 |
 |
 |
Szakács István Péter
„Csak szó vagyok"*
Régen úgy
tartották, hogy a szavaknak mágikus erejük van. Teremteni lehet velük,
és pusztítani. Áldani és átkozni. Ez a meggyőződés aztán lassan mítosszá
szelídült. Manapság, a kommunikáció századában a hajdani szakrális
szavak és mágikus mondatok helyét átvették az olyan kifejezések, mint az
információ, a hír, az üzenet. Az égbe röpítő vagy pokolba taszító
verbális csoda helyébe a racionális közlés, az ipari méretű
információtárolás lépett. Az emberiség tudós elméi pedig annyi lexikont
összeírtak már, hogy akár egy újabb Bábel-tornyát is föl lehetne építeni
belőlük. (Valószínűleg ugyanolyan katasztrofális eredménnyel, mint ama
bibliait, hacsak ezúttal nem az Úr zavarodna össze attól a lábai előtt
tornyosuló hatalmas szóhalmaztól.)
Jogos a
kérdés: vajon ezzel az irdatlan mennyiségű szószaporítással közelebb
kerültünk-e a lényeghez? Önmagunk és a világ megismeréséhez? Emberi
lényegünk megfogalmazásához? Vajon mi alakítjuk-e szavainkat, vagy a
szavak formálnak bennünket valamiféle eleve adott, megváltoztathatatlan
grammatikai sorsmatricában?
Farkas Wellmann Éva új kötete, Az itt az ottal,
az elsőhöz hasonlóan, rendkívül szűkre méretezett: félszáz oldalon
harminckét vers sorakozik négy ciklusba rendezve. Amikor azonban
nekilátunk bejárni ezt a fizikai értelemben szűkre szabott költői
világot, csalatkoznunk kell előzetes olvasói elvárásunkat illetően.
Szerencsére. Mert ez a litera-túra fokozott figyelemre,
intellektuális és érzelmi ráhangoltságra késztet. Újra- és
újraolvasásra. Igen, olvasás közben szellemileg egyre tágul ez a világ,
menny és pokol közt ingázik a lélek. A köznapi kommunikációban
közönségessé vált szavak mágikus tartalmakat nyerve hajdani varázslatos
erejükben fénylenek föl újra ezekben a versekben. Ugyanakkor rendkívül
tudatos is ez a lírai univerzum. Farkas Wellmann Éva lírájára a
klasszicizálódás jellemző, ez azonban nem puszta formai ékesség, nem
csupán hideg ragyogás, hanem az a fajta önként vállalt fegyelem,
szabályosan lüktető megfogalmazás, amely segít kimondani a
kimondhatatlant, megnyitja a bonyolult lelki folyamatok feltárásához
vezető utat. Így a klasszikus metrum nyugtalan élettel telítődik, a
forma kristályos foglalatán átsüt a vágy, a szenvedély, a szorongás, a
magány.
A szó, a
vers mint a kifejezés, az alkotó személyiség egyetlen esélye
megkülönböztetett szerepet kap FWÉ lírájában. A szó-motívum a kimondás,
az elhallgatás, a csend, a létezés esélyeire, kockázataira figyelmeztet:
„Mindörökre félj:/ szavak helyett szádra miféle lég ül," figyelmeztet Hogy rosszul élj c. szonettjében. Itt a szó az, ami meghatározza a létet, a név viszi a prímet: „s a fentnek neve mikortól lesz a mély?" Ám a szó is, mint a világ, oly megfoghatatlan: „A szó is pára végül." A könyvbeli létezés vágya, a verssé válás kívánsága szintén a szó lét-értékét hangsúlyozza. Az ördög visszalép (Magyarázkodás régi kedvesének) c. versében a szó a transzcendencia lehetséges közlekedési eszköze lehetne „Csupán miattad, s könyvben jelennek lenni./ (Ha versbe szállíthatna át a szó.)
E mágikus jelleg azonban a vágyakozás szintjén marad, úgy tűnik: a
meghasonlás útját állja az önkeresésnek és -kifejezésnek, erre
figyelmeztet a kötet vallomásos hangvételű, nyitó verse. A „Magát egykor versbe átallta írni"
kezdősor egykori ígéretes költői stratégiáját felelevenítő kezdősorára
felesel a verszárlatban a költői én jelenbeli meghasonlottsága: „Most ő csak ő, a vers csak vers..."
E
tragikus, kudarcot sejtető felütés után azonban az önkeresés, az
összhang utáni vágyakozás, az én és a te, az én és a világ bonyolult
kapcsolataira szenvedélyesen reflektáló versek következnek, melyek arra
figyelmeztetnek, hogy minden lemondó gesztus ellenére a szó, a vers
bármennyire is relativizálódott az idők folyamán, mégis az egyetlen
esélye marad azoknak, akik hitetlenül is hisznek még tikos, valóságot
formáló erejében. E kétkedő hit talán legmegrázóbb vallomása a kötet
közepén hangzik föl a Valami ég e versen át c. költeményben: „csak szó vagyok, csak szó a vers,/ a láng, az ég, a kedvem,/ és szó az is, hogy elviselsz, s nem tűnődsz már a merten."
S mivel a kimondás ikertestvére a hallgatás, a szóé a csend, a kötet záró verse, A dolgok arca az elnémulás lehetőségére figyelmeztet, önmegszólításos formában: „Ne
írd a szót. Engedd, hogy véget érjen/ hallgatásban, mint lakomán a
hajsza,/ nincs jelentés, csak jelzés, mint a vérjel,/ s áttetszőtlen,
miként a dolgok arca."
Reméljük, hogy ez csupán egy klasszikus retorikai fogás, s a hallgatást újabb kötetek követik.
* Valami ég e versen át
Farkas Wellmann Éva: Az itt az ottal. Erdélyi Híradó Kiadó - FISZ, Kolozsvár - Budapest, 2011.
Forrás: BárkaOnline
Forrás: BárkaOnline
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése