
vállalhatóbbá. Ezt látjuk abból is, hogy az egészen ifjúkori versek
közül mindössze húsz körüli darab került be a kötetbe, a Kolozsváron
írottakból már ennek a duplája – a legutóbb írt költemények pedig az
első ciklus háromszorosát teszik ki. Igaz ugyan, hogy az utolsó blokk
kettős „funkciót” tölt be. Banner Zoltán közléseiből kiderül, hogy a
kötetek sorában következett (volna) egy TriaNON ország című is,
melynek nem talált kiadót – így a válogatás során abba a furcsa
helyzetbe került, hogy a ki nem adott versanyagot is szelektálni
kellett. Nyilván, ennek az lett az eredménye, hogy – a publikálás
kényszerűsége miatt is – talán a tervezettnél több költemény bekerült a
kéziratból. Szerencsére, az összeállítás javára.
Nehéz
olyan szempontokat találni ebben a könyvben, amelyek mindvégig
meghatározóak vagy számonkérhetőek lehetnének – olyannyira változatos a
versanyag. A sokoldalú művészeti-kulturális érintettség azonban
tematikailag is tetten érhető a kötet verseiben, és a maga
változatosságában megbízhatóan visszatér.
A reprezentatív válogatás jól mutatja, hogy milyen intenzív, fontos szerepe van a klasszikus zenének ebben
a költészetben. Sokszor a versek kompozíciója is zenei műre
emlékeztető; kínálkozik a kísértés, hogy akként értelmezzük. (Nem is
lenne erőltetett a megfeleltetés.) A zene átszövi a megidézett világot,
de néha ellenpontjaként is tételeződik. E bonyolult viszonyrendszer
egyik legteljesebb megfogalmazása Az űrhajós levelei Bartók Bélához című
poéma a kolozsvári ciklusból. A négy részre (tételre?) osztott vers a
világűr „késes” végtelenjét hasonlítja a zene, a művészet adta
lehetőségekhez; néha egymásba játszatva a világokat: „Ez a beszélgetés / idegen már a szájnak, / nem mozdul rá a nyelv, csak a húrok, a legfinomabbra sodrott / huszadik század”.
A vers formailag is nyitott: legalább három helyen kínál helyet az
olvasónak, hogy tetszőlegesen behelyettesítsen saját ötleteket,
gondolatokat. A Nagy István karmester emlékének ajánlott Búcsú az énekkaroktól még merészebb ellentéteket is megfogalmaz: a csukott ajak a huszadik század lakatja ebben az elhallgatás-vízióban. „(...) És sszekucorodsz a fájdalom-tól,
/ hogy nem énekelhetsz. / Ezután örökké erdő mellett estvéledünk / és
kimondani sem tudjuk : hová igyekszünk / s ki adjon jó éjszakát? / A
keze, látod, a kezén a sebhelyes ujjak is azt jelzik, / milyen hamis a
kivilágítás / s milyen valódi a sötétség.” Nem
véletlen, hogy e vers záró sora lett annak a pódiumnaplónak a címe,
melyben Banner Zoltán előadóestjeiről adott számot 2007-ben: Örvendjetek, némaság lovagjai! Az
elhallgatás – úgy tűnik – általában is, a kultúra más területeivel
kapcsolatban is foglalkoztatta a szerzőt. Az említett naplót egyébként,
melyben szavalóművészi pályáját összegzi, Banner ekképp „ajánlja”: „jöjjetek,
némaság lovagjai; négy évtizeden át hadakoztam veletek, most már tudom,
esélytelenül; örvendjetek, mert úgy zárom pódiumnaplómat, hogy még
memóriámnál és hangomnál vagyok, de már nincs kinek és nincs miért”.
A
gyermekkorból hozott, de a felnőttkor egészét meghatározó zeneszeretet –
akárcsak Kosztolányinál – a vers metaforájává válik. De míg a
Kosztolányi- versek jelentős részében a zeneiség a ritmikába, rímelésbe
is beépül, itt inkább tematikailag hangsúlyozódik, gyakran önálló
költeményekben (Chopin, Allegro – Kedvesem, Disszonáns ének, Májusi litánia 1988-ban stb.) Banner
szándékosan nem köti magát poétikai szabályok gúzsába, sőt, az egyes
művészeti ágakat szándékosan állítja egymás szolgálatába. Talán ez az
oka annak is, hogy a nagyobb részt (látszólag) szabad versek rendkívül
változatosak formailag is. A belső hangzásban pedig – akinek füle van,
hallja – félreérthetetlenül felcsendül néhány klasszikus opusz vagy
melódiarészlet: Chopin Cisz-moll keringője, Bartóktól az Este a székelyeknél vagy éppen Schubert C-dúr-szimfóniája.
Az
egyes városokhoz kötődő versek sorát minden esetben egy-egy prózai,
személyes hangú bevezető előzi meg. Ezek külön értéket, színt
képviselnek a könyvben, ugyanis a szerzőnek gondja volt rá, hogy a
ciklusok hangulatához, világához szabja őket. Az első, ifjúkori
válogatás előtt például egy, a versekkel nagyjából egy időben született
expresszionista vízióprózát közöl. Vagy a későbbi versekben elmélyülő
ars poeticá-s, költészetelemző megnyilatkozásokat vetíti előre a
kolozsvári összegző: „a
vers nem ruhatári fogas, melyre bármit ráaggathatunk, hanem üvegpohár,
ami cserepeire hullik, ha túlságosan forró italt töltesz bele, vagy
megfagy benne, amit beletöltöttél.”
A
sokrétű érdeklődés, elhivatottság általában sem csupán a témán, a
megszólalás módján hagy nyomot. Ott érezni a stíluson; az avantgárd
számos jellegzetessége tetten érhető a versek felépítésén. Több darab
kimondottan képi, majdhogynem kínálkozik egy-egy szürrealista,
expresszionista, leggyakrabban absztrakt művészeti allúzió. Különböző
módokon tördeli/töri meg gyakran a verssorokat is Banner: van, hogy a
sorok vagy szavak közben hagy szünetet (Nyolcsoros, Szaggató),
de olyan is, hogy a mondat közepén váratlanul nagybetűvel indít új
gondolatot – amely azért az előzőhöz is értelemszerűen illeszkedik (Napon). A képzőművészeti motívumok természetesen azoknak a verseknek is sajátjai, amelyek művészbarátokhoz szólnak. Ilyen például a Vándorfestő, amelyet név szerint négy festőnek és „a többieknek” is ajánl: „(...)
ránk nem szabott / távolságok és közeliségek nélkül – / egyedül
zölddel, fehérrel, feketével – / egyedül a kötelező árnyék nélkül – /
nem az emlékek hanem / az egymásba merülők műtermében – /
ecsetvonásainkban az otthon / végtelenje – megkopogtatod –”.
E sorok tartalmisága már átvezet a harmadik tömb egyik alapvető lírai
motívumához, az otthonkereséshez is. A kolozsvári versek közül az
utolsók többnyire már mind hordozzák ezt az élményt, leginkább
figyelemre méltó módon a Hontalan hazafiság. Ezekben
a művekben jól követhető a folyamat, ahogyan a banneri költészet egyre
magába nézőbb, elmélyültebb, egyúttal letisztultabb is lesz.
A
békéscsabai versek azért is bírnak különös jelentőséggel, mert bennük
nem csupán az eddigi témák, lírai tapasztalatok összegződnek, hanem az
előző két helyszín is felelevenedik, sőt, határozottabb kontúrt is nyer.
A szerző valamiféle derűs belenyugvással veszi tudomásul, hogy „a mai európai szellemi közgondolkozásból nézve: költői ösztönéletem és tudatosságom egyre korszerűtlenebb”, de ugyanakkor ezt vallja: „arról
még nem mondtam le, hogy bár egyetlen mondatom, bár egyetlen valakit át
ne segíthessen a huszonegyedikből a huszonkettedik századba”.” A
választott rév talán legintenzívebben éppen a helykeresést aktivizálja
ebben a lírában. A szülőföld, (a tágabban értelmezett) Erdély,
meghatározó személyiségeivel, szellemiségével és városaival, felidézhető
történeteivel elevenebben része a verseknek, mint bármikor korábban.
Csak címben négyszer fordul elő Szatmár neve, de ugyanilyen kiemelt
helyzetben találkozunk Segesvárral, Araddal, Dévával, Szalontával vagy
Brassóval. „Egyeneseket húz” tehát a vers a különböző helyszínek között,
és „úgy remegnek a távolságok / mint az emlékezet / mikor nem találja / két pont között / mi a legrövidebb”. Aki beszél, hajléktalan, s imája: „e táj testét nem ismeri – / vetkezteti, de csókja nincsen / – segíts feledni, Istenem!” Egyúttal a lelkiség, vallásosság mélyebb dimenziót nyer olyan versekben, mint Ha majd elindulok feléd, Uram, Könyörgés, Esti ima –
de a többi szöveg alaphangja is hittel teli. Összefügg ez a
visszatekintő-számadó tendenciával is, melynek szerves részeként a
magyar kultúra féltése is felerősödik (22 metafora – a magyar kultúráról, Számadó tanúvallomás, A magyar turulmadár).
Nagyon vonzó jellemzője ezeknek a költeményeknek, hogy nem
didaktikusak, s főként nem sztereotípiákat ismételgetnek. Személyes ügy
itt a magyar sors, a költészet megfogalmazása, (át)értékelése, mely néha
szentenciózus, mégis lényegbeli igazságokat eredményez: „ha költő vagy – / Isten készen talál / s Ő dönt Felőled / nem a halál”.
Olyan
költői összegzés ez a könyv, melyen meglátszik: szerzője jó
lelkiismerettel foghat majd legújabb versei kötetbe rendezésébe is. Mert
eddigi pályáját volt ereje, tartása úgy áttekinteni, hogy valóban
képet, alakulástörténetet adjon olvasói kezébe. Legszebb versek többször
szűrt gyűjteménye, esetleg jól megszövegezett önfényezés helyett.
Életszerű gyűjteményt, a szó leghitelesebb, de ugyanakkor legtöbb
értelmében is. Hiába figyelmeztet a kötet címadó verse: Banner Zoltánnak
méltósággal sikerült hátranézni.
Forrás: Bárkaonline
2012. július 23., hétfő
Bemutatók, rendezvények képeiből
Békéscsabán, novemberben. Bálint Tamással és Darvasi Ferenccel
Nyíregyházán, Mogyorósi László és Elek Tibor társaságában
Kolozsváron Orbán János Dénes mutatta be az új könyvemet
Szentes Zágon az előtérben fényképez
Kolozsvár, még mindig
Mezőkovácsházán Nórándt Péterrel beszélgettünk
Fekete Vincével, Gyulán. A beszélgetést Kiss László vezette
Szabadka. Lapis József, Berényi Emőke, Csík Mónika, Bencsik Orsolya és Korpa Tamás körében
Címkék:
Az itt az ottal,
Képek,
Rendezvények
2012. június 25., hétfő
Vers, Irodalmi Jelen
FARKAS WELLMANN ÉVA
Túlhajszolt lelkek balladája
Mint kinek végül mégsem végtelen kell,
s levetkőzött megannyi benti mázat,
egy szerelvényben értesíti lelke:
ez a vonat lesz mindörökre házad,
s a ritmus, melyet már csak gépi váz ad,
jaj, azt ne mondd, utadhoz mind kevés így.
Mert erre tart, ki érti ezt, s ha lázad –
az örök száguldásba érkezésig.
Csuklón szorít vagy gyomron bármi zaj, dal,
szolgáltatás-biztosított sebesség,
a félelmet viszed tovább magaddal,
arcodra ír – éppen csak meg ne lessék,
míg foltjait mázolja rá a festék
(a ráncokat kiszáradt karmok vésik).
Pihenni nem kell már, csak erre tessék,
az örök száguldásba érkezésig.
Otthonra itt lel mind, ki nem köt békét,
barátságot; s eleddig bűnnek hátalt,
lassítni nincs erő, vészfékre végképp,
célok között a cél, csak egyre vágtat
veled hazád (pedig suhanni láttad),
a megnyugvás befut, bár egyre késik,
csak tarts felé, ő nem tudod, hová tart,
az örök száguldásba érkezésig.
Ajánlás
Herceg, mondom, házat ne lakj e földön.
Utad csak út, sok végpont közt levésig,
hajszold lelked – mielőtt újraköltöm:
az örök száguldásba érkezésig.
Forrás: Irodalmi Jelen
Túlhajszolt lelkek balladája
Mint kinek végül mégsem végtelen kell,
s levetkőzött megannyi benti mázat,
egy szerelvényben értesíti lelke:
ez a vonat lesz mindörökre házad,
s a ritmus, melyet már csak gépi váz ad,
jaj, azt ne mondd, utadhoz mind kevés így.
Mert erre tart, ki érti ezt, s ha lázad –
az örök száguldásba érkezésig.
Csuklón szorít vagy gyomron bármi zaj, dal,
szolgáltatás-biztosított sebesség,
a félelmet viszed tovább magaddal,
arcodra ír – éppen csak meg ne lessék,
míg foltjait mázolja rá a festék
(a ráncokat kiszáradt karmok vésik).
Pihenni nem kell már, csak erre tessék,
az örök száguldásba érkezésig.
Otthonra itt lel mind, ki nem köt békét,
barátságot; s eleddig bűnnek hátalt,
lassítni nincs erő, vészfékre végképp,
célok között a cél, csak egyre vágtat
veled hazád (pedig suhanni láttad),
a megnyugvás befut, bár egyre késik,
csak tarts felé, ő nem tudod, hová tart,
az örök száguldásba érkezésig.
Ajánlás
Herceg, mondom, házat ne lakj e földön.
Utad csak út, sok végpont közt levésig,
hajszold lelked – mielőtt újraköltöm:
az örök száguldásba érkezésig.
Forrás: Irodalmi Jelen
2012. június 9., szombat
Dedikálás a könyvhéten
Szeretettel várok mindenkit!
Farkas Wellmann Éva: Az itt az ottal. Június 10-én, vasárnap 13 és 14 óra között.
Farkas Wellmann Éva: Az itt az ottal. Június 10-én, vasárnap 13 és 14 óra között.
Helyszín: |
Budapest, Deák Ferenc utca, 2-es pavilon.
|
A FISZ standjánál. |
2012. május 22., kedd
1 KÖNYV a Duna Televízióban
A könyvajánló linkje a videótárban:
http://www.dunatv.hu/musor/videotar?vid=731169&pid=1029041
Nekem csak Explorerrel sikerült megnyitni.
http://www.dunatv.hu/musor/videotar?vid=731169&pid=1029041
Nekem csak Explorerrel sikerült megnyitni.
Címkék:
Az itt az ottal,
Interjú,
Videó
2012. május 16., szerda
Interjú és videointerjú az Irodalmi Jelen honlapján
A líra maximalista donnája
INTERJÚ
Farkas Wellmann Évával, az Irodalmi Jelen költészeti díjasával beszélgettünk szakmai szigorról, játékosságról, alanyiságról és arról, milyen verssorok segítenek a mindennapokban.
Videointerjú és versek a szövegbe ágyazva.
Huszonéves pályakezdő költőként rengeteg elismerést begyűjtöttél, elsősorban az Itten ma donna választ
(Erdélyi Híradó – Fiatal Írók Szövetsége, Kolozsvár, 2002)
verseskönyvednek köszönhetően, noha kritikai munkásságodra is felfigyelt
a szakma. Az az érzésem, hogy maximalista vagy, amikor azt mondod:
számodra egy-egy díj újabb elvárás is, utána még körültekintőbben írsz
verset. Az Irodalmi Jelen költészeti díja, amelyet Az itt az ottal (Erdélyi Híradó Kiadó és FISZ, 2011) kötetedért érdemeltél ki, milyen újabb kihívások elé állít?
A maximalizmussal kapcsolatban mindenképp igazad
van. Ez néha görcsösségbe is áthajlik, innen ered a megszólalás
nehézsége. A díjak nagyon fontos megerősítések – az olvasói
visszajelzések mellett. Azt a fajta bizalmat jelentik, hogy „amit eddig írtál, értékes”,
de egyúttal azt is, számomra, hogy nem okozhatok csalódást annak, aki
ezzel megtisztelt. Az Irodalmi Jelen díja egy régi jó szakmai
kapcsolatot igazol vissza. Emlékszem, mikor az első kötet megjelent, a
lap főszerkesztője megkérdezte, mit írtam azóta. Mondtam, hogy még
igazán semmit, csak nekikezdtem egy hosszabbacska versnek, nagyon az
elején vagyok. Mire ő: hát jó lenne sietni vele, mert a következő
lapszám címlapján fog megjelenni! De az új könyv sok más darabja is az
Irodalmi Jelenben látott napvilágot, és számos recenziót, kritikát
közöltem a lapban. Ezért is nagy öröm, hogy most díjazott lett a könyv; a
kihívás pedig a régi: az eddig felállított mércét tartani, sőt emelni.
Kilenc évet kellett várni a második kötetedre.
Azt gondolom, az olvasóid türelmetlenek voltak, hiszen első köteted egy
második kiadást is megért az aradi Irodalmi Jelen Könyvek sorozatában
2005-ben, ami kuriózum egy debütáló szerző esetében. Nálad a laikus
olvasó vagy a szakma elismerése a mérvadó?
Mindkettő egyformán fontos, azt hiszem. Persze,
sok szemrehányást kaptam, hogy miért nem jelenik meg a könyv hamarabb,
de azon a véleményen voltam, hogy inkább kivárom, amíg mind
mennyiségileg, mind minőségileg vállalható állapotba kerül a versanyag.
Nem bántam meg. Tudok olyan költőkről, akik utólag visszavonják
egyik-másik versüket; én ezt szeretném elkerülni. Az időben amúgy sem
igazán lehet meg nem történtté tenni semmit, a nevetségessé válás
kockázata nélkül. Szerencsés vagyok, mert viszonylag gyakran kapok
olvasói véleményeket. Örülök nekik nagyon. Sőt, gyakran azt is látom a
szemem sarkából (talán pedagógusi tapasztalatomból adódóan), ha egy
bemutatón a felolvasott vers egy sora valakit megérint. Akkor már volt
értelme megírni azt a szöveget.
Visszatérve a hosszú kilenc évre. Azt mondják
rólad, hogy te nem írod meg a rossz verseidet. Sokszor inkább kidobsz
egy gyengébben sikerült sort, ha úgy érzed, valamiért nem illik az
összképbe, és nem tudsz kihozni belőle „vállalható verset”. Honnan van
ez az önkritika, ami sok pályatársból hiányzik?
Egy gyengébben sikerült sor esetében általában az
egész szakasztól, sőt verstől megválok. Kár erőltetni olyasmit, ami
megalkuvásokat igényel, vagy kevés vagyok ahhoz, hogy jól megírjam. Nos
persze, attól még mindig csak nekem tetszik, nagyon szubjektív ez a
dolog. De legalább nem gondolom azt, hogy ha még nekem sem tetszik,
akkor másnak hátha... Hogy ez az önkritika honnan származik? Nem tudom.
Talán az elődök példája, és/vagy egyszerűen a költészet iránt tanúsított
mély alázatom az oka.
„A megírás folyamata a legritkább esetekben társul
örömhöz, lelki békéhez, nyugalomhoz. A megszövegezés egyúttal valaminek
a lezárása is, legyen ez akár egy gondolatfolyam, és sokszor azt érzem,
nem akarok még tőle elszakadni” – fogalmazol korábban. Mikor érzed úgy, hogy kész egy vers, egy ciklus, az utolsó simítások is megvannak a köteten?
Az egyes verseket – miután befejeztem (néhány perc
vagy egy fél év alatt) – már nemigen módosítom. Amire az idézet
vonatkozik, az a folyamat gyötrelme: megtörténik, hogy valósággal
tiltakozom belül egy-egy sor ellen, közben problémákat próbálok
megoldani, vitázom gondolatokkal – szóval, akár egy konfliktushelyzet,
olyan a versírás. És a kész vers, akár a megtisztulás, a szépen
megoldott feladat öröme. De csak, ha úgy sikerült, ahogy akartam.
Ugyanez vonatkozik a kötetre is.
A második könyv sokkal személyesebb hangot üt
meg, mint az első, kevés benne a szerepvers, súlyosabb a játék,
filozofikusabbak a szövegek. Szükséges a személyes élményanyag a
vershez? Vagy lehet úgy is jó költeményt írni, ha csak belebújsz
valakinek a bőrébe, és jól ismered a szakmát?
Egyfelől úgy éreztem, leállhatok kicsit a
kísérletezéssel, másfelől olyan kérdések foglalkoztattak ebben az
időszakban, amelyek nem tűrtek más szereposztást. Nagyon mélyre ástam a
kötet több versében is: akár a címadó Az itt az ottal-ra gondolok, vagy az első versre, a retrospektív Magát egykor-ra. De a Hogy rosszul élj, a látszólag könnyed Valami ég e versen át vagy A damaszkuszi visszaút balladája
is ilyen. Azt hiszem, adott helyzetben ezek a versek a túlélést
jelentették számomra, ha mégoly romantikusan dagályosnak is tűnik a
kijelentés.
Orvoscsaládból származol, anyai nagybátyád
Wellmann (Éltető) József viszont irodalmi pályán mozgott. Testvéred,
Farkas Wellmann Endre is költő. Úgy tudom, hogy kolozsvári egyetemi
éveid alatt születtek az első alkotásaid, de talán már fiatalabb
korodban is érlelődött benned a gondolat…
Igazából mindig is foglalkoztatott az alkotás
gondolata. Tízéves koromban éjszaka felébredtem, és a szobámba világító
utcalámpa fényénél is írtam. Akkor még könnyen ment. Aztán tizenhét éves
koromban megírtam azokat az első szövegeimet, amelyeket ma is versnek
merek nevezni, benne vannak az első kötetemben. Kolozsvárra, ha jól
emlékszem, négy verssel érkeztem.

Farkas Wellmann Éva Az itt az ottal bemutatóján
Kolozsvárra kerülésednek, az Előretolt
Helyőrségnek, gondolom, meghatározó szerepe volt a pályád alakulásában,
hiszen már az első néhány versed után kötetet „előlegezett meg” Orbán
János Dénes. Mesélnél ezekről az évekről, az első fellépésről, az első
Bretter Körről, az akkori hangulatról?
Orbán János Dénes biztatása meghatározó volt a
pályám alakulásában. Akkoriban nagyon önbizalomhiányos voltam; ő hitt
bennem, a költészetemben. Az első közös fellépésünk előtt elmagyarázta,
hogy ha vállalom ezeket a verseket, akkor bizony érthetően, hangosan
mondjam, különben semmi értelme. Megpróbáltam, ment. Arra próbáltam
később is törekedni, hogy a leírt vers majd valahogyan hangozzon,
legalábbis nekem legyen egy elképzelésem az előadásáról. A Bretter
Köröknek akkoriban eléggé gyilkos hangulata volt. Azt mondták, hogy aki
azt túléli, jó eséllyel íróember lehet. És nagyon sokan átestek rajta.
Termékeny irodalmi korszakban lehettem Kolozsváron, számos jelentős mai
alkotóval együtt: Nagy Koppány Zsolttal, Gáll Attilával, Karácsonyi
Zsolttal, Papp Attila Zsolttal – csak hogy a szinte évre egy korosztályt
említsem.
Bár Farkas Wellmann Endre is költő, mégsem
mondhatni azt, hogy ő befolyásolt volna az indulásban. Mégis, hogyan
viszonyultok egymás alkotásaihoz, hiszen két teljesen különböző terepen
mozogtok?
Igyekszünk objektív módon véleményezni egymás
munkáit. Nem mindig könnyű, hiszen testvérek vagyunk. Ő nagyon ritkán
mond részletes véleményt a verseimről. De ez nem baj; ha neki tetszik,
már nagyon örülök. Ha nem annyira, elgondolkodom. Valahogy ő is így
lehet ezzel.
Bár Az itt az ottal más költői világ, mint Az itten ma donna választ,
mégis hasonlítható, rokonítható bizonyos pontokon a két könyv. A
kötetnyitó vers valamiféle átmenetet képez a kettő között. Az első
ciklus is mintha a híd szerepét játszaná a „donnás” Farkas Wellmann Éva
és a mélyebb, súlyosabb, olykor fájdalmasabb tartalom között.
Szándékosan szerkesztetted így?
Igen, teljesen tudatos volt. Persze, nem abban az
értelemben, hogy „akkor most leülök, és írok egy kezdő-átvezető verset”,
hanem meglett a szonett, és határozottan éreztem, hogy ez oda illik,
megadhatja a hangot.
„A nagy lírikusok a költői mesterség alapos
ismeretének igényét hagyták örökül utódaikra. Farkas Wellmann Éva ezt az
örökséget viszi tovább, hiszen versei formai szempontból is kitűnőek. S
valahol itt kezdődik az igazi mesterség” – mondja rólad Fried
István irodalomkritikus. Az első könyved kapcsán azt írja a kritika,
hogy létformád a szonett. Persze erre rácáfolsz később, és megtudjuk,
hogy nem csak ezt a versformát kedveled.
Tény, hogy szonettben írok legkönnyebben verset.
De rendkívül sok egyéb versforma is tetszik; káprázatos, hogy a régiek
mennyire könnyedén bántak velük. Számomra kihívás, de egyúttal segítség
is a forma: ha sikerül erőltetettség nélkül összehangolni a tartalommal,
valami életre kel. Persze, ugyanígy a szabad versben is, ha a belső
ritmus rejtett fegyelme létrehozza.
Melyik versforma foglalkoztat jelenleg, miben szeretnéd kipróbálni magad a következő kötetben?
Legközelebb talán a rondót. De mostanában a népies dallamok is megszólítanak.
Doktori munkád a 18. század irodalmával
foglalkozik. A kor nyelve, eszmerendszere miatt választottad ezt a
témát. Milyen következtetésekre jutottál? Költői munkádat mennyiben
segítette ez a kutatás?
Legprózaibban, érthetően: például az élet-halál
kérdéseit említeném. Korábban is foglalkoztatott a téma, az elmúláshoz
való viszonyulás. Halotti orációkat kutatva rengeteg döbbenetes,
elgondolkodtató tényre bukkantam, furcsa életsorsokra, tragikus családi
történetekre. Érdekes módon abban a korban az emberek meg tudtak küzdeni
olyan csapásokkal, mint tizenhét gyerek elvesztése, számos spontán
vetélés, fiatal nők, édesanyák gyermekágyi lázból következő halála.
Manapság a kedvezőtlen időjárás miatt is könnyen kedvünket veszítjük. De
ez persze csak egyik aspektusa a témának. A gyönyörű régi nyelv
olvasása mindig is jótékonyan hatott rám, ezek a történetek pedig
átmosták a lelkem (néha a könnycsatornáim is).
Kritikus is vagy, a kortárs irodalom jelentős
alkotóinak munkáival foglalkozol. Költőként mennyire nehéz objektívnek
lenni, egy pályatárs, jó barát könyvéről írni? Észlelted-e új irodalmi
irányzat, esetleg új generáció körvonalait?
