Interjú Soós Emőkével

Mindennel együtt élni

Interjú Soós Emőkével

Soós Emőke bábszínész, Székelyudvarhelyen született, jelenleg Békéscsabán él. A Napsugár Bábszínház alapító tagja, énekel a Rokodál együttesben, és emellett számos egyéni produkció is fűződik a nevéhez. 2013-ban elnyerte Békéscsaba Megyei Jogú Város képviselőtestületétől a Békéscsaba Ifjúságáért kitüntetést.

Emőkének azonban élete során nem csupán a szakmai kihívásokkal kellett szembenéznie. Az egyik legrettegettebb betegség is próbára tette…

Gyerekként mindannyiunkat elvarázsol a bábok világa, de ez a bűvölet ritkán marad meg olyan intenzívnek, hogy aztán életpálya alakuljon belőle. Hogyan lettél bábszínész? És hogy kerültél Békéscsabára?

Első bábszínházi élményemet a székelyudvarhelyi Művelődési Házban éltem át, amikor a kolozsvári Puck bábszínház az Eljöhetnél hozzám című előadásával tájolt Székelyföldön. Máig emlékszem arra a hangulatra. Torkunk szakadtából skandáltuk: Kezdődjön a bábszínház! Aztán megszólalt a háromszoros gong, szétnyílt a bábszínpad függönye, és elindult a bábok színháza. A mese. Az előadáson elhangzott dal ma is a fülemben cseng, a szereplőkkel pedig később Kolozsváron találkoztam, immár a társulat tagjaként.

Kovács Ildikónak, a neves rendezőnek köszönhetem, hogy megérezhettem a bábjátékban rejlő lehetőségeket, azt, hogy egy döntés (fejben és lélekben), és máris létrejöhet a csoda, a varázslat. Ezeket az érzéseket már kisgyerekként is átéltem, csak általában magamban. Volt olyan játékom, hogy lehet a világűrben még egy Föld, ahol van egy Soós Emőke, aki épp ezt gondolja, amit én, és most épp ő is integet, ő is udvarhelyi és a Tábor negyedben lakik. Ebbe a játékba beavattam később egy fiút, aki csak nevetett rajtam… ettől megijedtem és – mivel ő „menőbb” volt, mint én –, nagyon szégyelltem, hogy mennyire lüke vagyok.

Szóval a bábun, a meséken keresztül kiélhettem ezt a fajta belső, „fura” világot. A kolozsvári bábszínház után Budapestre kerültem, a Budapest Bábszínház bábszínészképzőjébe. Ott töltöttem közel négy évet. A pesti élet nem volt könnyű, de annál izgalmasabb. Rengeteg olyan inger ért, amire rácsodálkoztam, amit kezdetben nem, csak később értettem meg. Egyet tudtam: otthon szeretnék, Székelyföldön bábszínészkedni. Aztán Sepsiszentgyörgyre kerültem, ahol remek emberekkel találkoztam, de nem tudtam kiteljesedni. Ekkor hívtak Békéscsabára, a Napsugár Bábszínházhoz, alapító tagnak. Szüleim szerették volna, ha otthon maradok, de azt is, ha fejlődöm, és nem toporgok egy helyben. Akkor még nem volt Erdélyben bábszínészképzés, s nekem volt ugyan szakmai végzettségem, mégis szakképzetlenként alkalmaztak. Így hoztam meg a döntést, hogy kipróbálom. Azóta itt élek, és Udvarhelyen is úgy tűnik, lassan kialakul a bábszínház, mert vannak már ott is rátermett emberek.

Kacskaringós út után, Békéscsabán mennyire találtál rá magadra? Hiányzik-e Székelyudvarhely, Erdély? Hogy érzed magad – szakmailag és magánemberként?

Békéscsaba volt az a város, ahol gyerekként Magyarországon életemben először megfordultam. Emlékszem, mennyire fantasztikus élmény volt, hogy a boltokban csuda finom dolgok kaphatóak, mindenütt el tudom olvasni a feliratot, büszkén meséltem mindenkinek, hogy én székely vagyok, tulajdonképpen a testvérük… aztán a gyerekek lerománoztak. Sírva ültünk fel a buszra, de az énektanár elmagyarázta, hogy ez nem a gyerekek hibája, ez sajnos a tájékozatlanság. „Nem ismerik a történelmet.” Tehát amibe mi mindig is kapaszkodtunk, lehet, hogy nincs is? Aztán Pesten kárpótolt az élet… ölelgettek minket, ünnepelték a kicsi, székelyruhás iskolásokat.

Aztán húsz év múlva visszatértem Csabára, és ez lett az új hazám. Sokszor éreztem, hogy csak átutazóban vagyok itt, hogy ez nem végleges. Hasonlítgattam össze az otthont az itthonnal. Kértem szüleimtől ottani májkrémet, sajtot, kolbászt, míg rá nem jöttem, hogy mikor itt vagyok, itt kell mindennel együtt élni, mindent megélni, mikor ott vagyok, akkor meg ott… két hazám van.

Hiányoznak a szüleim, az otthoni barátok, az otthoni emlékek, de kaptam vigasznak csabai barátokat, remek kollégákat, élményeket és nem utolsó sorban családot, ugyanis itt találkoztam a férjemmel, itt született kislányunk is, Zselyke.

Két-három évvel ezelőtt nagyon szomorú hírt kaptál orvosaidtól. Az egyik legkegyetlenebb betegséggel kellett megküzdened. S mindezt úgy, hogy közben végig a szakmádat, kisgyerekedet, családodat is szem előtt tartottad. Mi volt a legnehezebb számodra ebben a gyógyulástörténetben?

Zselykének épp kistestvért szerettünk volna, amikor kiderült, hogy rosszindulatú daganatom van. Annyira rossz a helyzet, hogy már nem is lehet rajtam segíteni, utolsó stádiumban vagyok. Nagy koppanás volt az életünkben. Bár bántott, hogy „elkezeltek” az orvosaim, már csak azért imádkoztam, hogy jó kezekbe kerüljek, ne a harag uralkodjon el a szívemen, hanem előre nézzek, és a gyógyulásra figyeljek. És kaptam még egy esélyt. Zselykének szüksége van az édesanyjára, de hiszek a gondviselésben, és ha mégis úgy alakulna, hogy mennem kell, majd a férjem, a szüleim, a testvérem erősek lesznek, és szeretetben felnevelik.

Az imák, a család, az orvosok, a barátok segítettek. A daganatom – bár sok szenvedés árán – eltűnt műtét nélkül, jelenleg tünetmentes vagyok. A betegségem alatt elég színes életet éltem. Volt minden, cseppet sem volt unalmas. A kezelések alatt voltak mélypontok (tudod, Éva, hiszen te is mellettem voltál), de a kórházban a sorstársaimmal rengeteget nevettünk a kiszolgáltatottságunkon. Zselyke pedig háromévesen megmondta, hogy míg ő kicsi, ne menjek el a csillagba. Tehát meg kell gyógyulnom. Van kiért és van miért. A többi nem rajtunk múlik. Ezt el kell fogadni. A forgatókönyvet nem ismerjük.

No, de a kérdésedre válaszolva… azt volt a legnehezebb „szinten tartani”, hogy igazán higgyek a gyógyulásban, és ne sajnáltassam magam. Mikor az első kemoterápiát kaptam, Zselykét elvitték Udvarhelyre. Amikor a busz ajtója becsukódott és elindult vele, akkor az utcán üvöltve zokogtam. Kiborultam. Mert nem tudtam, látom-e még valaha. És most, három év távlatából is elsírom magam, ha ez a történet eszembe jut. Azt hiszem, ekkor volt az, amikor egy pillanatra még a hitem is elhagyott.

Hogyan alakult egyébként az istenhited az évek során – egyáltalán mikortól beszélhetünk róla? Rendszeresen jársz a gyulai unitárius szórványgyülekezetbe, és ez a betegséged idején is így volt. Akkor hogyan élted meg a hitet?

Az Isten az életemben mindig jelen volt. Természetes volt a létezése. Természetesen voltak pillanatok, amikor eltávolodtam, amikor megszakítottam vele a kapcsolatot egy időre, de mindig tudtam, melyik úton találok vissza hozzá. És sose értettem, hogy mások számára ez miért rejtély, miért gondolják, hogy ez valami bonyolult, elérhetetlen valami.

Szerencsém is volt, hogy a hitemben erősítettek a szüleim, a lelkész, különböző nénikék, bácsikák, emberek, akikkel – utólag visszagondolva – valószínűleg épp ezért találkozhattam. Sose volt számomra kérdés, hogy bemehetek-e a katolikus templomba unitáriusként, vagy mondhatok-e katolikus nagyanyámmal egy-két Üdvözlégyet, netán a református templomban énekelhetek-e a közösséggel együtt. Mert hiszem, nem az a lényeg, hogy ki hogyan fogalmazza meg szóban a hitet.

Szász Dénes, gyermekkorom lelkésze azt tanította, hogy a hegyen sokféle úton fel lehet menni, a lényeg, hogy feljussunk, csak ne más kárára. Ezt kaptam útravalónak. Egy az isten. Nekem ezt jelenti. Büszke vagyok rá, hogy unitárius vagyok. Mert ez az egyik legnagyobb ajándéka számomra Istennek.

A betegségem tulajdonképpen megerősített az Istenbe vetett hitemben. Még szorosabb vele a kapcsolatom. Meggyőződésem, hogy az Isten szeret(et), Isten a teljesség maga. Bármikor, bármilyen helyzetben ott van nekünk, csak kár, hogy sokszor elhessegetjük, vagy becsukjuk előtte a kaput.

Mi az, ami ezen kívül még feltölt, vidámmá teszi a mindennapjaidat? Milyen rendezvényeket, könyveket, filmeket, zenéket részesítesz előnyben?

Azt gondolom, szerencsés is vagyok, hogy azzal foglalkozom, amit szeretek, és amiben hiszek. A bábszínház csodálatos világ. Fáradságos munkával elkészül egy előadás, és akkor jön a találkozás a közönséggel. Megmérettetik minden az előadáson belül: történet, díszlet, zene, színész. És mivel folyamatosan játszunk, mindennapos a megmérettetés. És csak akkor tud igazán működni, ha őszinte és hiteles dolgok születnek a színpadon, és amit üzenünk az előadással, eljut a nézőhöz. A mi esetünkben többnyire a gyerekekhez, és elég nagy felelősség, hogy mit, miért és hogyan fogalmazunk meg nekik. Képzőművészet, színház, zene, irodalom mind-mind fontos művészeti ágak a bábjáték világában, így tehát összefügg a munkám a szabadidőmmel. Igyekszem eljutni olyan rendezvényekre, amik érdekelnek és feltöltenek. Egy barátomnak köszönhetően eljutottam a bécsi Rolling Stones koncertre. Hatalmas élmény volt. Édesapám egyszer azt mondta, postásnak kellett volna lennem, mert folyton megyek valamerre…

Az élet aztán úgy hozta, hogy elkezdtem meséket, történeteket mondani gyermekeknek, később felnőtteknek is. Nagyon izgalmas ez számomra, mert ezúttal nincs megfogalmazva a látvány, a kép, mint a bábszínházban, hanem a közönség fantáziájára van bízva minden. Csodálatos érzés, hogy jönnek velem a képzelet szárnyán és látják, amit én mesélek nekik. Nézik a saját mozijukat, amit magam találok ki. Örömmel tölt el.

Nemrég a bábszínházban zenész kollégáimmal összefogtunk, és létrehoztunk egy zenekart, a Rokodált. Nekem az énekes szerep jutott, ami néha frusztrál, mert nem vagyok énekesnő, de egyelőre örömömet lelem benne, és szeretik az emberek, amit csinálunk, tehát addig van értelme. A kislányom az egyik rajongónk. Ő egyébként kiköveteli magának az odafigyelést. Olyan nincs, hogy esti mese nélkül aludjon el. Most Bruminál tartunk. Aztán elcsendesítjük a testünket, lelkünket egy esti imával.

Az olvasásra is kerítek időt. Vonaton, várótermekben, orvosi rendelők előtt várakozva olvasok újabban a legtöbbet. És mindig csak azt, ami igazán érdekel. Azért, mert valamit már illett volna elolvasni, mert valaki szerint hatalmas mű, engem nem feltétlenül érdekel, emiatt már nem olvasom el. Csak, amit szeretek. Karinthy írásait például évek óta szeretem, és még nem untam meg. (Mondjuk, az Utazás a koponyám körült nem olvasnám újra). De sokat böngészgetem a kortárs írók, költők írásait is. Nem árt, ha nyitottak és kíváncsiak vagyunk a minket körülvevő dolgokra…

Merre van a tovább? Milyen tervekkel indulsz a következő éveknek, hónapoknak? Melyik „vonaladat” szeretnéd tovább erősíteni a közeljövőben?

Még van két kritikus évem a statisztika szerint. Ha gyógyult leszek, szeretnék valami új dolgot is kipróbálni, de még nem tudom, milyen irányban.

Fontosnak tartom, hogy azt a hamuba’ sült pogácsát, amit szüleim tettek a tarisznyámba, Zselykének is átadjam, mert olyan útravaló, amiből egy életen át lehet táplálkozni.

Kérdezett: Farkas Wellmann Éva

Megjelent az Unitárius Élet 2015/2-3. számában. 

Farkas Wellmann Éva

Közösen indított történet

Fiatal szerzők antológiáját kézben tartani, úgy gondolom, minden időkben okozhatott némi izgalmat az irodalom kedvelőinek. Már csak azért is, mert szinte biztosra vehető, hogy egy-egy ilyen, átgondoltan szerkesztett kiadvány szerzői közül fognak kikerülni az elkövetkező idő meghatározó alkotói, vagy legalábbis egy-két névre majd komolyan érdemes lesz odafigyelni. Általában adott egy szempont: területi, műfaji, korszakbeli vagy teljesen más – és kezdődhet is a találgatás: ebből a felhozatalból (melynek az egyes tagjai nagyjából egyazon eséllyel indulnak a megjelenéskor) vajon ki milyen irányba indul tovább, és milyen sikerrel boldogul majd a továbbiakban?

A kezdeti öröm után, mely ebből, a némiképp előítéletes elképzelésből fakadt, rá kellett jönnöm, hogy közel sem ilyen egyszerű a képlet: a Mozdonytűz című gyűjteménynek – mint önmagában álló könyvnek – nincsenek felvállalt szempontjai. Antológiák esetében – ha manapság már le is mondunk mindenféle csoportosulás vagy nemzedéktudat kereséséről – azért mégiscsak igyekszünk fellelni valamiféle körülhatároló szándékot, amely épp ezeket a szerzőket válogatja egybe. Most nem könnyű a dolgunk, mert a Mozdonytűz alkotói között az 1977-ben születettől a 90-es évek gyermekeiig terjed a skála, lírikustól a prózaíróig, az éppen csak egy-két erdélyi folyóiratban publikálótól a többkötetesig. (Adorjáni Panna, a kötet egyik szereplője vallja egy, az Eirodalomnak adott interjújában a kiválasztottakról: „olyan al­kotók, akik je­len­leg fi­a­tal­nak és iz­gal­mas­nak számíta­nak”. Megjegyzendő itt, hogy sokan vannak, lehetnek olyanok, akikre ez a jellemzés minden további nélkül ráillene.) És a fiatal jelző, amelybe egyedül kapaszkodhatunk a kötet címéből, sem ugyanazt jelenti minden szerző esetében, másfelől a cím és az alcím (hiánya) is elhallgatja, hogy ezek a szerzők nem a teljes magyar nyelvterületről származnak, hanem történetesen Erdélyhez kötődnek. Pedig ez akár szempont is lehetne. Mindenesetre, egy előszó számos felmerülő kérdésnek elébe mehetett volna.

De mert ezen fiatal írók tizennégyes csoportját mégiscsak elénk tárták, mégpedig két, ifjú szerzőket nagy lelkiismeretességgel gondozó kiadó együttes összefogásával, valószínű, hogy a szövegeik magyarázatot nyújtanak majd az együttes szereplésre. Lássuk.

Az nem is kétséges, hogy ezeknek a szerzőknek a téma jelenti a legkevesebb gondot, s ugyanakkor határozott hangütéssel, könnyed módon szólalnak meg. Meglehetősen hamar szembeötlenek olyan különbségek, amelyeket első látásra könnyen a nemzedéki különbségek számlájára írhatunk, főként a líra háza táján. Mert míg például André Ferencnél a lazának ható kocsmalíra dominál vagy Győrfi Kata saját költészeti iránylehetőségeit igyekszik számba venni, Dimény-Haszmann Árpádnál elmélyült családversekkel találkozhatunk. De csakhamar kiderül, hogy nemcsak generációs tekintetben jelentkezhetnek eltérések. Ne szaladjunk azért mégse át az imént kiemelt szerzőkön.

André Ferenc, akit leginkább slam­poetry-estekről ismerhetnek korosztályának tagjai, a legfiatalabbak közül való. Ennek ellenére, s talán épp a slam felszabadító hatásának köszönhetően, rendkívül letisztultak a szövegei, tudatos verselő. A Gyalog(x), a Körséta és az Életszag című darabokból jól látszik, hogy André számára nem megerőltető az írás – arra kell majd figyelnie a jövőben, hogy ezt a frissességet fenn is tudja tartani.

A vele egyidős Győrfi Kata esetében kevésbé lehet érzékelni a határozottságot, sokkal inkább az útkeresést. Néhány kötött formában írott vers minden bizonnyal jót tenne a költészetének. Az ott megtanult ritmus később részben a szabadversekben is kamatoztatható lenne, másfelől a korlátok betartása segíthetne abban, hogy a gondolatok összeszedettek maradjanak. Ötletei figyelemre méltóak, megérne tehát egy kalandot a kötött forma világa.

Dimény-Haszmann Árpád nagy tapasztalattal rendelkezik már a költészet terén; némi előnnyel is vádolható a többiekkel szemben. Ezúttal családversei a kiugróak – úgy tűnik, ez az irány nagyon kézenfekvő számára. Anya-, kislány- és apavers is van itt, mindegyik a neki járó komolysággal és mélységgel íródott. (Nem mintha ez az irány általában elhanyagolt lenne az utóbbi idők kortárs költészetében.) Nem tudni, hogy önterapeutikus igény vagy a kísérletezés vágya hívta létre ezeket a költeményeket, de mindenképp megérdemelné a folytatást.

Egy kicsit átlépve a másik műnem világába: a prózában majdnem egyenletesen erős mezőnnyel van dolgunk. Noha csupán egy novellával van jelen, mégis úgy tűnik, Potozky László az, aki a jelenlegi felhozatalból legtöbbet tud az elbeszélés fortélyairól. Három részre tagolódó történetmontázsa (Három) biztos kézzel szövögeti a cselekményszálakat: a viszonylag rövid szövegegyüttes olyan utalásrendszerrel operál, ami nemcsak a nagyfokú tudatosságot jelzi, hanem azt is, hogy itt egy kész író beszél hozzánk, aki már kijárta a mesterség inaséveit. Ráadásul még azt is elhiteti velünk, hogy komoly élettapasztalata van. Akár elhisszük neki, akár nem, biztos, hogy hiteltelenségen nem fogjuk rajtakapni. (Ahogyan azóta könyvalakban megjelent műveiben is csak nagyítóval.) Innen már a nagyobb struktúrák felé vezet az út, és nagy valószínűséggel Potozky maga is érzi ezt.

Adorjáni Pannánál nagyon mai, sőt, már-már posztmodern díszletekkel találkozni, melyek mögül valahogyan mégis minduntalan kibukkan a szenvedés. Szövegeit bátran ajánlanám olyan középiskolások számára is, akik csak óvatosan ismerkednek a tankönyveken kívüli irodalom világával. Megszólalói ugyanis feltehetően ebből a sérülékeny korosztályból kerülnek ki, és hátborzongató dolgokat mondanak a világról. Azt hiszem, neki még az egészen fiatalok is elhinnék.

Papp-Zakor Ilka történeteinek abszurd morbiditása olvasmányosság mögé rejtőzik, és nagyon komótosan, fokozatosan adagolja magát. A gyűjteményben szereplő két novellának (Hús, Édesanya könyvesszobája) sok közös eleme van, mégis mindkettő másképp hökkent meg: a perspektíva, illetve az érzelmi hozzáállás különbözősége okán. Ilyen csekély szövegmutatványból kiindulva messzemenő következtetéseket nehéz lenne tehát levonni a tartalmi jellegzetességek alapján; viszont mindenképpen előremutatnak ezek a szövegek. A történetekről vétek lenne részleteket elárulni: ugyanis éppen felépítettségükben hatnak az olvasóra.

A vele nagyjából egykorú Láng Orsolya prózája szintén rendkívül érett, átgondolt. Kár, hogy tőle is csak egyetlen novellát válogattak a gyűjteménybe. Van viszont néhány olyan vers, amely becsületére válhatna jó tíz évvel idősebb pályatársainak is: a Kikeményített szavak vagy akár a Képvesztés is nagyon komolyan veendő lírai darabok.

Serestély Zalántól is egyaránt olvashatunk verset és prózát. Az az egy novella, amit tőle szerepeltet az antológia, A lepke és a múltügyelők, leginkább arról győz meg, hogy Serestély sokat tud már a különböző elbeszélői technikákról, hogy lát is fantáziát ezek ötvözésében, viszont – talán épp az ebből fakadó túlzsúfoltság miatt – mintha elvesztené a kapcsolatot olvasójával. Az itt felsorakoztatott, részben mágikus-realisztikus történetelemek még egy sokkal tágabb elbeszélői keretet is bőségesen kitölthetnének. Három versében viszont ugyanez a szerző már jóval könnyebben boldogul: ebben a pillanatban úgy tűnik, a líra testhezállóbb Serestély számára. És egy későbbi pillanat (a mostani, amikor már egy kötet is köthető a nevéhez) is csak megerősít ebben a tudatban. Bár természetesen nem kötelező a választás, még számtalan út nyitott az ifjú szerző számára.

Váradi Nagy Páltól sokan olvasnánk örömmel a Lakótárs macabre című novellához hasonlókat. A kaszás-csuklyás lakótárs alakjából, kalandjaiból következő félig morbid alaphangot fanyar humorral oldja, s ez egyfelől nagyszerűen segíti a befogadást, másfelől viszont nem megy a minőség rovására.

Kötetérettségről tanúskodnak Kulcsár Árpád versei is, s külön érdemük, hogy kilátnak önmagukból: eljutnak oda, hogy a ragrímes megoldásokat parodizálják, vagy önironikusan forduljanak témáikhoz. Példának okáért, a nem használt és emiatt felfüggesztett mobilkártya esetéről szólva e kettő ötvöződik: „Nem küld világba sok ezernyi egység, /csönd szorítja meg renyhetegség / a teret, tehát a renyhe tagság / alól kivont a hallgatagság.” (0755-660522).

Varga László Edgár azoknak a szerzőknek a szűkebb csapatát erősíti, akiknek a Mozdonytűz előtt már megjelent kötetük. Tőle származik az antológia címe is. Az itt szereplő öt versben egyetlen sor sem fölösleges, és nem helyettesíthető mással. Varga úgy ír viszonylagos szabadverseket, hogy mögöttük érezhető a formaérzék, a mértéket tiszteletben tartó alázat és a megkérdőjelezhetetlen tehetség.

Sokkal szabadabbak a versei Visky Zsoltnak, a szó formai értelmében. Kicsit ki is lóg a sorból egészen sajátos versnyelvével, amely azonban közelről sem tapogatódzik már, a megfogalmazás csapásait keresve. Visky rendkívül korán kezdte a versbeszélést, és ez meg is látszik minden szövegén. Két kötetet tudhat maga mögött, de joggal és reménnyel lehet várni tőle újabbakat.

Horváth Előd Benjámin és Székely Örs szövegeivel kapcsolatosan nem könnyű állást foglalni. Mindkettejüktől két-két szöveg került az antológiába, előbbitől hosszúversek, utóbbitól novellák – azonban egyikük hangján sem érezni még az összetéveszthetetlenséget. Meglehet, ez az esetleges terjedelmi korlátoknak is betudható: mivel az egyes darabok viszonylag hosszúak, a merítés nem lehetett túlságosan mély. Az sem derül ki, hogy Székelynél más történetek is ennyire (túlzottan) mozaikosak-e.

Nem lehetett egyszerű dolga a szerkesztőnek, de továbbra is érdekelnének a munkálat közben felmerült gondolatai, szempontjai. Ezek a fiatal alkotók mindannyian megérdemelték a kötetbe kerülést, viszont egyetlen közös nevezőt valóban nehéz lenne meghatározni. Valószínűleg az elkövetkező évek eldöntik majd, hogy ennek a közösen indult történetnek mely szálai fognak megerősödni, hogy aztán meghatározóvá nőjék ki magukat a kortárs irodalom cselekményében. Kétségtelen: van bizonyos bájos varázsa ennek az állapotnak.

Mozdonytűz. Fiatal írók antológiája. Erdélyi Híradó Kiadó–Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy–Fiatal Írók Szövetsége. Kolozsvár–Budapest, 2014.

Forrás: Helikon

Otthon a dadogásban

Farkas Wellmann Éva

Otthon a dadogásban

„Nem visszük, hogy virágozzék,

mert visszük, hogy elhervadjék.”

(Mezőségi halottkísérő)

Először a hangsúly tolódik el.

Feladja kiemelt helyét az első szótag.

A hanglejtés kicsit megbicsaklik,

a szórend csak a még ismert népdalokban.

kertem alját patak vize kimosta

a szívemet nehéz bánat szorítsa,

a szívemet addig öli a bánat,

amíg párja nem leszek a babámnak

Aztán megköti alkuit a mondat.

Kölcsönvesz, átalakít, kihallgat.

Elejt, s helyére befogad.

járja a táncot a láb még: sűrű s ritka magyart,

vérnek, a testnek nem, bár fülnek, a hangnak igen

meghaladott ez a rend, és hol van  a szó meg a dallam

hozzá, hát ez a forgás, merre a vége a körnek

Aztán kolonc az így kell, fölös teher már,

kicseréli az igéket a nyelv,

géneket lassan a test is.

Divattalan, mi előnyt nem kínál.

Lesznek, akik majd… befogadnak.

Úgy vesztenek el, hogy szeretnek.

Hogy többek lesznek, hogy többek leszünk.

Minek magyar iskolát a gyereknek.

Ki érti azt, hogy én az éjjel nem aludtam

egy órát – egy nő énekli ezt, na, jó, csodaszépen,

valahol Budapesten;
ha úgysem tudja lábad ezt a táncot,
járd hát a hórát.

A polkát, a valcert, a twistet. Diszkózenére.

Aztán a csend. A nevek idegenje.

Egy-egy oda nem illő ipszilon.

Valami emlék valami másról.

Valahol elveszett több száz legénységi csákó.

Nem rémlik a név: Aranka, sem Pápai Páriz.

Néprajzi gyűjtők csizmája ragad az agyagba.

A tét már sokkal több, sokkal kevesebb is:

otthon lenni a mezőségi sárban,

de otthon Torontóban, Ottawában,

Londonban, Rómában,

Budapesten vagy Ninivében.

Mások nyelvében. A határban.

Otthon a dadogásban.

Valahogy úgyis eléldegél az ember.

Quamquam gens in lingua vivit semper.

Megjelent a Tempevölgy 2015/3-as számában.

Beszéd és könyörgés születésért

Poetvlog forgatás, Tóth Melitta fotója

Farkas Wellmann Éva

Beszéd és könyörgés születésért

Jó volna tudni, hogy mi itt marasztal

téged, ki teremtve mennyi malasztban,

tényleg csak arcod, tűnő földi ittlét,

vagy mindaz, minek tagjaidat hitték,

az alak, amit nyert húsod, hogy öltse,

míg nem volt keserű a fád gyümölcse,

vagy volna más, valami lenne, bármi,

mitől nem kéne megváltásra várni,

mert mit kezdhetnél, mondd, egy olyan testtel,

mely élni sürget, várakozni restell,

egy olyan testtel, mi ha fázik, éget,

s vendégül lát szerelmet, betegséget,

és elbotorkál szinte bármely ágyig,

ha nem is kéjre, megértésre vágyik,

s ha fizetni kell, nincsen is már több gond,

lélek-bankkártyát nyújt át, pin-kód, zöld gomb...

*

lehetne végezve holott rég

kellene valami jogot még

valami törvényt mely megvédne

fújná el búját a kedvét ne

járhatna bárkinek szünet és

valami jóból a születés

ha már a testünk a bűné is

maradjon idebent hű fétis

valami maradjon lehessen

port hamut gyáván meg ne vessen

használja örök-új nemzőnek

fonálnak amit kéz nem sző meg

és mégis tovább- és továbbér

nem csupán személyes csodáért

nemcsak hogy ne kérdezd miért vert

lehet hogy elég egy kiért mert

nem mindegy haltunk vagy szűntünk meg

látjátuk feleim szümtükhel  

A vers a Tiszatájonline-on jelent meg.