Interjú Soós Emőkével

Mindennel együtt élni

Interjú Soós Emőkével

Soós Emőke bábszínész, Székelyudvarhelyen született, jelenleg Békéscsabán él. A Napsugár Bábszínház alapító tagja, énekel a Rokodál együttesben, és emellett számos egyéni produkció is fűződik a nevéhez. 2013-ban elnyerte Békéscsaba Megyei Jogú Város képviselőtestületétől a Békéscsaba Ifjúságáért kitüntetést.

Emőkének azonban élete során nem csupán a szakmai kihívásokkal kellett szembenéznie. Az egyik legrettegettebb betegség is próbára tette…

Gyerekként mindannyiunkat elvarázsol a bábok világa, de ez a bűvölet ritkán marad meg olyan intenzívnek, hogy aztán életpálya alakuljon belőle. Hogyan lettél bábszínész? És hogy kerültél Békéscsabára?

Első bábszínházi élményemet a székelyudvarhelyi Művelődési Házban éltem át, amikor a kolozsvári Puck bábszínház az Eljöhetnél hozzám című előadásával tájolt Székelyföldön. Máig emlékszem arra a hangulatra. Torkunk szakadtából skandáltuk: Kezdődjön a bábszínház! Aztán megszólalt a háromszoros gong, szétnyílt a bábszínpad függönye, és elindult a bábok színháza. A mese. Az előadáson elhangzott dal ma is a fülemben cseng, a szereplőkkel pedig később Kolozsváron találkoztam, immár a társulat tagjaként.

Kovács Ildikónak, a neves rendezőnek köszönhetem, hogy megérezhettem a bábjátékban rejlő lehetőségeket, azt, hogy egy döntés (fejben és lélekben), és máris létrejöhet a csoda, a varázslat. Ezeket az érzéseket már kisgyerekként is átéltem, csak általában magamban. Volt olyan játékom, hogy lehet a világűrben még egy Föld, ahol van egy Soós Emőke, aki épp ezt gondolja, amit én, és most épp ő is integet, ő is udvarhelyi és a Tábor negyedben lakik. Ebbe a játékba beavattam később egy fiút, aki csak nevetett rajtam… ettől megijedtem és – mivel ő „menőbb” volt, mint én –, nagyon szégyelltem, hogy mennyire lüke vagyok.

Szóval a bábun, a meséken keresztül kiélhettem ezt a fajta belső, „fura” világot. A kolozsvári bábszínház után Budapestre kerültem, a Budapest Bábszínház bábszínészképzőjébe. Ott töltöttem közel négy évet. A pesti élet nem volt könnyű, de annál izgalmasabb. Rengeteg olyan inger ért, amire rácsodálkoztam, amit kezdetben nem, csak később értettem meg. Egyet tudtam: otthon szeretnék, Székelyföldön bábszínészkedni. Aztán Sepsiszentgyörgyre kerültem, ahol remek emberekkel találkoztam, de nem tudtam kiteljesedni. Ekkor hívtak Békéscsabára, a Napsugár Bábszínházhoz, alapító tagnak. Szüleim szerették volna, ha otthon maradok, de azt is, ha fejlődöm, és nem toporgok egy helyben. Akkor még nem volt Erdélyben bábszínészképzés, s nekem volt ugyan szakmai végzettségem, mégis szakképzetlenként alkalmaztak. Így hoztam meg a döntést, hogy kipróbálom. Azóta itt élek, és Udvarhelyen is úgy tűnik, lassan kialakul a bábszínház, mert vannak már ott is rátermett emberek.

Kacskaringós út után, Békéscsabán mennyire találtál rá magadra? Hiányzik-e Székelyudvarhely, Erdély? Hogy érzed magad – szakmailag és magánemberként?

Békéscsaba volt az a város, ahol gyerekként Magyarországon életemben először megfordultam. Emlékszem, mennyire fantasztikus élmény volt, hogy a boltokban csuda finom dolgok kaphatóak, mindenütt el tudom olvasni a feliratot, büszkén meséltem mindenkinek, hogy én székely vagyok, tulajdonképpen a testvérük… aztán a gyerekek lerománoztak. Sírva ültünk fel a buszra, de az énektanár elmagyarázta, hogy ez nem a gyerekek hibája, ez sajnos a tájékozatlanság. „Nem ismerik a történelmet.” Tehát amibe mi mindig is kapaszkodtunk, lehet, hogy nincs is? Aztán Pesten kárpótolt az élet… ölelgettek minket, ünnepelték a kicsi, székelyruhás iskolásokat.

Aztán húsz év múlva visszatértem Csabára, és ez lett az új hazám. Sokszor éreztem, hogy csak átutazóban vagyok itt, hogy ez nem végleges. Hasonlítgattam össze az otthont az itthonnal. Kértem szüleimtől ottani májkrémet, sajtot, kolbászt, míg rá nem jöttem, hogy mikor itt vagyok, itt kell mindennel együtt élni, mindent megélni, mikor ott vagyok, akkor meg ott… két hazám van.

Hiányoznak a szüleim, az otthoni barátok, az otthoni emlékek, de kaptam vigasznak csabai barátokat, remek kollégákat, élményeket és nem utolsó sorban családot, ugyanis itt találkoztam a férjemmel, itt született kislányunk is, Zselyke.

Két-három évvel ezelőtt nagyon szomorú hírt kaptál orvosaidtól. Az egyik legkegyetlenebb betegséggel kellett megküzdened. S mindezt úgy, hogy közben végig a szakmádat, kisgyerekedet, családodat is szem előtt tartottad. Mi volt a legnehezebb számodra ebben a gyógyulástörténetben?

Zselykének épp kistestvért szerettünk volna, amikor kiderült, hogy rosszindulatú daganatom van. Annyira rossz a helyzet, hogy már nem is lehet rajtam segíteni, utolsó stádiumban vagyok. Nagy koppanás volt az életünkben. Bár bántott, hogy „elkezeltek” az orvosaim, már csak azért imádkoztam, hogy jó kezekbe kerüljek, ne a harag uralkodjon el a szívemen, hanem előre nézzek, és a gyógyulásra figyeljek. És kaptam még egy esélyt. Zselykének szüksége van az édesanyjára, de hiszek a gondviselésben, és ha mégis úgy alakulna, hogy mennem kell, majd a férjem, a szüleim, a testvérem erősek lesznek, és szeretetben felnevelik.

Az imák, a család, az orvosok, a barátok segítettek. A daganatom – bár sok szenvedés árán – eltűnt műtét nélkül, jelenleg tünetmentes vagyok. A betegségem alatt elég színes életet éltem. Volt minden, cseppet sem volt unalmas. A kezelések alatt voltak mélypontok (tudod, Éva, hiszen te is mellettem voltál), de a kórházban a sorstársaimmal rengeteget nevettünk a kiszolgáltatottságunkon. Zselyke pedig háromévesen megmondta, hogy míg ő kicsi, ne menjek el a csillagba. Tehát meg kell gyógyulnom. Van kiért és van miért. A többi nem rajtunk múlik. Ezt el kell fogadni. A forgatókönyvet nem ismerjük.

No, de a kérdésedre válaszolva… azt volt a legnehezebb „szinten tartani”, hogy igazán higgyek a gyógyulásban, és ne sajnáltassam magam. Mikor az első kemoterápiát kaptam, Zselykét elvitték Udvarhelyre. Amikor a busz ajtója becsukódott és elindult vele, akkor az utcán üvöltve zokogtam. Kiborultam. Mert nem tudtam, látom-e még valaha. És most, három év távlatából is elsírom magam, ha ez a történet eszembe jut. Azt hiszem, ekkor volt az, amikor egy pillanatra még a hitem is elhagyott.

Hogyan alakult egyébként az istenhited az évek során – egyáltalán mikortól beszélhetünk róla? Rendszeresen jársz a gyulai unitárius szórványgyülekezetbe, és ez a betegséged idején is így volt. Akkor hogyan élted meg a hitet?

Az Isten az életemben mindig jelen volt. Természetes volt a létezése. Természetesen voltak pillanatok, amikor eltávolodtam, amikor megszakítottam vele a kapcsolatot egy időre, de mindig tudtam, melyik úton találok vissza hozzá. És sose értettem, hogy mások számára ez miért rejtély, miért gondolják, hogy ez valami bonyolult, elérhetetlen valami.

Szerencsém is volt, hogy a hitemben erősítettek a szüleim, a lelkész, különböző nénikék, bácsikák, emberek, akikkel – utólag visszagondolva – valószínűleg épp ezért találkozhattam. Sose volt számomra kérdés, hogy bemehetek-e a katolikus templomba unitáriusként, vagy mondhatok-e katolikus nagyanyámmal egy-két Üdvözlégyet, netán a református templomban énekelhetek-e a közösséggel együtt. Mert hiszem, nem az a lényeg, hogy ki hogyan fogalmazza meg szóban a hitet.

Szász Dénes, gyermekkorom lelkésze azt tanította, hogy a hegyen sokféle úton fel lehet menni, a lényeg, hogy feljussunk, csak ne más kárára. Ezt kaptam útravalónak. Egy az isten. Nekem ezt jelenti. Büszke vagyok rá, hogy unitárius vagyok. Mert ez az egyik legnagyobb ajándéka számomra Istennek.

A betegségem tulajdonképpen megerősített az Istenbe vetett hitemben. Még szorosabb vele a kapcsolatom. Meggyőződésem, hogy az Isten szeret(et), Isten a teljesség maga. Bármikor, bármilyen helyzetben ott van nekünk, csak kár, hogy sokszor elhessegetjük, vagy becsukjuk előtte a kaput.

Mi az, ami ezen kívül még feltölt, vidámmá teszi a mindennapjaidat? Milyen rendezvényeket, könyveket, filmeket, zenéket részesítesz előnyben?

Azt gondolom, szerencsés is vagyok, hogy azzal foglalkozom, amit szeretek, és amiben hiszek. A bábszínház csodálatos világ. Fáradságos munkával elkészül egy előadás, és akkor jön a találkozás a közönséggel. Megmérettetik minden az előadáson belül: történet, díszlet, zene, színész. És mivel folyamatosan játszunk, mindennapos a megmérettetés. És csak akkor tud igazán működni, ha őszinte és hiteles dolgok születnek a színpadon, és amit üzenünk az előadással, eljut a nézőhöz. A mi esetünkben többnyire a gyerekekhez, és elég nagy felelősség, hogy mit, miért és hogyan fogalmazunk meg nekik. Képzőművészet, színház, zene, irodalom mind-mind fontos művészeti ágak a bábjáték világában, így tehát összefügg a munkám a szabadidőmmel. Igyekszem eljutni olyan rendezvényekre, amik érdekelnek és feltöltenek. Egy barátomnak köszönhetően eljutottam a bécsi Rolling Stones koncertre. Hatalmas élmény volt. Édesapám egyszer azt mondta, postásnak kellett volna lennem, mert folyton megyek valamerre…

Az élet aztán úgy hozta, hogy elkezdtem meséket, történeteket mondani gyermekeknek, később felnőtteknek is. Nagyon izgalmas ez számomra, mert ezúttal nincs megfogalmazva a látvány, a kép, mint a bábszínházban, hanem a közönség fantáziájára van bízva minden. Csodálatos érzés, hogy jönnek velem a képzelet szárnyán és látják, amit én mesélek nekik. Nézik a saját mozijukat, amit magam találok ki. Örömmel tölt el.

Nemrég a bábszínházban zenész kollégáimmal összefogtunk, és létrehoztunk egy zenekart, a Rokodált. Nekem az énekes szerep jutott, ami néha frusztrál, mert nem vagyok énekesnő, de egyelőre örömömet lelem benne, és szeretik az emberek, amit csinálunk, tehát addig van értelme. A kislányom az egyik rajongónk. Ő egyébként kiköveteli magának az odafigyelést. Olyan nincs, hogy esti mese nélkül aludjon el. Most Bruminál tartunk. Aztán elcsendesítjük a testünket, lelkünket egy esti imával.

Az olvasásra is kerítek időt. Vonaton, várótermekben, orvosi rendelők előtt várakozva olvasok újabban a legtöbbet. És mindig csak azt, ami igazán érdekel. Azért, mert valamit már illett volna elolvasni, mert valaki szerint hatalmas mű, engem nem feltétlenül érdekel, emiatt már nem olvasom el. Csak, amit szeretek. Karinthy írásait például évek óta szeretem, és még nem untam meg. (Mondjuk, az Utazás a koponyám körült nem olvasnám újra). De sokat böngészgetem a kortárs írók, költők írásait is. Nem árt, ha nyitottak és kíváncsiak vagyunk a minket körülvevő dolgokra…

Merre van a tovább? Milyen tervekkel indulsz a következő éveknek, hónapoknak? Melyik „vonaladat” szeretnéd tovább erősíteni a közeljövőben?

Még van két kritikus évem a statisztika szerint. Ha gyógyult leszek, szeretnék valami új dolgot is kipróbálni, de még nem tudom, milyen irányban.

Fontosnak tartom, hogy azt a hamuba’ sült pogácsát, amit szüleim tettek a tarisznyámba, Zselykének is átadjam, mert olyan útravaló, amiből egy életen át lehet táplálkozni.

Kérdezett: Farkas Wellmann Éva

Megjelent az Unitárius Élet 2015/2-3. számában.