Próbálok mindig az aktuális olvasatra hagyatkozni.
Kezdetben lehetőleg nem is írtam közeli barátok munkáiról, de ezt egyre
nehezebb megkerülni. Tehát: marad a korrekt(nek hitt) objektivitás. És a
próza, amely esetében sokkal elfogulatlanabb vagyok. Új irányzatot,
generációt mindig lehet kreálni, de én elsősorban az egyéni hangokra
figyelek, az egyes pályák alakulására. Minden életmű vagy akár írás is
egy sajátos univerzum, és legfőképpen önmagához mérhető.
Kislányodat is érdekli az irodalom, ő maga is
előrukkolt néhány verssel. Mit tud a te költészetedről? Tervezel esetleg
gyerekkönyvet, amelynek ő lehetne a múzsája?
Sokat olvasunk neki. Gyermekverseket, meséket,
néha tanító jellegű szövegeket is. Mondhatom, nagyon kifinomult ízlése
van. Boldogan hoz létre ő maga is szövegeket, és szigorúan tollba mondja
nekem. Sok kötetbemutatómon részt vett már, talán ez is befolyásolja.
De csak egy-két napja hozta szóba az egyik fektetéskor, hogy: Anya, nem
olvasnál egyet vagy kettőt a te verseid közül is, például azt a
szós-havast? Mikor meghallgatta, azt mondta: szép, de csak
iskoláskoromban fogom megtanulni. Sajnos gyerekverset mindeddig képtelen
voltam írni.
A mindennapi életben is sokat segítenek a
verseid – olvasom egy korábbi veled készített interjúban. Tudnál idézni
olyan sorokat, magadtól vagy másoktól, amelyek segítenek áthidalni egy
nehéz napot, problémásabb életperiódust?
„Itthon vagyok, itt, e világban, / s már nem vagyok otthon az égben” (Kosztolányi) „Mindig és minden valami helyett volt, / sohasem fogom tudni, mi helyett” (Petri György), „Még megérhetünk ezt-azt, / de főleg ezt”
(Fekete Vince), de megannyi más szép, humoros vagy cinikus mondat,
amikbe érdemes kapaszkodni. Magamnak is sokat írtam, például: „Nem megengedett luxus, hogy rosszul élj”.
Címkék:
Az itt az ottal,
Interjú,
Rendezvények,
Videó
2012. május 5., szombat
Egy kis nosztalgia: a budapesti bemutatóról
Budapesti képek
Anikótól:

Egy kávéval indítok.
A közönség egy igen kedves részével: Darvasi Feri, Nagybátyám, Nórika
Tibor az erdélyiekről beszél.

Gondolom, valami kérdés meglepett.

Az új kötetből olvasok
Radványi Balázs egyik megzenésített versemet játszotta. Azt hiszem, látszik, hogy meghatódtam...
Nórikincs
Címkék:
Az itt az ottal,
Képek,
Rendezvények
2012. május 2., szerda
Tiszatáj online: FARKAS WELLMANN ÉVÁVAL KOVÁCS FLÓRA BESZÉLGET AZ ITT AZ OTTAL CÍMMEL MEGJELENT KÖTET KAPCSÁN
2012.04.29 - tiszatáj
FARKAS WELLMANN ÉVÁVAL KOVÁCS FLÓRA BESZÉLGET AZ ITT AZ OTTAL CÍMMEL MEGJELENT KÖTET KAPCSÁN
Kovács Flóra: Jóllehet az új köteted (Az itt az ottal.
Kolozsvár–Budapest. Erdélyi Híradó Kiadó, Előretolt Helyőrség
Szépirodalmi Páholy–Fiatal Írók Szövetsége, 2011.) megjelenése apropóján
beszélgetünk, érdemesnek tűnik az Itten ma donna választ-kötetedre
(Kolozsvár–Budapest. Erdélyi Híradó Kiadó, Előretolt Helyőrség
Szépirodalmi Páholy–Fiatal Írók Szövetsége, 2002. – Arad, Irodalmi Jelen
Könyvek, 2005.) is kitérnünk. Az Itten ma donna választ erőteljesen felhívta magára a figyelmet. Hogyan emlékszel e könyved előmunkálataira? Mikor merült fel benned a kötetkiadás?
Farkas Wellmann Éva:
Körülbelül tizenhét éves koromban kezdtem írni verseket, legalábbis
olyanokat, amelyeket vállalni tudtam. De tény, hogy tizennyolc évesen
még mindig csak négy verssel „büszkélkedhettem”. Ezek viszont szerencsés
módon mind megjelentek: az Előretolt Helyőrség című folyóiratban, A hétfejű zsákmány antológiában, és rövidesen a Helikonban
is. Így eléggé biztató volt a kezdet. Orbán János Dénes azt mondta,
hogy ha ugyanezen a színvonalon folytatom, nemsokára kötetem lehet.
Viszont akkor sem írtam túl gyakran, lassan gyűlt össze a könyv anyaga,
végül illusztrációkkal is bővítették, és 2002-ben végre kijöhetett a
nyomdából.
K. F.: Az Itten ma donna választ és Az itt az ottal rendelkezik közös jegyekkel, ilyenek például a rájátszások elődökre vagy akár kortársakra. Mely szerzőket tekinted a szépírói munkád szempontjából a legmeghatározóbbaknak?
F. W. É.: Főként az
első kötet verseiben jól látszik az alteregó-keresés. A játék, de
ugyanakkor a mélyre ásás kényelmes és látszólag kockázat-mentes módja
ez. Meglehet, hogy a rendelkezésemre álló tapasztalatokból többet olvastam, mint éltem, s talán ez az oka annak is, hogy az olvasás maga
ihletően hat rám. Nagyon nehezen tudnék neveket kiemelni, hiszen
egyfelől sokféle olvasmány megragadja a figyelmemet, másfelől pedig
szinte egyetlen életmű sem egyenletes. Szerintem mások is úgy vannak
vele, hogy ha kedvenc verseikről kérdeznék, nem egyetlen vagy csupán
néhány költőtől válogatnának. De egy nevet azért kiemelnék: Berzsenyi
Dániel költészetével a kezdetektől mély alkati rokonságot érzékelek.
K. F.: A
rájátszások is hordozzák nyilvánvalóan az idő fontosságának kérdését,
amelyet így szintén közös pontnak érzek a két kötetben. Hogyan vált
ilyen mértékben fontossá számodra Magyarósi Szőke József?
F. W. É.: Magyarósi
szövegeivel a szakdolgozatom készítése közben kerültem kapcsolatba.
Érdekes, hogy az időt a legkevésbé sem éreztem távolító tényezőnek a
kutatás során. Ellenkezőleg, egyre több kapcsolódási pontot találtam
kettőnk gondolkodása, sőt írásgyakorlata között. Az életét is
tanulmányoztam, és eközben egy rendkívül romantikus történetszálra
bukkantam: a székelyudvarhelyi kollégiumi rektorságot elvállaló
Magyarósi otthagyja kényelmes nevelői állását és szerelmét, hogy
magasabb hivatásának élhessen. Értelmiségi működése során hatalmas
életművet hagy hátra: ír iskoladrámát, több tárgyból tankönyvet,
jegyzeteket, igazgatja a rábízott taninézményt. Végül halála előtt úgy
rendelkezik, hogy könyvtára és teljes vagyona az iskolára szálljon,
cserébe egy verseskönyve kiadatását kéri. Ez a kötet az egész pályája
alatt írt szerelmes verseket tartalmazza, amelyeket ahhoz a lányhoz
címzett, akit feladott a karrierje miatt. Nem tagadom, hogy fiatal
kutatóként nagyon megérintett ez a példa. És így kezdtem komolyabban
odafigyelni az írásaira, amelyek később az engem foglalkoztató
problémákra is felhívták a figyelmemet. Abban, hogy egy egész
versciklust az ő emlékének ajánlottam, volt egy olyan szándék is, hogy
valamelyest ráirányítsam az alakjára az érdeklődést. Hiszen abban a
városban, ahol élete jelentős részét leélte, manapság szinte senki nem
tud róla.
K. F.: Ez utóbbi kérdés már a kutatásaidhoz is átvezet. Mennyiben látod a kutatásaid lenyomatait a verseidben?
F. W. É.: A régi magyar
nyelv szinte megbabonáz. És a régi történetek is nagyon vonzanak,
amelyek nem könnyen, de felsejlenek több évszázad távlatából. Egy-egy
halotti beszédből például egészen különös életsorsok, viszonyulási módok
fejthetők meg, idézhetők fel. Emellett mostani magunkat is jobban
megérthetjük, sőt átértékelhetjük, ha ismerjük elődeink gondolkodás- és
beszédmódját. Azt hiszem, hogy – mivel igen sok tizennyolcadik századi
szöveget olvastam – a verseimen stilisztikailag, hangulatilag is
érezhető a hatásuk. Nagy tudatossággal persze lehet tenni ez ellen, és
amikor feltétlenül szükséges, teszek is, de általában nem zavar. Meg
merem kockáztatni, hogy az a nyelv, még mindenféle újítás előtti
állapotában is, bizonyos szempontból egységesebb, szebb volt annál, amit
manapság használunk.
K. F.: Az itt az ottal- kötetre áttérhetünk. Mikor kezdtél el dolgozni ezen az új köteten?
F. W. É.: Gyakorlatilag az első könyv kéziratának lezárása után azonnal.
K. F.: Vannak olyan olvasóid, akiknek még a publikálások előtt véleményük fontossága miatt elküldöd verseidet?
F. W. É.: Igen, ez
jellemző. Van néhány barátom, akikkel szívesen megosztom az elkészült
verseket. Többnyire ők maguk is írnak – de nem mind. A második kötet
kéziratát néhány olyan emberrel osztottam meg, akiknek a véleményét akár
perdöntőnek is tekintettem volna adott esetben (hogy meg- vagy
kimaradjon egy-egy vers). Egyikük éppen Fried tanár úr. Volt egy konkrét
kérésem is a kötet anyagát olvasókhoz: jelöljék meg az öt legerősebb
darabot, és azt az ötöt is, amit nem tekintenek annyira jónak. Mert egy
verseskönyv elkészítésében nem szerencsés, ha csak szubjektív szempontok
érvényesülnek. Sokat segítettek nekem a saját verseim reálisabb
értékelésében.
K. F.: A
közöttiség jegye mind idő, mind hely szempontjából erősödött az új
kötetedben. Az előzőben is jelen volt az időviszonylatban hangsúlyosan,
de most a tér viszonylatában felerősödött. Ezt mennyire érzékeled? Ez a
kötet már az ingázásod időszakába nyúlik át, vagyis a
Székelyudvarhely-Kolozsvár-Békéscsaba utazássoraid időszakára. Szerinted
ez az erősödés esetleg ennek az ingázásnak is köszönhető?
F. W. É.: Minden
bizonnyal. Igaz ugyan, hogy az itt és ott akár időben is elképzelhető.
De a helyváltoztatás, a különböző utazások tulajdonképpen egy tágabban
értelmezett jelen részei, így elképzelhető, hogy a térbeliség nagyobb
hangsúlyt kap az általuk ihletett versekben is.
K. F.: Az
idő kérdésével összefüggésben az emlékezés-felejtés kérdésköre lett
markánsabb. Ez erősen személyessé is teszi a kötetet. A szerepektől
egyre távolodsz el. Jól érzékelem ezt szerinted?
F. W. É.: Van ebben
szándékoltság, de önkéntelenség is. Ha már elég sok örömet, bánatot
tapasztal az ember, egyszeriben nem lesz annyira szükséges, hogy
szerepeken keresztül szólaljon meg, általában is. Furcsa, de az alázat
erősödésével lehet markánsabb így a versbeszéd. Elkoptatott szóval élve:
hitelesebb.
K. F.: A
kutatási területed tematikájával a halál belépése is hangsúlyosabb lett
az új kötetben, akár a temető megjelenése kapcsán is. Itt egyszerre egy
furcsa mítoszképzés és mítosztalanítás megjelenítése is felmerülhet, ha
az Óda a monostori temetőhöz-versedre gondolunk?
F. W. É.: A doktori
képzés alatt tizennyolcadik századi halotti beszédeket kutattam. De az,
hogy a halál jelensége foglalkoztat, sokkal régebbi keletű (többek
között ez a vers is korábban íródott). Megértenem még mindig nem
sikerült, hiába tudta leírni a gégerákkal küszködő Babits, hogy „nem is
olyan nagy dolog a halál”. Megrendít a világ bizonytalansága abban a
tekintetben, hogy az emberek csak úgy kiszámíthatatlanul és váratlanul
meghalnak, korra való tekintet nélkül. Mondjuk úgy, hogy önkéntelenül
vagy ilyen-olyan indokokkal, ürügyekkel távoznak. Csak bekapcsolom
reggel a számítógépet vagy kinyitom az újságot, és egyre gyakrabban ott
van egy számomra fontos, kedves ember halálhíre. Legutóbb Fodor Sándoré,
akinek a Csipike tetralógiájának olvasását épp aznap este fejeztük
volna be a kislányommal. Nehéz feldolgozni az ilyesmit, főleg, ha az
ember nem tárgyakhoz, hanem lelkekhez köti magát. Hogy mi hogyan fordul
mítoszba, és hogyan veszti el ilyen jellegét, talán hosszabb kifejtést
igényelne. Az Óda a mosnostori temetőhöz című vers a
Kolozsvártól való elszakadásomat könnyítette meg. Azok közé a költők
közé tartozom, akik arról írnak verset, ami számukra problémát jelent.
K. F.: Új kötet anyagán dolgozol már esetleg?
F. W. É.: Az új kötet
megjelenése óta nem mondom, hogy nem írtam, inkább: nem fejeztem be új
verset. Ez nem jelenti azt, hogy ne lennének ötleteim, soraim,
impresszióim. És végül is: ezek is a munkafolyamat részét képezik.
Forrás: Tiszatáj online
A beszélgetés az SZTE Móra Ferenc
Kollégiumában 2012. április 24-én elhangzott beszélgetés szerkesztett
változata. Az estet Fried István vezette fel.
Címkék:
Az itt az ottal,
Interjú,
Rendezvények
2012. április 26., csütörtök
A szegedi bemutató képeiből
Fried tanár úr az erdélyi magyar irodalomról, majd a kötetről értekezik.
Címkék:
Az itt az ottal,
Képek,
Rendezvények
2012. április 25., szerda
Irodalmi Jelen díjak – 2011
Irodalmi Jelen díjak – 2011
2012.
április 30-án, hétfőn 18 órakor a Zsivágó kávéházban (Paulay Ede u.
55., Budapest) adja át az Irodalmi Jelen a 2011. évi díjait.
A felolvasással egybekötött esten a következő díjakat adjuk át:
költészeti díj – Farkas Wellmann Évának,
prózadíj – Murányi Sándor Olivérnek,
esszédíj – dr. Fried Istvánnak,
nyelvészeti díj rovásírás-kutatásért – Mandics Györgynek,
fordítói díj – Gergely Zsuzsa fordítónak és Mircea Cărtărescunak, a magyarra fordított kötet – Enciclopedia zmeilor / Sárkányok enciklopédiája – szerzőjének.
Az estre szeretettel várjuk az irodalomkedvelőket.
Forrás: Irodalmi Jelen
A felolvasással egybekötött esten a következő díjakat adjuk át:
költészeti díj – Farkas Wellmann Évának,
prózadíj – Murányi Sándor Olivérnek,
esszédíj – dr. Fried Istvánnak,
nyelvészeti díj rovásírás-kutatásért – Mandics Györgynek,
fordítói díj – Gergely Zsuzsa fordítónak és Mircea Cărtărescunak, a magyarra fordított kötet – Enciclopedia zmeilor / Sárkányok enciklopédiája – szerzőjének.
Az estre szeretettel várjuk az irodalomkedvelőket.
Forrás: Irodalmi Jelen
2012. április 21., szombat
Könyvbemutató Szegeden
Könyvbemutatót tartunk április 24-én, 18: 30-tól a Szegedi Tudományegyetem Móra Kollégiumában.
Az estet felvezeti : dr. Fried István Herder-díjas irodalomtörténész.
Beszélgetőtárs: Kovács Flóra.
Szeretettel várlak!
Az esemény a Facebook-on: http://www.facebook.com/events/288353407912613/
Címkék:
Az itt az ottal,
Rendezvények
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)