Szil Ágnes Tangram című könyvéről

Farkas Wellmann Éva

Az irodalom mint rejtekhely

Nyolcvanhét regényszilánk – a hátoldal-szöveget író Garaczi László szerint 87 gyöngyből álló nyaklánc – Szil Ágnes prózafüzére, melynek határozott jellegzetessége a csillogás, a mindig más oldalt megvilágító színváltás. Szerzőjük számos rejtett prizmát ajánl a történetek összerakására, olvasására, a saját alakzatok kialakítására, miként a tangram nevű kínai összerakós játék, melynek megoldásai végtelenek, a kulcs pedig a kreatív újra- meg újraalkotóé. Ritkán sikerül egy heterogén, több egységből álló kötetnek ennyire találó címet adni.

Kérdés ezért, hogy a szövegek elemzőjének, áttekintőjének meg kell-e saját befogadói stratégiáit osztania a könyv leendő vagy volt olvasóival. Nagy valószínűség szerint nem; főként azért, mert – amint a cím is jelzi – e szövegegyüttes egyik fő attrakciója, hogy játékba invitál, melynek menetét mindenkinek magának kell megtapasztalnia. De így is marad számtalan apró nyom, elem, amelyeknek egyenkénti megfigyelése talán sikeresebb, izgalmasabb, vagy legalábbis intenzívebb játékélményt fog majd eredményezni.

Csillogás, színváltás? Pontosabban talán pillantás (a szemé), villogás (a vakué) – megannyi múlékony, valamiképpen rögzítendő képkocka. Szövegszerűen is ott a fényképezés már a legelső szövegekben, mondhatjuk úgy is, hogy önreflexív módon. Hiszen ez a könyv nagyon tudatos, szépen ívelő: beavatással kezdődik, aztán kis (nagy) történeteket indít, melyek búvópatakként hálózzák be a teljes szöveget. Miként sok egyéb elem is: a vendégszövegek, a fanyar cinizmus, a líraiság, a szokásosan tabuként kezelt, kényelmetlen gondolatok, melyek itt természetességgel felszínre törnek. 

„Ki mit rejteget?” – ezzel a kérdéssel kezdődik az 1-es számú részlet, s a beszélő látszólag hosszú felsorolását adja a lehetőségeknek. Csak viszonylag elnyújtottat, hisz jól tudjuk, mire középtájra érünk: a sort folytatni lehet, kell, s fogjuk is minden ötlet után – asszociálva a saját verziókra. Hogy végül valami igazán egyszerűnek tűnőben érjen véget a könyv maga. Mégsem csupán ennyi az értelme mindennek: a felvetés az irodalom egy lehetséges, izgalmas funkcióját  mutatja, a rejtekhelyét. A szerző nem kitalálja: felismerteti olvasóival a lehetőséget.

Kalauzunk viszont egyúttal igen ravasz is: mondanivalója állandó, megfeszített figyelmet igényel, mert annak, amit közöl, rendszerint jónéhány rétege van. A furfang pedig abban rejlik, hogy nagyon kellemes, jól fogyasztható, élvezhető olvasmányokat kapunk úgy is, ha megmaradunk a felszínen. Azért gondja van arra, hogy elrejtsen (!) olyan apróságokat a történetszilánkokban, amelyek jelzik, hogy bizonyos információkat újra kellene keresni, néhány biztosank hitt megállapítást újragondolni. Érdemes belemenni. És nem is pusztán a játék kedvéért, hanem azért, mert fokozatosan arra is rájövünk, hogy ez a szövegegyüttes tulajdonképpen egy összefüggéseiben jól működő egész, nagyon is összetartó cselekmény- és motívumvázzal. Sokkal inkább, mint az állandóan szajkózott párhuzamban, Esterházy Péter Egy nő című művében. (Szil Ágnes elismeri ugyan előképként, kiindulási pontként az Esterházy-könyvet, de nyugodt lelkiismerettel ajánl(hat)ja saját munkáját mint valami más játékszabályon alapuló alkotást.) Összerakható például egy igen sokfelé ágazó, fordulatokban sem szűkölködő családtörténet, orosz minidráma, antik latinitás, életbölcsesség-sorozat, nő- és férfiképek igen kimunkált részletei. A fókusz az, ami minden esetben alapvető. A szerzőé, és külön az olvasóé. Előbbi ugyanis szereti irányítgatni (néha szándékoltan mellék- és zsákutcákba) utóbbi tekintetét. Hogy mi lehet a megoldás? Az első olvasatban engedni ezt neki, a másodikban – vagy a retrospektívben – ellenállni, saját történeteket hozni létre. Ekkorra már biztosan rájövünk arra, hogy ez a számokkal tagolt prózakönyv alighanem regény, mozaikkockákra törve, melyeknek összeillesztését csupán néhány, nem tolakodó, inkább rejtett játékszabályba kódolta írója.

Olyan posztmodern regény, melybe beleférnek a lírai megállók is, egy-kétsorosak. Például: „Szeretem az ateistákat. Nem szennyezik a környezetet. Lebomlanak.” (28.), Válaszolj őszintén – kéri, s a szemével azért rimánkodik: hazudj valami könyörületest.” vagy: „Ha apánk meghal, csak egy dolgot mondhatunk: / Most rajtunk a sor.”(45.)

Ez a líraiság, de a belülről és alulról való szemlélet is gyakorta meghökkentő. Hirtelen, mintha műnemet váltanánk, mintha más kód- vagy értelmezési rendszert kellene követni. Egyszóval: meg kell állni. Egy könnyen elmesélhető történetet meg kell figyelni másik perspektívából. „Én nem akarok öngyilkos lenni, mondod, csak meg akarok halni.”(25.), vetődik fel egy igazán rövid szövegben. Amit a sajátos logika így gördít tovább: „Saját élőmnek tekintelek, hogy később lehess valaki más halottja.” És a hirtelen befejezés/konklúzió (?): „Ki mellé ásnak, kedves, gondolj utána.”

Ebben a világban az asszonyok megértik, ha férjük unja őket, vagy felismerik, hogy az illető férfi „a lelkemet akarja, de megtenné a testem is neki”, esetleg tudatosítják magukban, tényként, hogy „Ő a semmilyen nőket szereti, én meg valamilyen vagyok.” (48.) Jól érzi magát ezekben a világokban a fél világirodalom, az antikvitástól kezdődően, József Attila, Dsida Nagycsütörtöke, s még sok más, magyar irodalmi mondatfoszlány, melyek mind kérdéseket fogalmaznak meg azon történeteknek, amelyekbe beékelődnek.

2012-ben ez a könyv lett a JAKkendő-díj első jutalmazottja, több mint hetven pályamű közül. Aki ezért fog neki olvasásának, minden bizonnyal valami szenzációsat vár a műtől, elkápráztatást, elbűvölést. Meg is fogja kapni, csak nem abban az értelemben, ahogy a leginkább várható – a gondolkodtatás, a pontosság, az új látószögek természetessége lesz a leginkább zavarba ejtő. És nagy valószínűséggel épp ezek miatt új értelmet nyer a káprázat is.

Szil Ágnes: Tangram. JAK + PRAE.HU, Budapest, 2012.

Forrás: Várad