„Elmondanom mit meg (s meg nem), de éltem”
A múlt elemei olykor a valós élményeknél élesebb, meghatározóbb, biografikusnak tűnő emlékképekké transzformálódnak a szereplírákban. A „te” és „én” szólamaiba belefonódik olykor-olykor egy személytelen hang, mely neutralitásában is meghatározó. A narrátor a versbeszélő életének szempontjából meghatározó gondolatokat fejt ki. – Farkas Wellmann Éva Az itt az ottal című kötetéről
„Elmondanom mit meg (s meg
nem), de éltem”
Farkas Wellmann Éva Az itt az ottal című kötetéről
„Elmondanom mit meg (s meg nem), de éltem”, olvasható Farkas
Wellman Éva első, 2002-es kötetében (Itten ma donna választ). Az idézet
enigmatikus szófordulata kitűnően összefoglalja a költő 2011-ben
megjelent szikár verseskönyvének – Az itt az ottal – tartalmát (is), s
egyúttal alkalmas arra, hogy jelezze a sűrített formát, mely
meghatározza a benne található költemények nyelvezetét. Az egymással
laza koherenciában lévő versvilágokban a „terepszínű lélek” újabb és
újabb (férfi-női) jelmezeket ölt magára, melyek előképeit az első
kötetben fedezhetjük fel. A (ma)donna mindkét könyv első személyű
narrátora, ő az egyetlen biztos kapocs a versek összefüggésrendszerében.
Az első kötet megjelenése óta keletkezett versek beszédmódja
erőteljesebbé, magabiztosabbá vált, s a kezdeti szókimondó hangot egy
átgondoltabb, bölcsebb megszólalás váltotta fel. A polifon szerkezet, a
tárgyilagos önfigyelés és az elliptikus szerkesztésmód továbbra is
uralkodó poétikai eszközei maradtak F.W.É. költészetének, s mindezek
révén Az itt az ottal című kötetben egy zavarba ejtően megkonstruált művilágban találja magát az olvasó.
Már a kötetborítón feltűnik a formák és a szavak
hatásos elrendezése. A függőleges vonallal kettévágott síkidomon
megcsúsznak, s ezáltal kissé eltávolodnak egymástól a szerző nevének és a
kötet címének tipográfiailag is megváltoztatott szavai. A középen
ábrázolt két fél alma képe csak bizonyos felületen illeszkedik egymáshoz
méretbeli és formai különbségük következtében. A kettészelt formában
megjelenített ősi alma-metafora az egymástól különböző, ennek ellenére
alapvetően egymáshoz rendelt nő és férfi viszonyát példázza a maga
sokféle jelentésével. A diszkrepanciát sugalló könyvborító a
legfontosabb hiányt mutatja be: a Platón által megfogalmazott tökéletes,
éppen ezért kívánatos Egység hiányát. Elmozdulásaival, elbizonytalanító
effektjeivel képileg fogalmazza meg az „itt” és az „ott” viszonylagos
összetartozását. A helyre utaló ellentétezés (itt, innen, ide; illetve az ott, onnan, oda) relativizált egymásnak feszülései, egymással folytatott párbeszédei hatják át F.W.É. költészetét: „és meglátom, hogy ott vagy még, vagy itt”. A helykonstrukciók egyben a művilág vázát is alkotják. Az „itt” a narrátort fogalmazza meg a maga bizonyosságával („itt… lent, e vak világban”), kételyeivel („Nem emlékszem, hogy merre volt a hely.”),
hitével, belső történéseivel; míg az „ott” a másik felet (a férfit),
illetve a külvilágot, benne a bizonytalanságot, a nem tudást, a
kapcsolat esetlegességét: „Hisz otthon vár a hűség és a futball”. Az itt és az ott kapcsolatának abszurditását is érzékeltetik az egyes alkotások („Ha tudhatnám, miért az itt az ottan.”).
A versvilágokban sorra megteremtődnek az egymást kizáró, ennek ellenére
egymást feltételező helyszínek (itt-ott) találkozási lehetőségei,
melyeket F.W.É. költeményei a térben és időben húzódó keresztutak
találkozási pontjaiban, koordinátáiban képesek megteremteni. Az „itt”-re
feltett kérdések az „ott” vonatkozásában kapják meg a
létjogosultságukat. Ezzel magyarázható az önmagától eltávolító, majd
visszatérő utazások sokfélesége, illetve egyetlen személyben, a
narrátori tudatban összpontosuló helyzetek megjelenítései
szereplírákban, melyeknek önfeltáró, önértelmező formái önéletrajzi
elemekkel alkotnak szerves egységet. A közvetítő funkciójú átképzeléses
szerepek révén (Dulcinea, Petur, Madame Bovary, illetve a második
kötetben Saul, Magyarósi Szőke József rektor) teremtődik meg egy
formailag és tartalmilag is végtelenül összetett virtuális valóság,
melyben az alanyi versbeszélő nemcsak női nézőpontból közelít a
különböző helyzetekhez, hanem nagy beleélő képességgel a másik fél (a
férfi) szemszögéből is.
