Otthon a dadogásban

Farkas Wellmann Éva

Otthon a dadogásban

„Nem visszük, hogy virágozzék,

mert visszük, hogy elhervadjék.”

(Mezőségi halottkísérő)

Először a hangsúly tolódik el.

Feladja kiemelt helyét az első szótag.

A hanglejtés kicsit megbicsaklik,

a szórend csak a még ismert népdalokban.

kertem alját patak vize kimosta

a szívemet nehéz bánat szorítsa,

a szívemet addig öli a bánat,

amíg párja nem leszek a babámnak

Aztán megköti alkuit a mondat.

Kölcsönvesz, átalakít, kihallgat.

Elejt, s helyére befogad.

járja a táncot a láb még: sűrű s ritka magyart,

vérnek, a testnek nem, bár fülnek, a hangnak igen

meghaladott ez a rend, és hol van  a szó meg a dallam

hozzá, hát ez a forgás, merre a vége a körnek

Aztán kolonc az így kell, fölös teher már,

kicseréli az igéket a nyelv,

géneket lassan a test is.

Divattalan, mi előnyt nem kínál.

Lesznek, akik majd… befogadnak.

Úgy vesztenek el, hogy szeretnek.

Hogy többek lesznek, hogy többek leszünk.

Minek magyar iskolát a gyereknek.

Ki érti azt, hogy én az éjjel nem aludtam

egy órát – egy nő énekli ezt, na, jó, csodaszépen,

valahol Budapesten;
ha úgysem tudja lábad ezt a táncot,
járd hát a hórát.

A polkát, a valcert, a twistet. Diszkózenére.

Aztán a csend. A nevek idegenje.

Egy-egy oda nem illő ipszilon.

Valami emlék valami másról.

Valahol elveszett több száz legénységi csákó.

Nem rémlik a név: Aranka, sem Pápai Páriz.

Néprajzi gyűjtők csizmája ragad az agyagba.

A tét már sokkal több, sokkal kevesebb is:

otthon lenni a mezőségi sárban,

de otthon Torontóban, Ottawában,

Londonban, Rómában,

Budapesten vagy Ninivében.

Mások nyelvében. A határban.

Otthon a dadogásban.

Valahogy úgyis eléldegél az ember.

Quamquam gens in lingua vivit semper.

Megjelent a Tempevölgy 2015/3-as számában.