Farkas Wellmann
Éva
Visszatalálni a
közönséghez
Miről is kell
írnia, beszélnie a kritikusnak, ha úgy dönt: a Sanyi báról szeretne szólni? Mert hisz ez a kiadvány, nevezzük
egyelőre így, egy keménytáblás könyv, melynek fedőlapján az szerepel
műfajmegjelölésként, hogy „székely egypercesek”, hátul viszont egy hangzó anyag
lapul, cédé formájában, amelyet ha meghallgatunk, azonnal tudjuk, hogy Muszka
Sándor utánozhatatlan stand up comedy-jeiről van szó. Még akkor is, ha ezen
felvételeken a beszéd gyorsasága, időnkénti művisége el is vesz a jól
ismert történetek életszerűségéből. És ezzel el is érkeztünk a befogadás
alapproblémájához, azaz, hogy az írott avagy a hangzó szöveget tekintsük a
diskurzus elsődleges forrásának.
Nem kell
túlságosan sok évszázadot visszalépni az időben, hogy az oralitást minden
további nélkül hitelesnek elfogadott megnyilatkozási formaként találjuk fel. Az
idők folyamán ez a jelenség nemcsak hogy jelentősen gyengült, de fokozatosan
átcsapott az írásbeliség szinte erőltetett jelenlétébe, azt is sugallva: a
szövegek szerzője, szerzői már egyre kevésbé bíztak, bíznak a szóbeli
hagyományozódásban. Logikus következménye volt ennek a változásnak az is, hogy
az alkotók és olvasók között – mindenféle szervezett közönségtalálkozók
ellenére is – a nyomtatás elterjedésével, kéznél levőségével rés támadt, melybe
aztán befurakodott egy tárgy, az írott, később nyomtatott kötet. Az internet
általánossá válásával viszont mindez részlegesen áttevődött a virtualitásba, és
– ezzel párhuzamosan – mintha visszatérni látszana az igény a testközeliségre:
író és olvasója, még inkább előadó és hallgatója keresni kezdte egymás
jelenlétét. Jól bizonyítja ezt a slam poetry műfajának futótűzként való
terjedése és hihetetlen mértékű népszerűsége, de ugyanígy a különböző értékű,
stílusú, jórészt a klasszikus értelemben vett irodalmon kívülről érkező stand
up comedy-k elterjedése. A slam poetry esetében feltűnő, hogy a szövegek
sokszor nem is állnak távol vagy nehezen megkülönböztethetőek a megszokott (?)
irodalmi alkotásoktól, s ha alaposan szemügyre vesszük őket, gyakorlatilag az
előadás módját, a laza, közvetlen megszólalást hozhatjuk fel egyetlen érvként a
népszerűségük mellett. A stand up comedy pedig egy szintén kötetlen, néha
szabad szájú, humoros, „irodalmi nívó” alatti beszédmódot emel ki és ruház fel
időnként (ha úgy tetszik, talált tárgyként) szépirodalmi értékekkel,
legitimizálva ekképp fogyasztásukat.
Ez utóbbi
jelenség úttörői közé tartozik Muszka Sándor, aki a székelyes szókimondásnak a
verseiben sem volt ellensége – bár stand up comedy-s tevékenysége nem követte
költői munkásságát, hanem nagyjából párhuzamosan létezett vele. Jogosan
tételezhető fel, hogy ezt a kiadványt is egy kiadói felkérés hívta életre.
Visszakanyarodtunk hát a kezdeti problémához, hogy mit is tekintsünk a Sanyi báról szóló diskurzus
alapdokumentumának. Merthogy a leírt szöveg (igen gondos szerkesztői munka
eredménye) pontos ugyan, de csak nyomokban tartalmaz valamit a mondott szöveg
ízéből-zamatából, s ekként sokkal inkább tűnik a hangfelvétel átiratának, mint
önmagában működőképes irodalmi szövegnek. Kínálkozik tehát a másik megoldás:
ezért van ott a cédé. A felvétel azonban – a magas szintű technikai jellemzők
ellenére is – valami miatt hiányérzettel hagyja mindazokat, akik hallották már
élőben is Muszka történeteit. A mesélés valószerűtlenül gyors, az egységek
között gyakorlatilag nincs szünet, a befejezendő és a következő szöveg határai
így egybemosódnak. Olybá tűnik, mint egy gyorsan teljesített feladat. Jöhet itt
persze a magyarázat, hogy ne várjunk színészi produkciót egy irodalmártól, de
ugyanígy érvelhetünk azzal is, hogy miért ne várnánk, ha képes rá, sőt, erről
híresült el… Aztán, ha már sem egyiket, sem másikat nem tudtuk kiválasztani
„tanulmányozás” céljából, visszakanyarodhatunk az alfához, az élőben elmondott szövegekhez,
a szerző kifejezésével élve: felállós nyeletlenkedésekhez. Itt kerülünk aztán
végképp zsákutcába, mert az „egyszerűen” elhangzó szöveg az irodalomértés
számára manapság aligha számít (tipikusan) hiteles anyagnak (még ha
videófelvétel is készülne róla).
Érdemes tehát egy olyan módszert
választani, amely a legközelebb visz a hiteles képhez: mindenféle kritikusi
görcsünket elhagyva vállalni azt a rizikót, hogy ingoványos talajra
merészkedünk: a hangzó szöveget venni alapul, és ehhez, mintegy kísérőként
rendelni csak az írásos formát. A hangzó szöveg pedig életességét tekintve a
kocsmákban, néha már színpadokon hallható verzió (a hanghordozón hallható
tisztaságban visszahallgatva), a leírt szöveg pedig a kontrollanyag, amely
mindezt felidézi. És mindezt úgy, hogy még mindig csak a szövegről esik
szó.
Lássuk hát,
milyen értelemben fontos ez: Muszka produkciói a mai székely nyelvjárás
(nyelv?) állapotát reprodukálják, kínálják, annak gyakran sajnálatosan romlott,
tragikomikusan nevettető formájában. (A kiejtés finomságait – és abban a
tájegységek sajátos találkozásait – egész tanulmányban is elemezhetné egy
tehetséges nyelvész. Annyi bizonyos, hogy aki a székely nyelvjárást akarja
tanulmányozni, annak nem feltétlenül ebből a szövegegyüttesből kell kiindulnia.
Az érdeklődő itt sokkal inkább egy élőnyelvi pillanatképet fog kapni.) Ezen
szövegek legfőbb mozgatója a humor, s valószínűleg nem túlzás, hogy főként
ennek köszönhető a népszerűségük is. Ebből aztán az is következik, hogy a
szórakoztatás igénye nyilvánvalóan felülír bármilyen fajta deskriptív
hitelességre való törekvést: a történetmesélés csapongó, sűrítő, kihagyásos. A
rendkívüli bravúr pedig abban áll, hogy a szerző mindenféle „szerkesztése”
ellenére is az eredmény látszólag vágatlan, természetesnek ható kocsmabeszéd.
Ahogyan különböző videóinterjúkban Muszka maga is fogalmaz: történeteit
valóban falusi kocsmákban hallgatja, sőt, szerinte ott ezeknél „cifrábbakat is
lehet hallani”.
A székely vicc
jelen van a „nyeletlenkedésekben”, de távolról sem a humor alapvető
forrásaként. Sokkal hangsúlyosabbak például a hasonlatok, a különböző népi
„bölcsességek”, a vissza-visszatérő témák, motívumok. Ebben a világban – igen
hasonlóan Székely Csaba Bánya-trilógiájának miliőjéhez – alapvető
tevékenységnek számít a pálinkaivás és -itatás. Talán nincs is olyan történet,
amelyben szóba ne kerülne az italozás, annak negatív (mégsem visszatartó)
következményeivel együtt. „Gyere, kicsi barátom, egy sört igyunk meg”, „s még
valamit ott megillogattunk”, „illogattunk, de egy fél üveggel még nem ittunk
meg”, „én reggel a kapun a fél pálinkát bevittem”, „csinálj nekem egy fél deci
pálinkát” stb.
Talán a
legnagyobb leleménye mégis ennek a szöveggyűjteménynek, hogy a székelyek
„bemutatásakor” a széles körben elterjedt sztereotípiákat meg sem próbálja
felülírni, szépíteni, sőt, olyan szintre fokozza őket, hogy ezáltal ki is oltja
igazságértéküket. Ez az egyik fő forrása a humornak. A fordulatos beszédmód, a
szófűzés, a székely kifejezések, szavak együttes jelenléte pedig olyan
atmoszférát teremt, amely – főként a nem székely olvasó számára – egészen
elragadó, másik, keserédesebb valóságba/világba kalauzoló.
Ízelítőül a
hasonlatokból: „esett az eső, mint a vesszőseprű”, „úgy eltűnt, mint
kilencvenbe a megyepénze”, „hallgatkoztunk, mint süket disznyó a búzában”. A
népi bölcsességek között sem a megszokottakat találjuk: „sok ember helyett más
kéne, de a legtöbb helyett semmilyen”, „úgy fel van gyorsulva itt minden, hogy
minnyá-minnyá októberben szilveszterezünk”, „a fehérnép becsületében s a Dacia
fékében megbízni nem lehet”, „az arany sem ér többet semmivel az áránál”. A
felcsillanó szellemességek mellett ott van a helytelen, igénytelen
nyelvhasználat, ott vannak a román kölcsönszavak, a székely ember furfangja,
amely „használóját” egyáltalán nem a legjobb fényben mutatja be. A
megszólalások körülményeire általában csak utalások vannak, s jól érezhetők a
mesélő számára kényelmetlen részletek jótékony elhallgatása.
Az illúziótlan
nyelv- és emberkép, amíg székelynek és nem székelynek is görbe tükröt tart,
egyúttal a szimpátiát is igényli a hallgatóságtól. A mesélő (Sanyi bá, Vazul,
hajdani bokszoló) általában elég korlátolt intellektussal, de annál nagyobb
képzelőerővel megáldott székelyföldi atyafi, aki a nagyotmondásban nem ismer
határokat: általában ellenőrizhetetlen külföldi munkák élményeit, más városban,
gyermekkorban, orvosnál történt anekdotákat mesél, melyekből nyilvánvalóan
legtöbbször ő jut ki győztesen. Amikor legjobban belemelegedik a vélt vagy
(részben) valós történetek felemlegetésébe, gyakran a közönségességig is eljut,
melyet nem leplez, sőt, alkoholszint függvényében, akár részleteiben is taglal.
Eléggé hangsúlyos a különböző együttéléseket feldolgozó történetek jelenléte
több színtéren (családban, házasságban, rokonságban, faluban, országban), a
problémamegoldás furmányossága, a hősködés.
Elsősorban
hallgatni való szövegek ezek, de leírt változatuk is hasznos lehet: főként nem
erdélyi származású befogadóknak, de nekik is, amennyiben fel akarják
eleveníteni Muszka egyedülálló székely stand up comedy-jeit, melyekkel még
bizonyára nagy hírnevet fog magának szerezni. A „székely egypercesek” alcím ne
tévesszen meg senkit, nem kell Örkényre asszociálni, bár a groteszk és abszurd
itt is fel-felüti a fejét a körülbelül egy-két percnyi terjedelemű
prózákban.
Ebben és más
esetekben is: a manapság elhangzó szövegekre érdemes figyelni (ha nem is mindig
elemezni); azok összetéveszthetetlenül egyedi jellegzetességei előremutatóak.
Olyan értelemben is, hogy pillanatnyiságuk, élettel való telítettségük
jelentheti a szélesebb közönség visszatalálását az irodalom populárisabb
válfajai után – akár a legváltozatosabb „magasabb rendű” műfajokhoz, melyek
közül többnek Muszka Sándor is elkötelezett művelője.
HELIKON, XXIV.
ÉVFOLYAM 2013. 14. (628.) SZÁM — JÚLIUS 25.
Forrás: Helikon