A narrátor folyamatos ön- és létértelmező
szerepkörben, a történetek arc nélküli főszereplőjeként van jelen. A
további, szintén arctalan szereplők (narrációtól megfosztott
pozícionáltsággal) a versbeszélő nézőpontváltásainak függvényében
jelennek meg. A narrátor úgy érvel a második személyű megszólítottal (az
„ott” vagy „amott” lévővel), hogy közben azonosul a másik, az „ott”
lévő személyiségének potenciáljával. Szép példa erre a Magyarósi Szőke
József emlékére írt versciklus. „Vén / képzetembe ma éjjel még befekszel”
– szólaltatja meg a tizenkilencedik század első felében élt rektort. Az
azonosulás a következő (hímséget megjelenítő) metaforikus szerkezetben
válik meglepő módon teljessé: „Holott valóban kígyó módra járnék / e tájban, mely fekvésre, testre asszony”. (M.Sz.J.
rektor utolsó töredéke). A létrejött nyelvi konstrukciókban egyidejűleg
érvényesül a metaforikus, a diszkurzív és az elbeszélői logika. Ezt a
dichotóm személyiségmodellt figyelhetjük meg a különböző korokból
kiemelt irodalmi minták imitálásában, illetve a különböző nyelvi
hagyományoknak a hétköznapi nyelvi formákba történő integrálásában. A
Könnyed csevely R. Polixéniáról című elliptikus balladában változnak a
nézőpontok: „Majd hallhatod, főúri pletyka járja. Rémtörténetté lettem”. A polifon szerkezetben a harmadik személyű megszólalás (valószínűleg az egyik pletykás főúri nagyasszonyé) értelmező jellegű: „hisz
többet-jobban szeretni, s élni a / precíz és biztos, pompás etikettet/
alkalmatlan volt. Ő Polixénia – nem gondolod? – mulatságunkra termett. /
S hogy ennélfogva kellett meghalnia”. Még ennél is összetettebb
szólamú szerepjáték a bibliai Saul-történet megjelenítése. A damaszkuszi
úton haladó Saulus kételyei a szőlőtő-metaforában fogalmazódnak meg: „Nemlétedhez nincsen mód visszatérnem (…) virágomnak emléke sincs a tőben” (A damaszkuszi visszaút balladája). Gyönyörű vers. Azzá teszik az archaikus képekkel, szimbólumokkal bővülő szerkezetek.
A múlt elemei olykor a valós élményeknél élesebb,
meghatározóbb, biografikusnak tűnő emlékképekké transzformálódnak a
szereplírákban. A „te” és „én” szólamaiba belefonódik
olykor-olykor egy személytelen hang, mely neutralitásában is
meghatározó. A narrátor a versbeszélő életének szempontjából meghatározó
gondolatokat fejt ki. A vers formájú, posztmodern rövidtörténetek
különleges hatását a hétköznapi témák klasszikusan zárt formákban
történő megjelenése váltja ki. Ilyen a villoni balladaforma háromszor
nyolcsoros szerkezete, s a beazonosíthatatlan személyhez szóló néhány
soros ajánlás. F.W.É. balladái túllépnek a műfaj középkori formáin. A
spanyolos románc, illetve a magyar balladahagyományok integrálódnak az
alanyi megszólalással. A különböző műnemek áthallásaiban a tragikus
elemek leginkább színjátéki formát öltenek egyetlen jelenetre
fókuszálva, a párbeszéd pedig monológba olvad. A Zöld tea című
jelenetező (nagyon távoli Szapphó-áthallásokkal), akár úgy is olvasható,
mint a féltékeny versbeszélő tudatában újra lejátszódó, kedvesével
folytatott párbeszéd. „Ne olvasd végig ezt a verset (…) / egy
pillanatig nézd a hátlapot, / vagy gondolj őrá: tudom, hogy abbahagynád,
/ ha véletlenül meghívna zöld teázni; / hát hívd meg őt te.” Folyatatását a kedves reakciójaként is olvashatjuk. „Én is éppen ezt/ fontolgatom, s nem jut eszembe bármi / nyomós érv.”
A versek drámai szerkezeteiben a párbeszédek a lélek belső küzdelmeit
(féltékenység, féltés, vágy) vetítik ki. A beszédszólamok gyakran nem
ugyanahhoz a megszólítotthoz intéződnek, noha a megszólítás morfológiája
változatlan. Vannak beszédhelyzetek a te- és az ő-szerkezetekben,
melyek ugyanazon személyre vonatkoztathatók, de olyan viszonyrendszerrel
is találkozhatunk, melyben az „ő” egy semleges, illetve a kapcsolatrendszer szempontjából semlegesnek vélhető személyre utalhat: „ki romlott, még remél, / s a kor csupán, mi szégyenkezve hátrál”.
Minthogy nem egy szereplőről van szó, ez a
versalkotó stratégia felveti a narrációs identitás, tehát a nézőpont,
illetve a beazonosíthatóság kérdését. Egyetlen biztos nézőpont van: az
első személyű narrátoré. A többi bizonytalan. Ők lehetnek magának a
versbeszélőnek különböző kivetülései is. A narrációs identitás
egységének feladása viszont felveti a másféle tudati működés kérdését,
vagyis a kérdező és a kérdésre választ adó belső párbeszéd
leképezhetőségének lehetséges módjait. Egyszerre szólal meg a lét
mélységeit kereső narrátori és a könnyed társalgásra utaló hangnem.
Szembetűnő sajátosság a modern és archaikus megszólalás mnemotechnikai
összecsúsztatása. Ezekben a képekben a narrációs forma különböző
kulturális terrénumokon helyezkedik el, ugyanis a versek egy részét
művelődési leltárként is olvashatjuk. Nyomon követhetjük, például, hogy
milyen olvasmányélmények hagytak nyomot a narrátor személyiségében.
Gazdag nyelvi talajból sarjadnak a szavak. Az
emberiség kultúrtörténetének különböző területeire világítanak be a
halvány áthallások, a rejtett idézettöredékek. Az idők során sokféle
átváltozáson keresztülment, különböző korokhoz mutálódott irodalmi
elemek, motívumok, az úgynevezett mémek sokasága sugallja a régvolt
eseményeknek a narrátor jelenében történő megismétlődését. Az
élethelyzetek bemutatása a sokféle idő- és térviszony révén megtört
dimenziókban kerül felszínre. Ez az írói technika meglepő társításokat
eredményez, melyek legszembeötlőbb formában a rímhelyzetekben
nyilvánulnak meg. Az egymásnak válaszoló, egymással feleselő, egymást
előhívó szavak között a dimenziótörések okán bizarr rímhelyzetek jönnek
létre: („mentál – Hotel Continentál – de nem tán”).
A versbeszélő életének fontos eseményei lekicsinyített térre transzformálva mutatkoznak meg: „Az első szobában nyolc vaságy…, az ötödik nem szoba – tán terem …, a nyolcadikban láttalak meg téged”, s folytatódik a felsorolás egészen a tizenkettedik szobáig (Szobák).
Az apró jelzések díszletfalainak átrendeződései nyomán térbeliségben
jelennek meg maguk a gondolatok is, tehát a képszerűen felnyíló terek
egyre több külső és belső dimenziót tárnak elénk. Ebben a versben is jól
megfigyelhető, hogy az emlékezés egységének igényét a versbeszéd
felszámolja, az apró epizódokra terelvén a hangsúlyt. Az élőbeszéd
áramlásában megfogalmazott képek jelentésüket az egymáshoz való
viszonyuk által nyerik el. („Esetleges volt, s minden más a térben.”)
Szembetűnő sajátossága a verseknek, hogy a
legkritikusabb helyzetekben sem fejeződik ki önsajnálat, öntetszelgés, a
lélek legmélyebb rétegeit felkavaró lelkiállapot-tükröztetés, s ettől
válik versről versre haladva egyre erősebbé, energikusabbá a művek által
bemutatott létérzés. Az egyes alkotások nyugvópontját a helyükre kerülő
szavak biztosítják, valamint az egyértelművé váló finom elmozdulások az
élménytartományban, illetve ahogy a versbeszélő rálelni vél a
kérdésekre adható válaszok jelképes kulcsára: „A jó, a végső mind magára várat / Bár csak egyetlen kulcs nyitja azt a zárat”. A költői intenció mindenesetre erre irányul: megtalálni a kérdések megválaszolásának egyetlen, jelképes kulcsát.
Az alanyi megszólalás, a nyelvezetben megragadható
őszinteség a naplóírás műfaji jegyeire emlékeztet; a hangnem a régi
krónikaírók távolságtartó, tárgyilagos beszédmódját idézi: „Magát egykor versbe átallta írni”. Az itt az ottal című kötet verseinek megírásakor a versbeszélő beledolgozza magát a művekbe: „csak szó vagyok, csak szó a vers”,
s ezt a kezdeti szándékot megtartva teremtette meg az egyes szám első
személyű önátadást testamentumi hűséggel. F.W.É. a kortárs líra sajátos
hangvételű, különleges költői egyénisége, aki rátalált művészi útjára.
Farkas Wellmann Éva: Az itt az ottal (verseskötet), Erdélyi Híradó Kiadó és FISZ, 2011.
Bátorligeti Mária
Forrás: Irodalmi Jelen
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése