Noszlopi Botond könyvéről a Székelyföldben

2012 - Augusztus

 Farkas Wellmann Éva

Imázs- és mítoszteremtés, változó nézőpontokkal

– Noszlopi Botond: A szórakoztatás mesterfoka[1] –

Magány, imázs és elmélyültség – így, sorban, de általánosságban is kulcsszavai lehetnek Noszlopi új kötetének. A három egymást követő ciklus maradandó motívumairól van szó, persze csak felületes könyvjelzők gyanánt. A Csendrappszódia versei óta eltelt öt év ugyanis nem csak tematikailag árnyalta ezt a költészetet; mintha magabiztos szókimondásából, sőt, formakeresési lázából is visszavett volna.

A magány genealógiájacikluscím alatt felsorakoztatott versek, úgy tűnik, átvezetésként is szolgálhatnak a két kötet hangulatvilága között. Perspektívák közt keresgél ez a versfüzér (Portré, Fentről), összegez, vagy éppen a „hím dög” alakját vázlatolja. Később el is jut annak konkrétabb, plasztikusabb meghatározásáig a Vágyott undor című darabban: „Szívnak. Magom kell nékik és vérem. / Beföd egy óriás, nyirkos hímen. / Már elélveznék, de fulladozom / s elalélok, az eget nem látom, / az istent nem félem.” Mégis, a témák sokfélesége miatt, vagy az ahhoz képest kevés számú vers okán, nehéz lenne bármiféle belső ívet felfedezni ebben a blokkban. Talán nincs is szükség ilyenre.

Egységességben, felépítettségben a második ciklus lesz kifejezetten figyelemre méltó a kötetben. Címe, a Fémrúd és tükör, még nem sokat sejtet abból az imázsszületésből és -történetből, melynek tanúi lehetünk a versek olvasása során. A nézőpontok itt is jelentésteliek, például az Imitációban is. A vers nosztalgikus, de – trükkösen – az emléktől és a versbeszélőtől is egyre távolodó perspektívája filmszerű: „És eltűntek a színek is a filmről”. Bujkálna itt valami dallam is, ha – nem egyértelmű, hogy szándékolt botlasztások (esetleg halláshiány) miatt – meg nem törne, el nem hallgatna egy-egy pillanatra. Nyilván, ha szabad versről volna szó, a kérdésfelvetés értelmetlen lenne; viszont a formakeresés (szakaszokba tördelés, szótagszám viszonylagos fegyelme, alapvetően jambikus hangszerelés) határozott igénye miatt apró változtatásokkal jobban érvényesülhetne a zárlat is: „Mint falevelek, hulltak hónapok, / és nem találtam többé már magamra. / Ki e verset írja, az sem én vagyok.” Ugyanez érvényes az Eszter és a téboly című versre.

A magánmitológia konkrét körvonalakat ölt, olyan villon-i sodrású versekben például, mint A kitartott. A történetelemeket mozaikszerűen, mégis megfontoltan összeépítő vers nyers vulgaritása mégsem nélkülözi a lírai jelleget. Már-már nosztalgikus a póz, melyből a beszélő megszólal, felidéz – és összegzi (le)minősítése elemeit, majd eljut a konklúzióig: „Kipenderített éjnek évadján, /a kerületben van egy szálloda, / aprópénzt nyomva hideg kezembe, / a magod kellett csak, te ostoba.” A vers nőalakja egészen hasonló Villon vastag (kövér) Margot-jához; a megidézés patetikájának kontextusa pedig szinte követhetetlen. Mindenesetre, ez a beszédmód végigvonul a középkori trubadúr költészet első szatirikus interpretációitól egészen a helyőrséges költők (Orbán János Dénes, Muszka Sándor vagy éppen Márkus András) saját(os) mítoszteremtéséig. A csavargólétben otthont kereső és néha találó versbeszélő érvényes megszólalása ez a vers.

Hozzátartozik e magántörténelemhez a már említett imázs kidolgozása is. A „hím dög” megszólalása ismerősen köszön vissza a cikluscímadó darabban. Ebben a versvilágban a nő-férfi kapcsolat degradálódik, néhány láttatott-sejtetett vonása kiábrándító. A nő, kit „odaküldhetnek”, „vén már, s csupa festék, / és elhullajt féltucat zsebkendőt” (Aspiráció) A szerelem játék tárgya, akár ábécérendben, szinte találomra választott szavakkal is elmondhatóvá válik (Szerelem ábécé).  Alapvetően a szexualitás által tűnik meghatározhatónak, de mégsem teljesültnek, örömet hozónak. „Egymáson ejtett sebek”, „Kegyetlenség, harc, szerelem, halál. / Vagy az elme, vagy a szív, valami mindig megáll.” (Hidegháború) Bár a retrospekció távlatából némi remény azért ott húzódik mindezek mögött, előtt: „mindez törlesztő-részlet volt, / egy hosszabb lejáratú boldogságra.” (uo.) A kiábrándultság alaphangulata még az olyan, árnyaltságra törekvő versekben is jellemző, mint az Egyfajta panasz. Holott ez a fokozatosan kimondó jellegű, bátortalannak tetsző megszólalás már valami egészen más oldalú szemléletét adja a szerelmi kapcsolatnak. Csak középtájt derül ki, hogy „Domina győzött, és Domina boldog”, de ez is a számos belső feszültség egyik pólusaként csupán.  Hiszen az effajta örömben a konklúzió sem lehet egynemű: „Még le sem hunyom a szemem és elárulsz, // és le sem hunyod, és elárultalak.”

A szerelem erkölcsfosztottságáról ad pillanatképet A feloldozó. A sztereotip hűségelv laza kikerülése, s ennek kimagyarázása („vigadtam egy keveset / nem nagy dolog / megesett mással is”) valamiféle új rendet kíván teremteni a társkapcsolatok logikájában. Pimasz, provokatív vagy újító ez a szemlélet; ki-ki döntse el maga. Ráadásul az sem ígérhető, hogy könnyű feladat lenne. Hiszen szinte ellenversként éppen rákövetkezik a Levél helyett mélyen elgondolkod(tat)ó monológja, mely szinte könyörög az elvesztett társ figyelméért. Az ellenpontozás nem meglepő: Noszlopi szinte minden vers alapkoncepcióját igyekszik valamilyen módon kifordítani, más szemszögből is láttatni.

Erős kivétel az imázsteremtő versek sorában a cikluszáró darab: az immáron alaposan elidőző perspektíva tisztán belsővé válik itt. Mintha az eddig körülményesen megrajzolt álarc eltávolítására tenne kísérletet A szívbezárt. Behatárolt világ van mögötte, mely néha el is válik tulajdonosától. Igaz, hogy véglegesen mégsem lehet megszabadulni tőle – más alakban újból belakja a szívet: „s ha egy napon mégis kitör, / elhagy, majd jön helyette más, / beköltözik és új nevével / televájja a szív falát”. Akárha póz is lenne ez, mindenképpen jól áll Noszlopinak; elférne néhány hasonló vers a ciklusban.

Jóleső felismerés, hogy a második versblokk lendülete nem vesz oda a záró ciklus verseihez érve sem. Noha van itt néhány helyzet- vagy ötletversnek is nevezhető darab (Kávé a múzeumban, Hajlékvers, Édes élet), alapvetően az elmélyült, átgondolt, problematizáló jelleg a domináns.

Egy megjegyzés erejéig térek ki A gyilkosság című szövegre, melyben Noszlopi ezt írja: „delírium tremens a bortól”. Ez merő képtelenség, ugyanis a delírium tremens alkoholmegvonásos tünet együttes. Azért megnyugtató, hogy a szerzőnek nincs erről érvényes tudása. Ellentétben a pók esetével, melyről tudja, hogy nyolc szeme van (vagy legalábbis lehet).

Gyakran nem egészen pontosan állapítható meg, hogy Noszlopi a rímeknek szánt-e, s ha igen, akkor milyen funkciót. Például az Egy rozzant ágy alatt című szöveg elgondolkodtató ilyen tekintetben. Telis-tele van ugyanis olyan esetleges, nem igazán sikerült rímekkel, mint: „sehol – motor”, „ánuszomba mar – de hamar”, „nyalogatja a rém – maradhatok-e én”, „ágy alatt – seperc alatt”, vagy az utóbbi években eléggé elkoptatott „hulla – nulla”. Hogy semmi értelme a rímek effajta kényszeres keresgélésének, jól bizonyítják az olyan darabok, mint az ugyan szakaszokba tördelt, de mégis szabad versnek tűnő Szerenád egy égő házhoz. A szövegben foglalt impressziók, képzettársítások váratlan megteremtése és visszavonása sajátos feszültséget hoz létre, egy refrénszerűen ismétlődő-variálódó sor („tél volt, ideje volt, szél volt, és ház volt”) az újramondás lehetőségeit is megteremti. Egységében nézve ugyan néha zavarosnak tűnik ez a világ, mégis – vagy épp ezért – számos értelmezési lehetőség előtt nyit kaput.

A megalkuvás pszichológiája hat darabra osztott belső ciklus, melynek első versét leszámítva mindegyik szonett-formájú. Jórészt tízes sorokat (egyszer tizenegyeseket) találni, a jambust többször is megtörik ezek a versek. Meglehet, hogy szándékoltan, noha nem mindig szerencsés módon, például itt: „azért ez is a sötétség verse”. A daktilikus Dsida-rájátszás esetében („és nincs hiba benne”) viszont már értelmet nyer az efféle játék. Motívum-szinten is szépen keretezett kisciklus: „ez a homály, jaj, nagyon idétlen”, hangzik az első vers végén, hogy a záró darab utolsó tercinája is majd csak látszólag fordítson az értelmén: „Így lesz ezentúl, ameddig csak élek. / S nem jövök rá időtlen időkig, / hogy e fény, jaj, nagyon idétlen.”

A kötet talán legerősebb, legtöbb problémát hordozó verse a Kilépés az idill kapuján. Furmányos, de kétség kívül logikus szerkesztői megoldás ilyen verssel zárni egy kötetet. Utolsó darabként ugyanis nem csupán tartalmazza az eleddig fel-felvillanó motívumokat – egyúttal merészen tágított kontextusba helyezi is őket. Mert ugyanilyen vakmerően értelmezve: az idill kapuján való kilépés a Dante Poklán való bejutást (is) jelenti.  Könnyű lenne a dolgunk, ha egyszerűen azt mondhatnánk, hogy a Pokol kapujának feliratát parafrazálják ezek a tercinák. Hiszen az önmagában is elhíresült részlet („Én rajtam jutsz a kínnal telt hazába,
én rajtam át oda, hol nincs vigasság…” – Babits Mihály fordítása), majdhogynem minden szava, sora megtalálható a Noszlopi-versben, de nagy biztonsággal elkeverve, saját mitológiába szőtten. Egy kivételesen szép, ihletett verset eredményezve. Rímei nem mindig tökéletesek, viszont keresetlenek, magukkal sodróak. A kapu-motívumot – akár személyesített formájában is – érdemes alaposan szemügyre venni mindazoknak, akik azt hinnék, első olvasatra megértették a verset.

Első kötetéből, a Csendrappszódiából, Noszlopiról már tudni lehetett, hogy kihívásnak tekinti a formát. Most mégis, mintha fegyelmezettebb szókészlettel, de a verstan rendjét lazábban értelmezve szólalna meg. A talányos képzettársítások, az életteli versalkotás maradandó tanulságával.

---

[1]Kolozsvár, 2011, Erdélyi Híradó Kiadó.

Forrás: Székelyföld