2018. július 20., péntek

Interjú Tcha Limbergerrel





Farkas Wellmann Éva


Tcha Limberger utazásai a magyar zenében


Tcha Limberger eredetére nézve félig flamand, félig szintó zenész. Brüsszelben él, de a világ számos táján megfordult és muzsikált már, többek között Budapesten és az erdélyi Kalotaszegen hosszabb ideig élt is. A magyar nyelvet anyanyelvi szinten beszéli, de emellett legalább nyolc másikat is. Három különböző műfajt játszó együttest vezet, a Budapest Gypsy Orchestra, a Kalotaszeg Trió és a Les Violins de Bruxelles fellépéseit nem is mindig egyszerű összehangolni. Hagyományos zenéinket a világ legváltozatosabb színpadain játssza és népszerűsíti évek óta – és ebben az sem akadályozza meg, hogy születésétől fogva vak. Mostanában ritkán jár Magyarországra, legtöbbször Nagy-Britannia, Írország, Brüsszel, Párizs koncerttermeiben tűnik fel. Nemrég mégis találkozhattunk vele Budapesten, a MOM Kulturális Központban, ahol a Musique de l’Europe fesztivál díszvendégeként kápráztatta el közönségét virtuóz hegedű- és gitárjátékával, valamint énekhangjával. 


Mit jelent az Ön számára a szintó eredet, milyen volt zenészcsaládban felnőni?

Édesapám szintó vagy manouche, ahogy mi mondjuk Belgiumban, vagy – ahogy Magyarországon néha nevezik – német cigány. Már generációk óta Nyugat-Európában élünk. Nagyapám, Piotto, hegedűs volt, édesapám, Vivi, gitáros, és mindkettejük testvérei is muzsikusok. Gyermekkoromban így természetes volt, hogy nagyon sok zenész járta a házunkat, próba, látogatás vagy egyszerűen örömzenélés miatt. Legelőször a flamenco vált számomra érdekessé; gyakran édesanyám is úgy altatott el, hogy feltett egy flamenco-lemezt. Ő flamand és nem muzsikus-leszármazott, bár nagyapám erről az ágról is orgonázott. Úgy emlékszem, hogy én mindig is énekeltem, például órák közt, a szünetekben is. Az a flamenco viszont, amit gyerekként megismertem, nem a műfaj eredetije volt, hanem a dél-franciaországi  utánzat. Hat és féléves koromban tanította meg az első két akkordot apám egyik kollégája, majd apám a következő kettőt-hármat, aztán ettől kezdve mindenkitől tanultam valamit.  A családban nemhogy örültek az érdeklődésemnek, hanem kezdettől természetesnek gondolták, hogy ez az én utam. 


Honnan származott a magyar cigányzene iránti érdeklődése?

Az öreg szintók szeretnek egy fajta zenét, amit ők úgy neveznek, hogy magyar cigányzene. Persze, élőben nem nagyon hallottak ők olyant, legfeljebb lemezekről vagy emlékezetből lehet ismerős, nagyon régről. Sokszor kiderül ezekről a számokról, hogy orosz vagy más dalok. Tizenkét éves koromban egy holland barátom, Hans Millen küldött nekem egyebek között egy lemezt Kállai Ernőtől. Akkor jöttem rá, hogy ez ugyanaz, de valahogy mégsem ugyanaz, mint amit én ismerek. Érdekesebb, és jobban is játsszák.   
Ekkor lecseréltem a flamenco-gitárt egy Django stílusú gitárra, és nagyon hamar be is léptem a családi zenekarba. Néha apámat is helyettesítettem. Egyébként már egészen kiskoromban is voltak fellépéseim – meglepő volt az emberek számára, hogy egy olyan kisfiú flamencót énekel és gitározik is. Apám barátja, Koen De Cauter sok fontos tanácsot adott, és abban is megerősített, hogy a Kállai-féle zene az igazi magyar cigánymuzsika. Ő aztán mutatott más hasonlókat is, azok közül kiváltképpen Toki Horváth Gyula zenéje tetszett, 1956-ból. Ezt a zenét hallgattam három éven keresztül, nap mint nap. Úgy tizenhat éves koromban találtam egy kazettát apám autójában, amin ő maga is meglepődött, hogy egyáltalán létezik: nagyapám hegedült rajta. Majdnem tizenhét évesen kezembe fogtam aztán a hegedűt, inspirálódva nagyapám játékából, Stadelből és Toki felvételeiből. Mikor tizenkilenc éves voltam, kaptunk egy meghívást Budapestre, egy fesztiválra, melyet Fátyol Tivadar szervezett. 


Meghatározó  élmény volt a magyarországi látogatás?


Szintó dalokat játszottunk, amelyek ritkák, ráadásul akkor még kevesen is tudták játszani, mivel csak kevesen ismerték őket. A fesztivál első napján a Kulacsban voltunk, hallottuk Járóka Sanyit, Bufó Sándort, Molnár Lacit, Ürmös Sanyit és Boxolót. Nekünk, olyan zenészeknek, akik szeretik ezt a muzsikát, de még élőben nem hallották, olyan élmény volt, amit nehezen lehet körülírni. Mintha egy nagyon forró, ám jóleső fürdőben ülnél, ami csak zenéből áll. Egy álomvilág. Azon az estén döntöttem el, hogy ezt a muzsikát meg kell tanulnom, ez fog segíteni engem a hegedülésben, mert a klasszikus hegedűjátékból merít, és a családomhoz, a rokonaimhoz közel áll.


Milyen út vezetett aztán a tényleges tudáshoz?

Egy közeli barátom, Kállai Zsolt azt mondta, hogy ezt a zenét másképp nem tudom elmuzsikálni, csak ha a nyelvet is elsajátítom. Voltak tolmács barátaim, szereztem tankönyvet, átírták nekem Braille-írásra, elkezdtem tanulmányozni. Aztán a tizenegyedik leckénél már annyi kérdésem volt, hogy beláttam, hogy tanárra is szükségem lesz. Huszonkét évesen jöttem úgy először Magyarországra, hogy már valamennyire beszéltem a nyelvet. Akkor figyelmeztettek, hogy azt a zenét, amit én szeretek, már nem fogom megtalálni. Hogyan is, hiszen Krúdy Gyula már a huszadik század elején azt mondta, hogy a cigányzenének vége. És hát, igen, valljuk be, a szövegek is nagyon rosszak, tehát ha nem zenészként hallgatod őket, elég borzalmas az élmény. 


Ekkor már a magyar népzene iránt is érdeklődött…


Kimentem Erdélybe, Kalotaszegre, mert mindenki azt mondta, hogy ott találok hagyományos magyar népzenét. A kalotaszegi népzenéről már tizenéves koromban hallottam egy rádióműsorból, emlékeztem arra, amikor az Ökrös együttes új lemezét mutatták be. Volt egy kalotaszegi tánctábor, s első este, hazafelé menet, a kocsma előtt találkoztam Neti Sanyival, Csipivel, Toni Rudival meg még néhány más zenésszel. A kalotaszegi muzsikusok sokkal melegebben fogadtak, mint a magyar cigányok. És mikor Neti Sanyi bácsi meghalt, hamarosan jelentkezett Viktor és Rudi, hogy csináljunk együtt egy zenekart. 
Talán hét évvel ezelőtt vettük fel az első kalotaszegi lemezt, és nemrég éppen újra kaptam felkérést egy párizsi kiadótól, hogy hozzunk ki egy újat. Most azon töröm a fejem, hogy mit vegyek fel – mert egy külföldi fülnek nincs meg a szöveg adta különbség az egyes dalok esetében; nem biztos, hogy könnyen megkülönbözteti az egyik legényest vagy hajnalit a másiktól. 


Mennyire hosszúra sikeredett a kalotaszegi tartózkodás?

Körülbelül másfél évesre. Ott a családommal éltem még,  a magyar feleségemmel és két gyerekemmel, de közben folyamatosan jártam Belgiumba, hogy pénzt keressek. Ha működött volna a családi életünk, azt terveztem, hogy ott, Erdélyben zenetanítást vállalok. Jöhettek volna a tanítványok a hagyományos, gyönyörű vidéki házhoz, és ott többféle stílust is oktathattam volna, és ezáltal több időt is tölthettem volna otthon. Erre végül nem került sor. 


Mennyire aktív manapság a Kalotaszeg Trió?

Most, június végén volt turnénk Angliában, meg volt tíz koncertünk Skóciában is. 


Gyakran látogat még Kalotaszegre? Milyen élmény most visszatérni oda?

Nemrég jártam Mérában, egyik zenésztársam fiának lakodalmán. Egy kicsit csalódás volt, bevallom, bár tulajdonképpen értem én ezt a dolgot. Felajánlottam, hogy ne keressenek prímást, mert szívesen zenélek nekik egész éjszaka. Ők viszont attól kezdtek tartani, hogy a falubeliek mit fognak szólni, hogy csak népzene lesz, mert ott igénylik már a szintetizátort meg a DJ-t is… Végül mi, a magyarországiakkal és helyi zenészekkel kint ültünk, a kultúrház előtt, és néha bemehettünk egy kicsit muzsikálni. 


Mi mindenből áll össze a repertoárja?

Kalotaszegi zenék, az általam ismert muzsikusok által játszott népdalok nagy része, magyar nóta (ami viszont eléggé tágas: még mindig találok új dalokat), szintó zene, Django, jazz, egy maréknyi román zene… 


Most meg éppen Görögországban igyekszik bővíteni… 

Isztambuli görög zenét tanulok. Négy-öt éve ismerkedtem meg egy nagyon jó görög harmonikással, akinek hatására elkezdtem a görög nyelvvel foglalkozni, hogy közelebb kerülhessek ehhez a zenéhez is. 


Milyen projektek várhatók a közeljövőben?

Leghamarabb a Budapest Gypsy Orchestra turné, aztán a Les Violins de Bruxelles zenekarommal adunk ki egy új lemezt, amely valószínűleg márciusban készül el. Van pár független fellépés is, mások projektjein belül. Nagyobb lélegzetű munka egy francia szervezésű opera lesz, melyet egy híres kortárs belga író ír meg. És lesz még egy bolgárokkal való koprodukció is. 


Úgy tűnik, nem erőlteti meg a folytonos kultúra- és nyelvváltás…

Természetes része lett az életemnek. És ott van még a leguniverzálisabb nyelv, a zene, amely szerintem a művészeteken belül is a legközvetlenebb, és leginkább képes arra, hogy megszólítsa az embert.


Az interjú 2016 szeptemberében készült, és megjelent a Magyar Idők Lugas-mellékletében. 
Tcha Limberger fotóját Dave Kelbie készítette.