Farkas Wellmann Éva
Polifón életpálya, választott révek
Banner Zoltán: Hátra ne nézz!
Válogatott versek és vidékük
Banner
Zoltán válogatott verseskönyvének olvasásakor önkéntelenül kínálkozik
élet, életmű és költészet számos párhuzama, ha mégoly maradinak tűnik is
a megfeleltetés. A pozitivizmus vádja alól, azt hiszem, éppen a szerző
mentené fel az ilyen irányba merészkedő olvasót. Mert számára teljesen
természetesen, termékenyen csúszik egybe a vállaltan polifón élet(pálya)
a tudatosan eklektikus költészettel. A banneri életmű ugyanis nem
kizárólag lírai; markáns művészettörténészi, előadóművészi és pedagógiai
pályák is meghatározóak benne.
A szerző 80. születésnapjára készült összeállítás a Hátra ne nézz!, alcíme: Válogatott versek és vidékük. Ez
utóbbit lehetne az amúgy jellemző játékosság egyik megnyilvánulásaként
is értelmezni, ha nem lenne egészen komoly a játék. Hiszen a válogatás
az életmű három helyszínének lírai keresztmetszetét kínálja, részben a
szerző, részben a szerkesztő, Elek Tibor válogatásában. Tudatosan
felépített kötet, melynek szervező elve éppen a színterekhez való
rendelés. A felnőtté válás Szatmárnémetije, az érettség Kolozsvárja, a
rév Békéscsabája – lehetne summázni a fejezeteket, de esetleges egynemű
fogalmakat rendelni a városokhoz: egy költői világ építkezésének vagyunk
részesei. Egy olyan lírai életműé, amely nem egyenletesen, de mégis
határozottan mélyül, válik tudatosabbá, sőt, a szerző számára is egyre
vállalhatóbbá. Ezt látjuk abból is, hogy az egészen ifjúkori versek
közül mindössze húsz körüli darab került be a kötetbe, a Kolozsváron
írottakból már ennek a duplája – a legutóbb írt költemények pedig az
első ciklus háromszorosát teszik ki. Igaz ugyan, hogy az utolsó blokk
kettős „funkciót” tölt be. Banner Zoltán közléseiből kiderül, hogy a
kötetek sorában következett (volna) egy TriaNON ország című is,
melynek nem talált kiadót – így a válogatás során abba a furcsa
helyzetbe került, hogy a ki nem adott versanyagot is szelektálni
kellett. Nyilván, ennek az lett az eredménye, hogy – a publikálás
kényszerűsége miatt is – talán a tervezettnél több költemény bekerült a
kéziratból. Szerencsére, az összeállítás javára.
Nehéz
olyan szempontokat találni ebben a könyvben, amelyek mindvégig
meghatározóak vagy számonkérhetőek lehetnének – olyannyira változatos a
versanyag. A sokoldalú művészeti-kulturális érintettség azonban
tematikailag is tetten érhető a kötet verseiben, és a maga
változatosságában megbízhatóan visszatér.
A reprezentatív válogatás jól mutatja, hogy milyen intenzív, fontos szerepe van a klasszikus zenének ebben
a költészetben. Sokszor a versek kompozíciója is zenei műre
emlékeztető; kínálkozik a kísértés, hogy akként értelmezzük. (Nem is
lenne erőltetett a megfeleltetés.) A zene átszövi a megidézett világot,
de néha ellenpontjaként is tételeződik. E bonyolult viszonyrendszer
egyik legteljesebb megfogalmazása Az űrhajós levelei Bartók Bélához című
poéma a kolozsvári ciklusból. A négy részre (tételre?) osztott vers a
világűr „késes” végtelenjét hasonlítja a zene, a művészet adta
lehetőségekhez; néha egymásba játszatva a világokat: „Ez a beszélgetés / idegen már a szájnak, / nem mozdul rá a nyelv, csak a húrok, a legfinomabbra sodrott / huszadik század”.
A vers formailag is nyitott: legalább három helyen kínál helyet az
olvasónak, hogy tetszőlegesen behelyettesítsen saját ötleteket,
gondolatokat. A Nagy István karmester emlékének ajánlott Búcsú az énekkaroktól még merészebb ellentéteket is megfogalmaz: a csukott ajak a huszadik század lakatja ebben az elhallgatás-vízióban. „(...) És sszekucorodsz a fájdalom-tól,
/ hogy nem énekelhetsz. / Ezután örökké erdő mellett estvéledünk / és
kimondani sem tudjuk : hová igyekszünk / s ki adjon jó éjszakát? / A
keze, látod, a kezén a sebhelyes ujjak is azt jelzik, / milyen hamis a
kivilágítás / s milyen valódi a sötétség.” Nem
véletlen, hogy e vers záró sora lett annak a pódiumnaplónak a címe,
melyben Banner Zoltán előadóestjeiről adott számot 2007-ben: Örvendjetek, némaság lovagjai! Az
elhallgatás – úgy tűnik – általában is, a kultúra más területeivel
kapcsolatban is foglalkoztatta a szerzőt. Az említett naplót egyébként,
melyben szavalóművészi pályáját összegzi, Banner ekképp „ajánlja”: „jöjjetek,
némaság lovagjai; négy évtizeden át hadakoztam veletek, most már tudom,
esélytelenül; örvendjetek, mert úgy zárom pódiumnaplómat, hogy még
memóriámnál és hangomnál vagyok, de már nincs kinek és nincs miért”.
A
gyermekkorból hozott, de a felnőttkor egészét meghatározó zeneszeretet –
akárcsak Kosztolányinál – a vers metaforájává válik. De míg a
Kosztolányi- versek jelentős részében a zeneiség a ritmikába, rímelésbe
is beépül, itt inkább tematikailag hangsúlyozódik, gyakran önálló
költeményekben (Chopin, Allegro – Kedvesem, Disszonáns ének, Májusi litánia 1988-ban stb.) Banner
szándékosan nem köti magát poétikai szabályok gúzsába, sőt, az egyes
művészeti ágakat szándékosan állítja egymás szolgálatába. Talán ez az
oka annak is, hogy a nagyobb részt (látszólag) szabad versek rendkívül
változatosak formailag is. A belső hangzásban pedig – akinek füle van,
hallja – félreérthetetlenül felcsendül néhány klasszikus opusz vagy
melódiarészlet: Chopin Cisz-moll keringője, Bartóktól az Este a székelyeknél vagy éppen Schubert C-dúr-szimfóniája.
Az
egyes városokhoz kötődő versek sorát minden esetben egy-egy prózai,
személyes hangú bevezető előzi meg. Ezek külön értéket, színt
képviselnek a könyvben, ugyanis a szerzőnek gondja volt rá, hogy a
ciklusok hangulatához, világához szabja őket. Az első, ifjúkori
válogatás előtt például egy, a versekkel nagyjából egy időben született
expresszionista vízióprózát közöl. Vagy a későbbi versekben elmélyülő
ars poeticá-s, költészetelemző megnyilatkozásokat vetíti előre a
kolozsvári összegző: „a
vers nem ruhatári fogas, melyre bármit ráaggathatunk, hanem üvegpohár,
ami cserepeire hullik, ha túlságosan forró italt töltesz bele, vagy
megfagy benne, amit beletöltöttél.”
A
sokrétű érdeklődés, elhivatottság általában sem csupán a témán, a
megszólalás módján hagy nyomot. Ott érezni a stíluson; az avantgárd
számos jellegzetessége tetten érhető a versek felépítésén. Több darab
kimondottan képi, majdhogynem kínálkozik egy-egy szürrealista,
expresszionista, leggyakrabban absztrakt művészeti allúzió. Különböző
módokon tördeli/töri meg gyakran a verssorokat is Banner: van, hogy a
sorok vagy szavak közben hagy szünetet (Nyolcsoros, Szaggató),
de olyan is, hogy a mondat közepén váratlanul nagybetűvel indít új
gondolatot – amely azért az előzőhöz is értelemszerűen illeszkedik (Napon). A képzőművészeti motívumok természetesen azoknak a verseknek is sajátjai, amelyek művészbarátokhoz szólnak. Ilyen például a Vándorfestő, amelyet név szerint négy festőnek és „a többieknek” is ajánl: „(...)
ránk nem szabott / távolságok és közeliségek nélkül – / egyedül
zölddel, fehérrel, feketével – / egyedül a kötelező árnyék nélkül – /
nem az emlékek hanem / az egymásba merülők műtermében – /
ecsetvonásainkban az otthon / végtelenje – megkopogtatod –”.
E sorok tartalmisága már átvezet a harmadik tömb egyik alapvető lírai
motívumához, az otthonkereséshez is. A kolozsvári versek közül az
utolsók többnyire már mind hordozzák ezt az élményt, leginkább
figyelemre méltó módon a Hontalan hazafiság. Ezekben
a művekben jól követhető a folyamat, ahogyan a banneri költészet egyre
magába nézőbb, elmélyültebb, egyúttal letisztultabb is lesz.
A
békéscsabai versek azért is bírnak különös jelentőséggel, mert bennük
nem csupán az eddigi témák, lírai tapasztalatok összegződnek, hanem az
előző két helyszín is felelevenedik, sőt, határozottabb kontúrt is nyer.
A szerző valamiféle derűs belenyugvással veszi tudomásul, hogy „a mai európai szellemi közgondolkozásból nézve: költői ösztönéletem és tudatosságom egyre korszerűtlenebb”, de ugyanakkor ezt vallja: „arról
még nem mondtam le, hogy bár egyetlen mondatom, bár egyetlen valakit át
ne segíthessen a huszonegyedikből a huszonkettedik századba”.” A
választott rév talán legintenzívebben éppen a helykeresést aktivizálja
ebben a lírában. A szülőföld, (a tágabban értelmezett) Erdély,
meghatározó személyiségeivel, szellemiségével és városaival, felidézhető
történeteivel elevenebben része a verseknek, mint bármikor korábban.
Csak címben négyszer fordul elő Szatmár neve, de ugyanilyen kiemelt
helyzetben találkozunk Segesvárral, Araddal, Dévával, Szalontával vagy
Brassóval. „Egyeneseket húz” tehát a vers a különböző helyszínek között,
és „úgy remegnek a távolságok / mint az emlékezet / mikor nem találja / két pont között / mi a legrövidebb”. Aki beszél, hajléktalan, s imája: „e táj testét nem ismeri – / vetkezteti, de csókja nincsen / – segíts feledni, Istenem!” Egyúttal a lelkiség, vallásosság mélyebb dimenziót nyer olyan versekben, mint Ha majd elindulok feléd, Uram, Könyörgés, Esti ima –
de a többi szöveg alaphangja is hittel teli. Összefügg ez a
visszatekintő-számadó tendenciával is, melynek szerves részeként a
magyar kultúra féltése is felerősödik (22 metafora – a magyar kultúráról, Számadó tanúvallomás, A magyar turulmadár).
Nagyon vonzó jellemzője ezeknek a költeményeknek, hogy nem
didaktikusak, s főként nem sztereotípiákat ismételgetnek. Személyes ügy
itt a magyar sors, a költészet megfogalmazása, (át)értékelése, mely néha
szentenciózus, mégis lényegbeli igazságokat eredményez: „ha költő vagy – / Isten készen talál / s Ő dönt Felőled / nem a halál”.
Olyan
költői összegzés ez a könyv, melyen meglátszik: szerzője jó
lelkiismerettel foghat majd legújabb versei kötetbe rendezésébe is. Mert
eddigi pályáját volt ereje, tartása úgy áttekinteni, hogy valóban
képet, alakulástörténetet adjon olvasói kezébe. Legszebb versek többször
szűrt gyűjteménye, esetleg jól megszövegezett önfényezés helyett.
Életszerű gyűjteményt, a szó leghitelesebb, de ugyanakkor legtöbb
értelmében is. Hiába figyelmeztet a kötet címadó verse: Banner Zoltánnak
méltósággal sikerült hátranézni.
Forrás: Bárkaonline
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése