Ima nélkül nem
megyek fel a színpadra
Beszélgetés Barabás Botond színművésszel
Névjegy: Barabás
Botond Jászai Mari-díjas színművész, a szolnoki Szigligeti Színház társulatának
tagja. 1980-ban született Székelyudvarhelyen, tanulmányait a Marosvásárhelyi
Színművészeti Egyetemen végezte. Az egyetem utolsó évében meghívást kapott a
budapesti Nemzeti Színház nyitóelőadásába, Az ember tragédiájába. Ezzel
párhuzamosan Temesvárra szerződött, a Csiky Gergely Színházhoz. 2004 óta él
Szolnokon.
Minek
vagy most a kellős közepében? Szakmailag vagy akár magánéletileg is: mi
foglalkoztat leginkább?
Épp most „fordultunk
rá” a harmadik főpróbahétre, szeptember óta. Shakespeare A makrancos hölgyét mutatjuk be pénteken, Balázs Péter
rendezésében, amiben Tranio szerepét játszom. De emellett hetente járok
Budapestre a Viasat stúdiójába is, már több mint egy éve, az összes maradék
szabadidőmet pedig a családommal és a barátaimmal töltöm.
Gyermekkorodban
senki nem tippelte volna meg, hogy a színművészeti egyetem is a továbbtanulási
opcióid között van. Talán a középiskola végére vált egyértelművé ez a döntésed.
Milyen belső út vezetett idáig?
A színház
elvarázsolt, de nem készültem színésznek. A középiskola végén viszont dönteni
kellett, s nagynéném, Balázs Éva, tapasztalt színésznőként és pedagógusként
felismerte, hogy talán van némi tehetségem. Első próbálkozásra felvettek, utána
megérkezett az affinitás is. A főiskola első éve után már egyértelmű volt, hogy
ez az én utam…
Nem
feltétlenül példaképekre gondolok: kiknek a munkássága volt meghatározó művészi
alakulásod során?
Példaképem nincs,
de nagyon sok ember hat rám. Nem csak színészek.
Felnőtt
életed javarészét Magyarországon élted, színművészként is itt értél be. Hogyan
tekintesz vissza tanulmányaidra? Mikor érezted úgy először, hogy „megérkeztél”?
2002-ben
kerültem Magyarországra, de hálás vagyok a sorsnak, hogy megtanulhattam a
„román-” és a „magyar” színházat is. Az egyetem utolsó évében már budapesti
tapasztalatokból is táplálkoztam, utána pedig, mikor újra Magyarországra
kerültem, folyamatosan éreztem a vásárhelyi éveim hatását.
Mint
a Szolnoki Szigligeti Színház vezető színésze, meglehetősen leterhelt vagy –
valahol azt nyilatkoztad, hogy évente közel kétszáz előadásban játszol. Mi a
titka annak, hogy fent tudod tartani ezt a pörgést?
Nekem ez a
természetes. Tizenegy éve vagyok Szolnokon. A vidéki színháznak pedig az a
sajátossága, hogy évente 6–8 darabot mutat be, s 30–40-et játszik mindegyikből.
És ugyan valóban nagyon magas ez a szám, viszont a „pesti” színészekkel
ellentétben, mi nem játsszuk el 200–300 alkalommal ugyanazt a szerepet, így
mikor már épp megunnánk valamit, kezdjük is a következőt. De tény, hogy fontos
karban tartani magam ahhoz, hogy bírjam ezt a tempót. Ha van rá időm, squasholok
és rendszeresen futok.
Mi
volt az eddigi, számodra legnagyobb kihívást jelentő alakításod? Van-e eddig
megvalósulatlan szerepálmod?
Szerepálmaim
nincsenek. Vannak szerepek, amelyeknek megörülök, vagy adott esetben, amelyeket
nagyon megszeretek, de mindig az adott feladatból próbálom kihozni a legtöbbet.
McMurphy figurája a Kakukkfészekből
nagyon közel állt hozzám (6 évvel ezelőtt játszottuk), és örülök, hogy az
emberek a mai napig emlegetik azt az előadást. Nagy kihívás volt a Bánk bán címszerepe is, főleg azért,
mert 33 évesen kaptam meg azt a feladatot, amit jóval idősebb színészekre
szoktak osztani. Nagyon örülök, hogy Balázs Péter megtisztelt a bizalmával, bár
mai napig meggyőződésem, hogy Bánk bán sem lehetett idősebb nálam.
Itt
alapítottál családot is, most már két gyönyörű kislány édesapja vagy. Milyen az
új, immár apa-szerep, milyenek a mindennapok a kicsikkel?
Olyan
természetes volt minden… El sem tudom már képzelni az életemet a lányok nélkül.
Zille-Boróka 4 éves, egy igazi csicsergő kisangyal, (ő már megnézi az
előadásaim egy részét, sőt véleményezi is) Lelle Sára pedig 8 hónapos, neki
most kezd igazán kinyílni a világ. Csodálatos látni, hogy mennyire szeretik
egymást, napról napra erősödik a kötelék köztük. Mióta Lencsi megszületett,
Zizit én viszem reggel oviba. Mindig próbálok úgy sakkozni az idővel, hogy legyen
10 percem leülni vele a csoportszobában a pici székre reggelizni. Az a 10 perc
csak a mienk.
Gyerekkorod
óta hithű unitárius vagy – hogyan éled meg a hitedet mostanság?
Szolnokon nincs
unitárius templom, de Zizi lányom a helyi Katolikus Óvodába jár, ahol
rendszeresen szerveznek ovis miséket, így tulajdonképpen csak annyi a
különbség, hogy az Isten „háza”, ahol megnyugvásra lelhetek, egy kereszt alatt
van. Nagyon fontos nekünk, hogy gyermekeinket is hívőnek neveljük. Étkezés és
esti lefekvés előtt közösen imádkozunk. És színpadra sem megyek úgy fel, hogy
előtte ne mondjam el a saját imám.
Hogyan
ünneplitek a karácsonyt? Vannak-e olyan családi hagyományok, amelyek fontosakká
váltak az évek során? Mi teszi igazán boldoggá számodra ezt az ünnepet?
Természetesen az
elmúlt években már a gyerekeké a főszerep. Az a legfontosabb, hogy nekik ide tudjunk
varázsolni egy kis csodát. Néhány dolgot másképp csinálunk, mint a legtöbb
ember. Hozzánk 23-án éjjel érkezik a Jézuska, hogy a 24-e már tényleg egy szent
nap lehessen, és akkor már ne kelljen azon idegeskedni, hogy működik-e az égő,
van-e fatalp, be van-e csomagolva minden. Reggel pizsamában csodáljuk a
karácsonyfát, és kibontjuk az ajándékokat is. Mikor még nem voltak gyerekek, a feleségemmel
7–8 ajándékot készítettünk egymásnak és óránként bontottunk egyet.
Kérdezett: Farkas Wellmann Éva
Megjelent az Unitárius Élet 5-6-os számában.
