Nórika díjnyertes meséje

 
Kecseti Nóra

Aranyeső és a kívánságok

Volt egy rajzlapon egy szegény ház. Ott lakott Napsugár meg Aranyeső, meg Jácint is, az anyukájuk. Aranyeső volt a fiatalabbik viráglány. Egy napon kiment a rétre. Aztán nézte a pókot, amit talált, hogy nem tud fölmászni a fára, mert az emberek odafaragtak egy odút a mókusoknak. A pók nem tudott fölmászni, ezért megkérte Aranyesőt, hogy segítsen feljutni. Segített. A pók azt mondta, hogy lehet három kívánsága.

– Az egyik kívánságom az, hogy kapjak egy kincsesládát, teli arannyal. Aztán meg kérek egy kutat. Aztán pedig kérek egy kastélyt, bástyákkal.

Messzire nézett, s a távolban meglátta a palotát, amit kért. A pók azt mondta:

– A kincs a palota egyik kamrájában van. Ezeket pedig neked csináltam, meg a nővérednek, Napsugárnak: van két lufi – a kék a nővéredé, a ciklámen meg a tiéd. Két levesestál van. A nagyobb a tiéd, a kisebb a nővéredé. Mindig tied a nagyobb dolog, meg a szebb. És csak neked, ami csak a tiéd, ott van egy polc, amin a te könyveid vannak. És ott van a kút, az is csak a tiéd.

Aranyeső megköszönte a kis póknak a sok ajándékot. Ment, mendegélt tovább a réten. Találkozott a sünnel. Kicsi, piros orra volt. Azt mondta:

– Adok neked két kívánságot, ha előrébb segítesz engem. Aranyeső előrébb segítette a sünit, a lap végére. Megkérdezte tőle, hogy „mit csinálsz majd ott?”

– Felfedezek dolgokat.

– Én meg azért segítek, mert szeretem a süniket, és engem is érdekelnek a fogalmak.

– Megkapod a kívánságodat! – mondta a süni.

– Kérek egy tavat, amelyben úszkál egy kiskacsa, és én mindig megetethetem. Második kívánságom az, hogy kapjak egy olyan lovat, amelynek arany sörénye van, arany farka van, arany patái vannak – és arany szárnyai. Barna foltos legyen. Fehér, fényes szarva legyen, és varázsolni tudjon vele. Egyszer csak ott termett a tó a kiskacsával, aztán meg a ló is.

– Találkozni fogsz még egy pillangóval – mondta a süni.

Elbúcsúztak egymástól:

– Viszontlátásra!

– Szia, Aranyeső!

– Szia, Süni!

Ekkor találkozott a pillangóval. Azt mondta:

– Siess az egyetlenegy kívánságoddal. Tizenöt perc múlva lejár az időd, és jön a sárkány!

Nem tudott elég gyorsan gondolkodni, kevés volt neki a tizenöt perc, mert ő viráglány volt. Elkésett Aranyeső. Odért a sárkány. Elvitte Aranyesőt. De nem foglalkozott Nárcisszal, a pillangóval, pedig annak varázsereje volt. Hirtelen felhők lettek. Elkezdett esni az eső. Villámlott; és még jó, hogy villámlott, mert belecsapott a sárkány szárnyába. Úgyhogy kézben fogva kellett elvinnie Aranyesőt. A lány még elmondhatta a pillangónak a kívánságát:

– Azt szeretném, hogy jöjjön értem egy daliás herceg.

Aztán meg is történt. Érte is jött, karddal, piros-fehér-zöld zászlóval, egy tengeri csikón ült. A pillangó nyilakat hagyott neki. A sárkány már bevitte a barlangjába. Bekísérte a lányt a barlangba,  ahol ő találkozott Édes Dinnyekirállyal meg Savanyú Uborkakirállyal. Ők is a sárkány foglyai voltak. Amikor kieszeltek egy tervet, akkor hirtelenjében hallották, hogy a herceg megjött, leszállt a tengeri csikóról, és föltartotta a sárkányt. Aranyeső és a két király simán kisétált a barlangból. Mire kiértek, győzött a herceg.

Aranyeső visszament a kívánságokért. A két király is megjutalmazta, mert az ő hercege szabadította ki őket. A herceg ment utánuk. Aranyeső hozzáment a herceghez, beköltöztek a palotába, és ketten osztották el a kívánságokat. 

Muszka Sándor Sanyi bá című kötetéről a Helikonban

Farkas Wellmann Éva

Visszatalálni a közönséghez

Miről is kell írnia, beszélnie a kritikusnak, ha úgy dönt: a Sanyi báról szeretne szólni? Mert hisz ez a kiadvány, nevezzük egyelőre így, egy keménytáblás könyv, melynek fedőlapján az szerepel műfajmegjelölésként, hogy „székely egypercesek”, hátul viszont egy hangzó anyag lapul, cédé formájában, amelyet ha meghallgatunk, azonnal tudjuk, hogy Muszka Sándor utánozhatatlan stand up comedy-jeiről van szó. Még akkor is, ha ezen felvételeken a beszéd  gyorsasága, időnkénti művisége el is vesz a jól ismert történetek életszerűségéből. És ezzel el is érkeztünk a befogadás alapproblémájához, azaz, hogy az írott avagy a hangzó szöveget tekintsük a diskurzus elsődleges forrásának. 

Nem kell túlságosan sok évszázadot visszalépni az időben, hogy az oralitást minden további nélkül hitelesnek elfogadott megnyilatkozási formaként találjuk fel. Az idők folyamán ez a jelenség nemcsak hogy jelentősen gyengült, de fokozatosan átcsapott az írásbeliség szinte erőltetett jelenlétébe, azt is sugallva: a szövegek szerzője, szerzői már egyre kevésbé bíztak, bíznak a szóbeli hagyományozódásban. Logikus következménye volt ennek a változásnak az is, hogy az alkotók és olvasók között – mindenféle szervezett közönségtalálkozók ellenére is – a nyomtatás elterjedésével, kéznél levőségével rés támadt, melybe aztán befurakodott egy tárgy, az írott, később nyomtatott kötet. Az internet általánossá válásával viszont mindez részlegesen áttevődött a virtualitásba, és – ezzel párhuzamosan – mintha visszatérni látszana az igény a testközeliségre: író és olvasója, még inkább előadó és hallgatója keresni kezdte egymás jelenlétét. Jól bizonyítja ezt a slam poetry műfajának futótűzként való terjedése és hihetetlen mértékű népszerűsége, de ugyanígy a különböző értékű, stílusú, jórészt a klasszikus értelemben vett irodalmon kívülről érkező stand up comedy-k elterjedése. A slam poetry esetében feltűnő, hogy a szövegek sokszor nem is állnak távol vagy nehezen megkülönböztethetőek a megszokott (?) irodalmi alkotásoktól, s ha alaposan szemügyre vesszük őket, gyakorlatilag az előadás módját, a laza, közvetlen megszólalást hozhatjuk fel egyetlen érvként a népszerűségük mellett. A stand up comedy pedig egy szintén kötetlen, néha szabad szájú, humoros, „irodalmi nívó” alatti beszédmódot emel ki és ruház fel időnként (ha úgy tetszik, talált tárgyként) szépirodalmi értékekkel, legitimizálva ekképp fogyasztásukat. 

Ez utóbbi jelenség úttörői közé tartozik Muszka Sándor, aki a székelyes szókimondásnak a verseiben sem volt ellensége – bár stand up comedy-s tevékenysége nem követte költői munkásságát, hanem nagyjából párhuzamosan létezett vele. Jogosan tételezhető fel, hogy ezt a kiadványt is egy kiadói felkérés hívta életre. Visszakanyarodtunk hát a kezdeti problémához, hogy mit is tekintsünk a Sanyi báról szóló diskurzus alapdokumentumának. Merthogy a leírt szöveg (igen gondos szerkesztői munka eredménye) pontos ugyan, de csak nyomokban tartalmaz valamit a mondott szöveg ízéből-zamatából, s ekként sokkal inkább tűnik a hangfelvétel átiratának, mint önmagában működőképes irodalmi szövegnek. Kínálkozik tehát a másik megoldás: ezért van ott a cédé. A felvétel azonban – a magas szintű technikai jellemzők ellenére is – valami miatt hiányérzettel hagyja mindazokat, akik hallották már élőben is Muszka történeteit. A mesélés valószerűtlenül gyors, az egységek között gyakorlatilag nincs szünet, a befejezendő és a következő szöveg határai így egybemosódnak. Olybá tűnik, mint egy gyorsan teljesített feladat. Jöhet itt persze a magyarázat, hogy ne várjunk színészi produkciót egy irodalmártól, de ugyanígy érvelhetünk azzal is, hogy miért ne várnánk, ha képes rá, sőt, erről híresült el… Aztán, ha már sem egyiket, sem másikat nem tudtuk kiválasztani „tanulmányozás” céljából, visszakanyarodhatunk az alfához, az élőben elmondott szövegekhez, a szerző kifejezésével élve: felállós nyeletlenkedésekhez. Itt kerülünk aztán végképp zsákutcába, mert az „egyszerűen” elhangzó szöveg az irodalomértés számára manapság aligha számít (tipikusan) hiteles anyagnak (még ha videófelvétel is készülne róla). 

Érdemes tehát egy olyan módszert választani, amely a legközelebb visz a hiteles képhez: mindenféle kritikusi görcsünket elhagyva vállalni azt a rizikót, hogy ingoványos talajra merészkedünk: a hangzó szöveget venni alapul, és ehhez, mintegy kísérőként rendelni csak az írásos formát. A hangzó szöveg pedig életességét tekintve a kocsmákban, néha már színpadokon hallható verzió (a hanghordozón hallható tisztaságban visszahallgatva), a leírt szöveg pedig a kontrollanyag, amely mindezt felidézi. És mindezt úgy, hogy még mindig csak a szövegről esik szó. 

Lássuk hát, milyen értelemben fontos ez: Muszka produkciói a mai székely nyelvjárás (nyelv?) állapotát reprodukálják, kínálják, annak gyakran sajnálatosan romlott, tragikomikusan nevettető formájában. (A kiejtés finomságait – és abban a tájegységek sajátos találkozásait – egész tanulmányban is elemezhetné egy tehetséges nyelvész. Annyi bizonyos, hogy aki a székely nyelvjárást akarja tanulmányozni, annak nem feltétlenül ebből a szövegegyüttesből kell kiindulnia. Az érdeklődő itt sokkal inkább egy élőnyelvi pillanatképet fog kapni.) Ezen szövegek legfőbb mozgatója a humor, s valószínűleg nem túlzás, hogy főként ennek köszönhető a népszerűségük is. Ebből aztán az is következik, hogy a szórakoztatás igénye nyilvánvalóan felülír bármilyen fajta deskriptív hitelességre való törekvést: a történetmesélés csapongó, sűrítő, kihagyásos. A rendkívüli bravúr pedig abban áll, hogy a szerző mindenféle „szerkesztése” ellenére is az eredmény látszólag vágatlan, természetesnek ható kocsmabeszéd.  Ahogyan különböző videóinterjúkban Muszka maga is fogalmaz: történeteit valóban falusi kocsmákban hallgatja, sőt, szerinte ott ezeknél „cifrábbakat is lehet hallani”. 

A székely vicc jelen van a „nyeletlenkedésekben”, de távolról sem a humor alapvető forrásaként. Sokkal hangsúlyosabbak például a hasonlatok, a különböző népi „bölcsességek”, a vissza-visszatérő témák, motívumok. Ebben a világban – igen hasonlóan Székely Csaba Bánya-trilógiájának miliőjéhez – alapvető tevékenységnek számít a pálinkaivás és -itatás. Talán nincs is olyan történet, amelyben szóba ne kerülne az italozás, annak negatív (mégsem visszatartó) következményeivel együtt. „Gyere, kicsi barátom, egy sört igyunk meg”, „s még valamit ott megillogattunk”, „illogattunk, de egy fél üveggel még nem ittunk meg”, „én reggel a kapun a fél pálinkát bevittem”, „csinálj nekem egy fél deci pálinkát” stb. 

Talán a legnagyobb leleménye mégis ennek a szöveggyűjteménynek, hogy a székelyek „bemutatásakor” a széles körben elterjedt sztereotípiákat meg sem próbálja felülírni, szépíteni, sőt, olyan szintre fokozza őket, hogy ezáltal ki is oltja igazságértéküket. Ez az egyik fő forrása a humornak. A fordulatos beszédmód, a szófűzés, a székely kifejezések, szavak együttes jelenléte pedig olyan atmoszférát teremt, amely – főként a nem székely olvasó számára – egészen elragadó, másik, keserédesebb valóságba/világba kalauzoló. 

Ízelítőül a hasonlatokból: „esett az eső, mint a vesszőseprű”, „úgy eltűnt, mint kilencvenbe a megyepénze”, „hallgatkoztunk, mint süket disznyó a búzában”. A népi bölcsességek között sem a megszokottakat találjuk: „sok ember helyett más kéne, de a legtöbb helyett semmilyen”, „úgy fel van gyorsulva itt minden, hogy minnyá-minnyá októberben szilveszterezünk”, „a fehérnép becsületében s a Dacia fékében megbízni nem lehet”, „az arany sem ér többet semmivel az áránál”. A felcsillanó szellemességek mellett ott van a helytelen, igénytelen nyelvhasználat, ott vannak a román kölcsönszavak, a székely ember furfangja, amely „használóját” egyáltalán nem a legjobb fényben mutatja be. A megszólalások körülményeire általában csak utalások vannak, s jól érezhetők a mesélő számára kényelmetlen részletek jótékony elhallgatása. 

Az illúziótlan nyelv- és emberkép, amíg székelynek és nem székelynek is görbe tükröt tart, egyúttal a szimpátiát is igényli a hallgatóságtól. A mesélő (Sanyi bá, Vazul, hajdani bokszoló) általában elég korlátolt intellektussal, de annál nagyobb képzelőerővel megáldott székelyföldi atyafi, aki a nagyotmondásban nem ismer határokat: általában ellenőrizhetetlen külföldi munkák élményeit, más városban, gyermekkorban, orvosnál történt anekdotákat mesél, melyekből nyilvánvalóan legtöbbször ő jut ki győztesen. Amikor legjobban belemelegedik a vélt vagy (részben) valós történetek felemlegetésébe, gyakran a közönségességig is eljut, melyet nem leplez, sőt, alkoholszint függvényében, akár részleteiben is taglal. Eléggé hangsúlyos a különböző együttéléseket feldolgozó történetek jelenléte több színtéren (családban, házasságban, rokonságban, faluban, országban), a problémamegoldás furmányossága, a hősködés. 

Elsősorban hallgatni való szövegek ezek, de leírt változatuk is hasznos lehet: főként nem erdélyi származású befogadóknak, de nekik is, amennyiben fel akarják eleveníteni Muszka egyedülálló székely stand up comedy-jeit, melyekkel még bizonyára nagy hírnevet fog magának szerezni. A „székely egypercesek” alcím ne tévesszen meg senkit, nem kell Örkényre asszociálni, bár a groteszk és abszurd itt is fel-felüti a fejét a körülbelül egy-két percnyi terjedelemű prózákban. 

Ebben és más esetekben is: a manapság elhangzó szövegekre érdemes figyelni (ha nem is mindig elemezni); azok összetéveszthetetlenül egyedi jellegzetességei előremutatóak. Olyan értelemben is, hogy pillanatnyiságuk, élettel való telítettségük jelentheti a szélesebb közönség visszatalálását az irodalom populárisabb válfajai után – akár a legváltozatosabb „magasabb rendű” műfajokhoz, melyek közül többnek Muszka Sándor is elkötelezett művelője. 

HELIKON, XXIV. ÉVFOLYAM 2013. 14. (628.) SZÁM — JÚLIUS 25.

Forrás: Helikon 

Megszületik októberben

Megszületik októberben :)

Mitől válhattak egy 18. századi erdélyi kollégiumi tanár, később református püspök temetési orációi olyannyira „piacképessé”, hogy elhangzásukkor több vármegyéből vonzottak közönséget, nyomtatásban pedig többször is megjelenhettek? És vajon – a szövegek tartalma felől nézve – milyen lehetett az a befogadói réteg, s miféle keresletre születtek válaszul Verestói György szövegei? Annyi bizonyos: a számos tudományos érdekesség, eszmefuttatás és ismeretközlés, irodalmi hivatkozás jelenléte a beszédekben nem véletlenszerű, sőt, a fiziko-teologizmussal is kapcsolatba hozható. A kutatás alapdokumentuma a Holtakkal való barátság, az az oráció-gyűjtemény, amely mind az irodalom és közönség viszonyának, mind Verestói György munkásságának reprezentatív szöveggyűjteménye lehet.