Egy első vers

Dávid Botond felvétele

Farkas Wellmann Éva

Egy első vers

(Legjobb menni csak tovább?)

Első versből – azt hiszem – több is lappang az életművek titkos fiókjaiban, sőt, a később nem íróvá váló emberekéiben is akad egy-kettő belőlük. Egyik versemre végérvényesen ráragadt ez a címke (: egy 16-17 éves koromban írt szonett nyerte el a „rangot”. Túl voltam akkor már jó néhány hirtelen felindulásból elkövetett, szabadon áramló szövegen, pár túl komolyan vett (iskolai) lírai feladványon is – ez azonban valahogy a kettő keveréke lett. És mi hozta létre? Egy élmény, természetesen; röviden: az utazás szerelme. Beszivárogtattam hát a forma szigorú kötelékei közé a fikciót, és a látszólag hétköznapi élményt olyanná varázsoltam a magam számára, ami már izgalmas, és érdemes is a felidézésre. Lehet, hogy később is megtartotta ezt a funkcióját a versírás gesztusa?

Lássuk a szerzeményt!

Szavak helyett

Úgy hagytam el még későn vagy már másnap,

soha nem látott helyek s út után

letérve és… szerep híján s bután,

mint aki helyet keresett magának.

És amíg velünk lakozott e helyen,

miután vodka, sör, cím, áldomás

neki, mögöttem két végállomás szeli

hátrahagyott utam, amelyen

annyit vártam csatlakozásra reggel,

miután felvett valaki az úton

teherkocsival s dagadó erekkel.

Így, utána, nem gyötör semmi képzet.

Aligha látom még, de mégis, újból

szeretném tudni, hogy még visszanézett.

Kerestem most ezt a verset az interneten, hogy bemásolhassam ide, de nem találtam. Pedig megírásától kezdve vállaltam mindenhol, az első kötetembe is bekerült. Hiába, a világháló sem tudója minden titkoknak. Egyszerű lett volna felállni, elsétálni a könyvespolcig, felütni a könyvet, kikeresni, de nem akartam kilépni az éppen történő szövegből. Leírtam hát emlékezetből.

…Akkor, a vers megírása után, emlékszem, viszonylag elégedetten dőltem hátra. Volt itt minden: kihagyás, intertextus, forma, Isten, történet, rejtély. Később meg is jelent, néhány társával együtt. Én pedig kissé szégyenlősen, de izgatottan vártam az olvasói reakciókat. Legtöbbször egyszerűen megdicsértek vagy gratuláltak; meglepődtek, majd napirendre tértek a tény fölött, hogy íme, egy újabb tollforgató. Vagy nem is értették. Egy alkalommal viszont egy régi ismerős nekem okozott meglepetést. Egy kávézóban szürcsölgettük a feketénket, amikor is hirtelen szóba hozta a témát, hogy bizony olvasta, szerette a megjelent verseket. Nem volt menekvési útvonala, hát megkérdeztem: mégis, melyiket a legjobban? Határozottan válaszolt: „azt, amelyikben megfűzted a kamionsofőrt”. Megfordult velem akkor a világ, de ki tudja, hogy azóta mi mindent értettek ki már az írásaimból? Joggal – hiszen, ha már nyomtatásban vagy monitoron a mű, sokkal inkább bárkié, mint alkotójáé.

És – ne tagadjam – volt egy személyesebb reakció is, igaz, évek múltán, de cserébe éppen attól, akit tán egyetlen valódi mozzanatában megidéz a kis szonett. Szintén kávézás, magam meg provokatív. Előkerül a vers megint. Elolvassa, mosolyog. Érti. Aztán kissé haragosan megjegyzi: „Én visszanéztem, de te nem. Miért? És még itt panaszkodsz, pedig te szúrtad el.” De jövök én is a magyarázattal, sutba vágva az összes fikciót: „Az ember csak akkor tudja meg, hogy visszanéztek-e utána, ha maga is hátrafordul. És ha ezt teszi, akkor két dolog derülhet ki. Visszanéz, és azt látja, hogy a másik fél is megfordult. (Ez kínos, kiváltképp egy kamaszlánynak. Forgolódik egy fiú után?) Ha meg nem néztek utána, ott a csalódás. Hát legjobb menni csak tovább.”

És beleírni mindezt egy versbe. 

Forrás: Káfé Főnix

 

Nárciszok

William Wordsworth

Nárciszok

Mint felhő kóboroltam én,
lebegve völgy és hegy felett,
kit a pillanat boltja mér,
s meglát egy boldog végletet:
ezer aranyló nárcisz int
felé, tengerként ringva mind.

Csillag, mint drágakő, csiszolt
Tejút ábráját adva ki,
nyújtózkodtak a nárciszok,
mint tó öblének habjai,
szempillantásom tízezer
büszke fej táncát csípte el.

Ringott a tó is persze ott,
de jókedvük az égig ért,
egy költő kedve, verse volt,
hogy pillantása vélük élt:
bámultam akkor – ingyen én,
és minden kincsük most enyém.

S díványomon ha nyughatom,
gondtalanul, gondterhesen,
magányos boldogságomon
felvillantja belső szemem:
szívem mámorként éli ezt,
s örvénylő nárcisz-táncba kezd. 

Az újrafordítás apropójáról - tűzliliomokról és nárciszokról - a vers eredeti megjelenési helyén, a Bárkaonline-on lehet olvasni.  

Ima nélkül nem megyek fel a színpadra - interjú Barabás Botonddal

 

Ima nélkül nem megyek fel a színpadra

Beszélgetés Barabás Botond színművésszel

Névjegy: Barabás Botond Jászai Mari-díjas színművész, a szolnoki Szigligeti Színház társulatának tagja. 1980-ban született Székelyudvarhelyen, tanulmányait a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemen végezte. Az egyetem utolsó évében meghívást kapott a budapesti Nemzeti Színház nyitóelőadásába, Az ember tragédiájába. Ezzel párhuzamosan Temesvárra szerződött, a Csiky Gergely Színházhoz. 2004 óta él Szolnokon.

Minek vagy most a kellős közepében? Szakmailag vagy akár magánéletileg is: mi foglalkoztat leginkább?

Épp most „fordultunk rá” a harmadik főpróbahétre, szeptember óta. Shakespeare A makrancos hölgyét mutatjuk be pénteken, Balázs Péter rendezésében, amiben Tranio szerepét játszom. De emellett hetente járok Budapestre a Viasat stúdiójába is, már több mint egy éve, az összes maradék szabadidőmet pedig a családommal és a barátaimmal töltöm.

Gyermekkorodban senki nem tippelte volna meg, hogy a színművészeti egyetem is a továbbtanulási opcióid között van. Talán a középiskola végére vált egyértelművé ez a döntésed. Milyen belső út vezetett idáig?

A színház elvarázsolt, de nem készültem színésznek. A középiskola végén viszont dönteni kellett, s nagynéném, Balázs Éva, tapasztalt színésznőként és pedagógusként felismerte, hogy talán van némi tehetségem. Első próbálkozásra felvettek, utána megérkezett az affinitás is. A főiskola első éve után már egyértelmű volt, hogy ez az én utam…

Nem feltétlenül példaképekre gondolok: kiknek a munkássága volt meghatározó művészi alakulásod során?

Példaképem nincs, de nagyon sok ember hat rám. Nem csak színészek.

Felnőtt életed javarészét Magyarországon élted, színművészként is itt értél be. Hogyan tekintesz vissza tanulmányaidra? Mikor érezted úgy először, hogy „megérkeztél”?

2002-ben kerültem Magyarországra, de hálás vagyok a sorsnak, hogy megtanulhattam a „román-” és a „magyar” színházat is. Az egyetem utolsó évében már budapesti tapasztalatokból is táplálkoztam, utána pedig, mikor újra Magyarországra kerültem, folyamatosan éreztem a vásárhelyi éveim hatását.

Mint a Szolnoki Szigligeti Színház vezető színésze, meglehetősen leterhelt vagy – valahol azt nyilatkoztad, hogy évente közel kétszáz előadásban játszol. Mi a titka annak, hogy fent tudod tartani ezt a pörgést?

Nekem ez a természetes. Tizenegy éve vagyok Szolnokon. A vidéki színháznak pedig az a sajátossága, hogy évente 6–8 darabot mutat be, s 30–40-et játszik mindegyikből. És ugyan valóban nagyon magas ez a szám, viszont a „pesti” színészekkel ellentétben, mi nem játsszuk el 200–300 alkalommal ugyanazt a szerepet, így mikor már épp megunnánk valamit, kezdjük is a következőt. De tény, hogy fontos karban tartani magam ahhoz, hogy bírjam ezt a tempót. Ha van rá időm, squasholok és rendszeresen futok.

Mi volt az eddigi, számodra legnagyobb kihívást jelentő alakításod? Van-e eddig megvalósulatlan szerepálmod?

Szerepálmaim nincsenek. Vannak szerepek, amelyeknek megörülök, vagy adott esetben, amelyeket nagyon megszeretek, de mindig az adott feladatból próbálom kihozni a legtöbbet. McMurphy figurája a Kakukkfészekből nagyon közel állt hozzám (6 évvel ezelőtt játszottuk), és örülök, hogy az emberek a mai napig emlegetik azt az előadást. Nagy kihívás volt a Bánk bán címszerepe is, főleg azért, mert 33 évesen kaptam meg azt a feladatot, amit jóval idősebb színészekre szoktak osztani. Nagyon örülök, hogy Balázs Péter megtisztelt a bizalmával, bár mai napig meggyőződésem, hogy Bánk bán sem lehetett idősebb nálam.

Itt alapítottál családot is, most már két gyönyörű kislány édesapja vagy. Milyen az új, immár apa-szerep, milyenek a mindennapok a kicsikkel?

Olyan természetes volt minden… El sem tudom már képzelni az életemet a lányok nélkül. Zille-Boróka 4 éves, egy igazi csicsergő kisangyal, (ő már megnézi az előadásaim egy részét, sőt véleményezi is) Lelle Sára pedig 8 hónapos, neki most kezd igazán kinyílni a világ. Csodálatos látni, hogy mennyire szeretik egymást, napról napra erősödik a kötelék köztük. Mióta Lencsi megszületett, Zizit én viszem reggel oviba. Mindig próbálok úgy sakkozni az idővel, hogy legyen 10 percem leülni vele a csoportszobában a pici székre reggelizni. Az a 10 perc csak a mienk.

Gyerekkorod óta hithű unitárius vagy – hogyan éled meg a hitedet mostanság?

Szolnokon nincs unitárius templom, de Zizi lányom a helyi Katolikus Óvodába jár, ahol rendszeresen szerveznek ovis miséket, így tulajdonképpen csak annyi a különbség, hogy az Isten „háza”, ahol megnyugvásra lelhetek, egy kereszt alatt van. Nagyon fontos nekünk, hogy gyermekeinket is hívőnek neveljük. Étkezés és esti lefekvés előtt közösen imádkozunk. És színpadra sem megyek úgy fel, hogy előtte ne mondjam el a saját imám.

Hogyan ünneplitek a karácsonyt? Vannak-e olyan családi hagyományok, amelyek fontosakká váltak az évek során? Mi teszi igazán boldoggá számodra ezt az ünnepet?

Természetesen az elmúlt években már a gyerekeké a főszerep. Az a legfontosabb, hogy nekik ide tudjunk varázsolni egy kis csodát. Néhány dolgot másképp csinálunk, mint a legtöbb ember. Hozzánk 23-án éjjel érkezik a Jézuska, hogy a 24-e már tényleg egy szent nap lehessen, és akkor már ne kelljen azon idegeskedni, hogy működik-e az égő, van-e fatalp, be van-e csomagolva minden. Reggel pizsamában csodáljuk a karácsonyfát, és kibontjuk az ajándékokat is. Mikor még nem voltak gyerekek, a feleségemmel 7–8 ajándékot készítettünk egymásnak és óránként bontottunk egyet.

Kérdezett: Farkas Wellmann Éva

Megjelent az Unitárius Élet 5-6-os számában.

Nélküled hosszú

Farkas Wellmann Éva


Nélküled hosszú


Nélküled hosszú, hosszú, hosszú éj volt,
egy legénylakás éje ily kietlen,
az aszfalton a fel nem mosott vérfolt,
csak néztem ott, hogy már megint ki lettem,

nélküled vártam, hogy most mire várnék,
épít a sejt vagy épp csak elvisel,
magam lennék-e mögöttem az árnyék,
csak álltam ott, és nem volt semmi sem,

nélküled semmi, semmi, semmi nem lett,
egy mondat tán, azt is csak szádba adtam,
régi dallam kísérte, átszüremlett
a hosszú, hosszú, hosszú, hosszú napba.


Forrás: Tiszatájonline