2012.04.29 - tiszatáj
FARKAS WELLMANN ÉVÁVAL KOVÁCS FLÓRA BESZÉLGET AZ ITT AZ OTTAL CÍMMEL MEGJELENT KÖTET KAPCSÁN
Kovács Flóra: Jóllehet az új köteted (Az itt az ottal.
Kolozsvár–Budapest. Erdélyi Híradó Kiadó, Előretolt Helyőrség
Szépirodalmi Páholy–Fiatal Írók Szövetsége, 2011.) megjelenése apropóján
beszélgetünk, érdemesnek tűnik az Itten ma donna választ-kötetedre
(Kolozsvár–Budapest. Erdélyi Híradó Kiadó, Előretolt Helyőrség
Szépirodalmi Páholy–Fiatal Írók Szövetsége, 2002. – Arad, Irodalmi Jelen
Könyvek, 2005.) is kitérnünk. Az Itten ma donna választ erőteljesen felhívta magára a figyelmet. Hogyan emlékszel e könyved előmunkálataira? Mikor merült fel benned a kötetkiadás?
Farkas Wellmann Éva:
Körülbelül tizenhét éves koromban kezdtem írni verseket, legalábbis
olyanokat, amelyeket vállalni tudtam. De tény, hogy tizennyolc évesen
még mindig csak négy verssel „büszkélkedhettem”. Ezek viszont szerencsés
módon mind megjelentek: az Előretolt Helyőrség című folyóiratban, A hétfejű zsákmány antológiában, és rövidesen a Helikonban
is. Így eléggé biztató volt a kezdet. Orbán János Dénes azt mondta,
hogy ha ugyanezen a színvonalon folytatom, nemsokára kötetem lehet.
Viszont akkor sem írtam túl gyakran, lassan gyűlt össze a könyv anyaga,
végül illusztrációkkal is bővítették, és 2002-ben végre kijöhetett a
nyomdából.
K. F.: Az Itten ma donna választ és Az itt az ottal rendelkezik közös jegyekkel, ilyenek például a rájátszások elődökre vagy akár kortársakra. Mely szerzőket tekinted a szépírói munkád szempontjából a legmeghatározóbbaknak?
F. W. É.: Főként az
első kötet verseiben jól látszik az alteregó-keresés. A játék, de
ugyanakkor a mélyre ásás kényelmes és látszólag kockázat-mentes módja
ez. Meglehet, hogy a rendelkezésemre álló tapasztalatokból többet olvastam, mint éltem, s talán ez az oka annak is, hogy az olvasás maga
ihletően hat rám. Nagyon nehezen tudnék neveket kiemelni, hiszen
egyfelől sokféle olvasmány megragadja a figyelmemet, másfelől pedig
szinte egyetlen életmű sem egyenletes. Szerintem mások is úgy vannak
vele, hogy ha kedvenc verseikről kérdeznék, nem egyetlen vagy csupán
néhány költőtől válogatnának. De egy nevet azért kiemelnék: Berzsenyi
Dániel költészetével a kezdetektől mély alkati rokonságot érzékelek.
K. F.: A
rájátszások is hordozzák nyilvánvalóan az idő fontosságának kérdését,
amelyet így szintén közös pontnak érzek a két kötetben. Hogyan vált
ilyen mértékben fontossá számodra Magyarósi Szőke József?
F. W. É.: Magyarósi
szövegeivel a szakdolgozatom készítése közben kerültem kapcsolatba.
Érdekes, hogy az időt a legkevésbé sem éreztem távolító tényezőnek a
kutatás során. Ellenkezőleg, egyre több kapcsolódási pontot találtam
kettőnk gondolkodása, sőt írásgyakorlata között. Az életét is
tanulmányoztam, és eközben egy rendkívül romantikus történetszálra
bukkantam: a székelyudvarhelyi kollégiumi rektorságot elvállaló
Magyarósi otthagyja kényelmes nevelői állását és szerelmét, hogy
magasabb hivatásának élhessen. Értelmiségi működése során hatalmas
életművet hagy hátra: ír iskoladrámát, több tárgyból tankönyvet,
jegyzeteket, igazgatja a rábízott taninézményt. Végül halála előtt úgy
rendelkezik, hogy könyvtára és teljes vagyona az iskolára szálljon,
cserébe egy verseskönyve kiadatását kéri. Ez a kötet az egész pályája
alatt írt szerelmes verseket tartalmazza, amelyeket ahhoz a lányhoz
címzett, akit feladott a karrierje miatt. Nem tagadom, hogy fiatal
kutatóként nagyon megérintett ez a példa. És így kezdtem komolyabban
odafigyelni az írásaira, amelyek később az engem foglalkoztató
problémákra is felhívták a figyelmemet. Abban, hogy egy egész
versciklust az ő emlékének ajánlottam, volt egy olyan szándék is, hogy
valamelyest ráirányítsam az alakjára az érdeklődést. Hiszen abban a
városban, ahol élete jelentős részét leélte, manapság szinte senki nem
tud róla.
K. F.: Ez utóbbi kérdés már a kutatásaidhoz is átvezet. Mennyiben látod a kutatásaid lenyomatait a verseidben?
F. W. É.: A régi magyar
nyelv szinte megbabonáz. És a régi történetek is nagyon vonzanak,
amelyek nem könnyen, de felsejlenek több évszázad távlatából. Egy-egy
halotti beszédből például egészen különös életsorsok, viszonyulási módok
fejthetők meg, idézhetők fel. Emellett mostani magunkat is jobban
megérthetjük, sőt átértékelhetjük, ha ismerjük elődeink gondolkodás- és
beszédmódját. Azt hiszem, hogy – mivel igen sok tizennyolcadik századi
szöveget olvastam – a verseimen stilisztikailag, hangulatilag is
érezhető a hatásuk. Nagy tudatossággal persze lehet tenni ez ellen, és
amikor feltétlenül szükséges, teszek is, de általában nem zavar. Meg
merem kockáztatni, hogy az a nyelv, még mindenféle újítás előtti
állapotában is, bizonyos szempontból egységesebb, szebb volt annál, amit
manapság használunk.
K. F.: Az itt az ottal- kötetre áttérhetünk. Mikor kezdtél el dolgozni ezen az új köteten?
F. W. É.: Gyakorlatilag az első könyv kéziratának lezárása után azonnal.
K. F.: Vannak olyan olvasóid, akiknek még a publikálások előtt véleményük fontossága miatt elküldöd verseidet?
F. W. É.: Igen, ez
jellemző. Van néhány barátom, akikkel szívesen megosztom az elkészült
verseket. Többnyire ők maguk is írnak – de nem mind. A második kötet
kéziratát néhány olyan emberrel osztottam meg, akiknek a véleményét akár
perdöntőnek is tekintettem volna adott esetben (hogy meg- vagy
kimaradjon egy-egy vers). Egyikük éppen Fried tanár úr. Volt egy konkrét
kérésem is a kötet anyagát olvasókhoz: jelöljék meg az öt legerősebb
darabot, és azt az ötöt is, amit nem tekintenek annyira jónak. Mert egy
verseskönyv elkészítésében nem szerencsés, ha csak szubjektív szempontok
érvényesülnek. Sokat segítettek nekem a saját verseim reálisabb
értékelésében.
K. F.: A
közöttiség jegye mind idő, mind hely szempontjából erősödött az új
kötetedben. Az előzőben is jelen volt az időviszonylatban hangsúlyosan,
de most a tér viszonylatában felerősödött. Ezt mennyire érzékeled? Ez a
kötet már az ingázásod időszakába nyúlik át, vagyis a
Székelyudvarhely-Kolozsvár-Békéscsaba utazássoraid időszakára. Szerinted
ez az erősödés esetleg ennek az ingázásnak is köszönhető?
F. W. É.: Minden
bizonnyal. Igaz ugyan, hogy az itt és ott akár időben is elképzelhető.
De a helyváltoztatás, a különböző utazások tulajdonképpen egy tágabban
értelmezett jelen részei, így elképzelhető, hogy a térbeliség nagyobb
hangsúlyt kap az általuk ihletett versekben is.
K. F.: Az
idő kérdésével összefüggésben az emlékezés-felejtés kérdésköre lett
markánsabb. Ez erősen személyessé is teszi a kötetet. A szerepektől
egyre távolodsz el. Jól érzékelem ezt szerinted?
F. W. É.: Van ebben
szándékoltság, de önkéntelenség is. Ha már elég sok örömet, bánatot
tapasztal az ember, egyszeriben nem lesz annyira szükséges, hogy
szerepeken keresztül szólaljon meg, általában is. Furcsa, de az alázat
erősödésével lehet markánsabb így a versbeszéd. Elkoptatott szóval élve:
hitelesebb.
K. F.: A
kutatási területed tematikájával a halál belépése is hangsúlyosabb lett
az új kötetben, akár a temető megjelenése kapcsán is. Itt egyszerre egy
furcsa mítoszképzés és mítosztalanítás megjelenítése is felmerülhet, ha
az Óda a monostori temetőhöz-versedre gondolunk?
F. W. É.: A doktori
képzés alatt tizennyolcadik századi halotti beszédeket kutattam. De az,
hogy a halál jelensége foglalkoztat, sokkal régebbi keletű (többek
között ez a vers is korábban íródott). Megértenem még mindig nem
sikerült, hiába tudta leírni a gégerákkal küszködő Babits, hogy „nem is
olyan nagy dolog a halál”. Megrendít a világ bizonytalansága abban a
tekintetben, hogy az emberek csak úgy kiszámíthatatlanul és váratlanul
meghalnak, korra való tekintet nélkül. Mondjuk úgy, hogy önkéntelenül
vagy ilyen-olyan indokokkal, ürügyekkel távoznak. Csak bekapcsolom
reggel a számítógépet vagy kinyitom az újságot, és egyre gyakrabban ott
van egy számomra fontos, kedves ember halálhíre. Legutóbb Fodor Sándoré,
akinek a Csipike tetralógiájának olvasását épp aznap este fejeztük
volna be a kislányommal. Nehéz feldolgozni az ilyesmit, főleg, ha az
ember nem tárgyakhoz, hanem lelkekhez köti magát. Hogy mi hogyan fordul
mítoszba, és hogyan veszti el ilyen jellegét, talán hosszabb kifejtést
igényelne. Az Óda a mosnostori temetőhöz című vers a
Kolozsvártól való elszakadásomat könnyítette meg. Azok közé a költők
közé tartozom, akik arról írnak verset, ami számukra problémát jelent.
K. F.: Új kötet anyagán dolgozol már esetleg?
F. W. É.: Az új kötet
megjelenése óta nem mondom, hogy nem írtam, inkább: nem fejeztem be új
verset. Ez nem jelenti azt, hogy ne lennének ötleteim, soraim,
impresszióim. És végül is: ezek is a munkafolyamat részét képezik.
Forrás: Tiszatáj online
A beszélgetés az SZTE Móra Ferenc
Kollégiumában 2012. április 24-én elhangzott beszélgetés szerkesztett
változata. Az estet Fried István vezette fel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése