A líra maximalista donnája
INTERJÚ
Farkas Wellmann Évával, az Irodalmi Jelen költészeti díjasával beszélgettünk szakmai szigorról, játékosságról, alanyiságról és arról, milyen verssorok segítenek a mindennapokban.
Videointerjú és versek a szövegbe ágyazva.
Huszonéves pályakezdő költőként rengeteg elismerést begyűjtöttél, elsősorban az Itten ma donna választ
(Erdélyi Híradó – Fiatal Írók Szövetsége, Kolozsvár, 2002)
verseskönyvednek köszönhetően, noha kritikai munkásságodra is felfigyelt
a szakma. Az az érzésem, hogy maximalista vagy, amikor azt mondod:
számodra egy-egy díj újabb elvárás is, utána még körültekintőbben írsz
verset. Az Irodalmi Jelen költészeti díja, amelyet Az itt az ottal (Erdélyi Híradó Kiadó és FISZ, 2011) kötetedért érdemeltél ki, milyen újabb kihívások elé állít?
A maximalizmussal kapcsolatban mindenképp igazad
van. Ez néha görcsösségbe is áthajlik, innen ered a megszólalás
nehézsége. A díjak nagyon fontos megerősítések – az olvasói
visszajelzések mellett. Azt a fajta bizalmat jelentik, hogy „amit eddig írtál, értékes”,
de egyúttal azt is, számomra, hogy nem okozhatok csalódást annak, aki
ezzel megtisztelt. Az Irodalmi Jelen díja egy régi jó szakmai
kapcsolatot igazol vissza. Emlékszem, mikor az első kötet megjelent, a
lap főszerkesztője megkérdezte, mit írtam azóta. Mondtam, hogy még
igazán semmit, csak nekikezdtem egy hosszabbacska versnek, nagyon az
elején vagyok. Mire ő: hát jó lenne sietni vele, mert a következő
lapszám címlapján fog megjelenni! De az új könyv sok más darabja is az
Irodalmi Jelenben látott napvilágot, és számos recenziót, kritikát
közöltem a lapban. Ezért is nagy öröm, hogy most díjazott lett a könyv; a
kihívás pedig a régi: az eddig felállított mércét tartani, sőt emelni.
Kilenc évet kellett várni a második kötetedre.
Azt gondolom, az olvasóid türelmetlenek voltak, hiszen első köteted egy
második kiadást is megért az aradi Irodalmi Jelen Könyvek sorozatában
2005-ben, ami kuriózum egy debütáló szerző esetében. Nálad a laikus
olvasó vagy a szakma elismerése a mérvadó?
Mindkettő egyformán fontos, azt hiszem. Persze,
sok szemrehányást kaptam, hogy miért nem jelenik meg a könyv hamarabb,
de azon a véleményen voltam, hogy inkább kivárom, amíg mind
mennyiségileg, mind minőségileg vállalható állapotba kerül a versanyag.
Nem bántam meg. Tudok olyan költőkről, akik utólag visszavonják
egyik-másik versüket; én ezt szeretném elkerülni. Az időben amúgy sem
igazán lehet meg nem történtté tenni semmit, a nevetségessé válás
kockázata nélkül. Szerencsés vagyok, mert viszonylag gyakran kapok
olvasói véleményeket. Örülök nekik nagyon. Sőt, gyakran azt is látom a
szemem sarkából (talán pedagógusi tapasztalatomból adódóan), ha egy
bemutatón a felolvasott vers egy sora valakit megérint. Akkor már volt
értelme megírni azt a szöveget.
Visszatérve a hosszú kilenc évre. Azt mondják
rólad, hogy te nem írod meg a rossz verseidet. Sokszor inkább kidobsz
egy gyengébben sikerült sort, ha úgy érzed, valamiért nem illik az
összképbe, és nem tudsz kihozni belőle „vállalható verset”. Honnan van
ez az önkritika, ami sok pályatársból hiányzik?
Egy gyengébben sikerült sor esetében általában az
egész szakasztól, sőt verstől megválok. Kár erőltetni olyasmit, ami
megalkuvásokat igényel, vagy kevés vagyok ahhoz, hogy jól megírjam. Nos
persze, attól még mindig csak nekem tetszik, nagyon szubjektív ez a
dolog. De legalább nem gondolom azt, hogy ha még nekem sem tetszik,
akkor másnak hátha... Hogy ez az önkritika honnan származik? Nem tudom.
Talán az elődök példája, és/vagy egyszerűen a költészet iránt tanúsított
mély alázatom az oka.
„A megírás folyamata a legritkább esetekben társul
örömhöz, lelki békéhez, nyugalomhoz. A megszövegezés egyúttal valaminek
a lezárása is, legyen ez akár egy gondolatfolyam, és sokszor azt érzem,
nem akarok még tőle elszakadni” – fogalmazol korábban. Mikor érzed úgy, hogy kész egy vers, egy ciklus, az utolsó simítások is megvannak a köteten?
