2015. szeptember 7., hétfő

Otthon a dadogásban


Farkas Wellmann Éva


Otthon a dadogásban



„Nem visszük, hogy virágozzék,
mert visszük, hogy elhervadjék.”

(Mezőségi halottkísérő)


Először a hangsúly tolódik el.
Feladja kiemelt helyét az első szótag.
A hanglejtés kicsit megbicsaklik,
a szórend csak a még ismert népdalokban.


kertem alját patak vize kimosta
a szívemet nehéz bánat szorítsa,
a szívemet addig öli a bánat,
amíg párja nem leszek a babámnak


Aztán megköti alkuit a mondat.
Kölcsönvesz, átalakít, kihallgat.
Elejt, s helyére befogad.


járja a táncot a láb még: sűrű s ritka magyart,
vérnek, a testnek nem, bár fülnek, a hangnak igen
meghaladott ez a rend, és hol van  a szó meg a dallam
hozzá, hát ez a forgás, merre a vége a körnek


Aztán kolonc az így kell, fölös teher már,
kicseréli az igéket a nyelv,
géneket lassan a test is.
Divattalan, mi előnyt nem kínál.


Lesznek, akik majd… befogadnak.
Úgy vesztenek el, hogy szeretnek.
Hogy többek lesznek, hogy többek leszünk.
Minek magyar iskolát a gyereknek.


Ki érti azt, hogy én az éjjel nem aludtam
egy órát – egy nő énekli ezt, na, jó, csodaszépen,
valahol Budapesten;
ha úgysem tudja lábad ezt a táncot,
járd hát a hórát.
A polkát, a valcert, a twistet. Diszkózenére.


Aztán a csend. A nevek idegenje.
Egy-egy oda nem illő ipszilon.
Valami emlék valami másról.


Valahol elveszett több száz legénységi csákó.
Nem rémlik a név: Aranka, sem Pápai Páriz.
Néprajzi gyűjtők csizmája ragad az agyagba.


A tét már sokkal több, sokkal kevesebb is:
otthon lenni a mezőségi sárban,
de otthon Torontóban, Ottawában,
Londonban, Rómában,
Budapesten vagy Ninivében.
Mások nyelvében. A határban.
Otthon a dadogásban.


Valahogy úgyis eléldegél az ember.
Quamquam gens in lingua vivit semper.




Megjelent a
Tempevölgy 2015/3-as számában.


2015. augusztus 26., szerda

Beszéd és könyörgés születésért



Poetvlog forgatás, Tóth Melitta fotója



Farkas Wellmann Éva


Beszéd és könyörgés születésért


Jó volna tudni, hogy mi itt marasztal
téged, ki teremtve mennyi malasztban,

tényleg csak arcod, tűnő földi ittlét,
vagy mindaz, minek tagjaidat hitték,

az alak, amit nyert húsod, hogy öltse,
míg nem volt keserű a fád gyümölcse,

vagy volna más, valami lenne, bármi,
mitől nem kéne megváltásra várni,

mert mit kezdhetnél, mondd, egy olyan testtel,
mely élni sürget, várakozni restell,

egy olyan testtel, mi ha fázik, éget,
s vendégül lát szerelmet, betegséget,

és elbotorkál szinte bármely ágyig,
ha nem is kéjre, megértésre vágyik,

s ha fizetni kell, nincsen is már több gond,
lélek-bankkártyát nyújt át, pin-kód, zöld gomb...

*

lehetne végezve holott rég
kellene valami jogot még

valami törvényt mely megvédne
fújná el búját a kedvét ne

járhatna bárkinek szünet és
valami jóból a születés

ha már a testünk a bűné is
maradjon idebent hű fétis

valami maradjon lehessen
port hamut gyáván meg ne vessen

használja örök-új nemzőnek
fonálnak amit kéz nem sző meg

és mégis tovább- és továbbér
nem csupán személyes csodáért

nemcsak hogy ne kérdezd miért vert
lehet hogy elég egy kiért mert

nem mindegy haltunk vagy szűntünk meg
látjátuk feleim szümtükhel  


A vers a Tiszatájonline-on jelent meg.