Az egyes verseket – miután befejeztem (néhány perc
vagy egy fél év alatt) – már nemigen módosítom. Amire az idézet
vonatkozik, az a folyamat gyötrelme: megtörténik, hogy valósággal
tiltakozom belül egy-egy sor ellen, közben problémákat próbálok
megoldani, vitázom gondolatokkal – szóval, akár egy konfliktushelyzet,
olyan a versírás. És a kész vers, akár a megtisztulás, a szépen
megoldott feladat öröme. De csak, ha úgy sikerült, ahogy akartam.
Ugyanez vonatkozik a kötetre is.
A második könyv sokkal személyesebb hangot üt
meg, mint az első, kevés benne a szerepvers, súlyosabb a játék,
filozofikusabbak a szövegek. Szükséges a személyes élményanyag a
vershez? Vagy lehet úgy is jó költeményt írni, ha csak belebújsz
valakinek a bőrébe, és jól ismered a szakmát?
Egyfelől úgy éreztem, leállhatok kicsit a
kísérletezéssel, másfelől olyan kérdések foglalkoztattak ebben az
időszakban, amelyek nem tűrtek más szereposztást. Nagyon mélyre ástam a
kötet több versében is: akár a címadó Az itt az ottal-ra gondolok, vagy az első versre, a retrospektív Magát egykor-ra. De a Hogy rosszul élj, a látszólag könnyed Valami ég e versen át vagy A damaszkuszi visszaút balladája
is ilyen. Azt hiszem, adott helyzetben ezek a versek a túlélést
jelentették számomra, ha mégoly romantikusan dagályosnak is tűnik a
kijelentés.
Orvoscsaládból származol, anyai nagybátyád
Wellmann (Éltető) József viszont irodalmi pályán mozgott. Testvéred,
Farkas Wellmann Endre is költő. Úgy tudom, hogy kolozsvári egyetemi
éveid alatt születtek az első alkotásaid, de talán már fiatalabb
korodban is érlelődött benned a gondolat…
Igazából mindig is foglalkoztatott az alkotás
gondolata. Tízéves koromban éjszaka felébredtem, és a szobámba világító
utcalámpa fényénél is írtam. Akkor még könnyen ment. Aztán tizenhét éves
koromban megírtam azokat az első szövegeimet, amelyeket ma is versnek
merek nevezni, benne vannak az első kötetemben. Kolozsvárra, ha jól
emlékszem, négy verssel érkeztem.
Farkas Wellmann Éva Az itt az ottal bemutatóján
Kolozsvárra kerülésednek, az Előretolt
Helyőrségnek, gondolom, meghatározó szerepe volt a pályád alakulásában,
hiszen már az első néhány versed után kötetet „előlegezett meg” Orbán
János Dénes. Mesélnél ezekről az évekről, az első fellépésről, az első
Bretter Körről, az akkori hangulatról?
Orbán János Dénes biztatása meghatározó volt a
pályám alakulásában. Akkoriban nagyon önbizalomhiányos voltam; ő hitt
bennem, a költészetemben. Az első közös fellépésünk előtt elmagyarázta,
hogy ha vállalom ezeket a verseket, akkor bizony érthetően, hangosan
mondjam, különben semmi értelme. Megpróbáltam, ment. Arra próbáltam
később is törekedni, hogy a leírt vers majd valahogyan hangozzon,
legalábbis nekem legyen egy elképzelésem az előadásáról. A Bretter
Köröknek akkoriban eléggé gyilkos hangulata volt. Azt mondták, hogy aki
azt túléli, jó eséllyel íróember lehet. És nagyon sokan átestek rajta.
Termékeny irodalmi korszakban lehettem Kolozsváron, számos jelentős mai
alkotóval együtt: Nagy Koppány Zsolttal, Gáll Attilával, Karácsonyi
Zsolttal, Papp Attila Zsolttal – csak hogy a szinte évre egy korosztályt
említsem.
Bár Farkas Wellmann Endre is költő, mégsem
mondhatni azt, hogy ő befolyásolt volna az indulásban. Mégis, hogyan
viszonyultok egymás alkotásaihoz, hiszen két teljesen különböző terepen
mozogtok?
Igyekszünk objektív módon véleményezni egymás
munkáit. Nem mindig könnyű, hiszen testvérek vagyunk. Ő nagyon ritkán
mond részletes véleményt a verseimről. De ez nem baj; ha neki tetszik,
már nagyon örülök. Ha nem annyira, elgondolkodom. Valahogy ő is így
lehet ezzel.
Bár Az itt az ottal más költői világ, mint Az itten ma donna választ,
mégis hasonlítható, rokonítható bizonyos pontokon a két könyv. A
kötetnyitó vers valamiféle átmenetet képez a kettő között. Az első
ciklus is mintha a híd szerepét játszaná a „donnás” Farkas Wellmann Éva
és a mélyebb, súlyosabb, olykor fájdalmasabb tartalom között.
Szándékosan szerkesztetted így?
Igen, teljesen tudatos volt. Persze, nem abban az
értelemben, hogy „akkor most leülök, és írok egy kezdő-átvezető verset”,
hanem meglett a szonett, és határozottan éreztem, hogy ez oda illik,
megadhatja a hangot.
„A nagy lírikusok a költői mesterség alapos
ismeretének igényét hagyták örökül utódaikra. Farkas Wellmann Éva ezt az
örökséget viszi tovább, hiszen versei formai szempontból is kitűnőek. S
valahol itt kezdődik az igazi mesterség” – mondja rólad Fried
István irodalomkritikus. Az első könyved kapcsán azt írja a kritika,
hogy létformád a szonett. Persze erre rácáfolsz később, és megtudjuk,
hogy nem csak ezt a versformát kedveled.
Tény, hogy szonettben írok legkönnyebben verset.
De rendkívül sok egyéb versforma is tetszik; káprázatos, hogy a régiek
mennyire könnyedén bántak velük. Számomra kihívás, de egyúttal segítség
is a forma: ha sikerül erőltetettség nélkül összehangolni a tartalommal,
valami életre kel. Persze, ugyanígy a szabad versben is, ha a belső
ritmus rejtett fegyelme létrehozza.
Melyik versforma foglalkoztat jelenleg, miben szeretnéd kipróbálni magad a következő kötetben?
Legközelebb talán a rondót. De mostanában a népies dallamok is megszólítanak.
Doktori munkád a 18. század irodalmával
foglalkozik. A kor nyelve, eszmerendszere miatt választottad ezt a
témát. Milyen következtetésekre jutottál? Költői munkádat mennyiben
segítette ez a kutatás?
Legprózaibban, érthetően: például az élet-halál
kérdéseit említeném. Korábban is foglalkoztatott a téma, az elmúláshoz
való viszonyulás. Halotti orációkat kutatva rengeteg döbbenetes,
elgondolkodtató tényre bukkantam, furcsa életsorsokra, tragikus családi
történetekre. Érdekes módon abban a korban az emberek meg tudtak küzdeni
olyan csapásokkal, mint tizenhét gyerek elvesztése, számos spontán
vetélés, fiatal nők, édesanyák gyermekágyi lázból következő halála.
Manapság a kedvezőtlen időjárás miatt is könnyen kedvünket veszítjük. De
ez persze csak egyik aspektusa a témának. A gyönyörű régi nyelv
olvasása mindig is jótékonyan hatott rám, ezek a történetek pedig
átmosták a lelkem (néha a könnycsatornáim is).
Kritikus is vagy, a kortárs irodalom jelentős
alkotóinak munkáival foglalkozol. Költőként mennyire nehéz objektívnek
lenni, egy pályatárs, jó barát könyvéről írni? Észlelted-e új irodalmi
irányzat, esetleg új generáció körvonalait?
Próbálok mindig az aktuális olvasatra hagyatkozni.
Kezdetben lehetőleg nem is írtam közeli barátok munkáiról, de ezt egyre
nehezebb megkerülni. Tehát: marad a korrekt(nek hitt) objektivitás. És a
próza, amely esetében sokkal elfogulatlanabb vagyok. Új irányzatot,
generációt mindig lehet kreálni, de én elsősorban az egyéni hangokra
figyelek, az egyes pályák alakulására. Minden életmű vagy akár írás is
egy sajátos univerzum, és legfőképpen önmagához mérhető.
Kislányodat is érdekli az irodalom, ő maga is
előrukkolt néhány verssel. Mit tud a te költészetedről? Tervezel esetleg
gyerekkönyvet, amelynek ő lehetne a múzsája?
Sokat olvasunk neki. Gyermekverseket, meséket,
néha tanító jellegű szövegeket is. Mondhatom, nagyon kifinomult ízlése
van. Boldogan hoz létre ő maga is szövegeket, és szigorúan tollba mondja
nekem. Sok kötetbemutatómon részt vett már, talán ez is befolyásolja.
De csak egy-két napja hozta szóba az egyik fektetéskor, hogy: Anya, nem
olvasnál egyet vagy kettőt a te verseid közül is, például azt a
szós-havast? Mikor meghallgatta, azt mondta: szép, de csak
iskoláskoromban fogom megtanulni. Sajnos gyerekverset mindeddig képtelen
voltam írni.
A mindennapi életben is sokat segítenek a
verseid – olvasom egy korábbi veled készített interjúban. Tudnál idézni
olyan sorokat, magadtól vagy másoktól, amelyek segítenek áthidalni egy
nehéz napot, problémásabb életperiódust?
„Itthon vagyok, itt, e világban, / s már nem vagyok otthon az égben” (Kosztolányi) „Mindig és minden valami helyett volt, / sohasem fogom tudni, mi helyett” (Petri György), „Még megérhetünk ezt-azt, / de főleg ezt”
(Fekete Vince), de megannyi más szép, humoros vagy cinikus mondat,
amikbe érdemes kapaszkodni. Magamnak is sokat írtam, például: „Nem megengedett luxus, hogy rosszul élj”.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése