Dávid Botond felvétele
Farkas Wellmann
Éva
Egy első vers
(Legjobb menni
csak tovább?)
Első versből –
azt hiszem – több is lappang az életművek titkos fiókjaiban, sőt, a később nem
íróvá váló emberekéiben is akad egy-kettő belőlük. Egyik versemre végérvényesen
ráragadt ez a címke (: egy 16-17 éves koromban írt szonett nyerte
el a „rangot”. Túl voltam akkor már jó néhány hirtelen felindulásból
elkövetett, szabadon áramló szövegen, pár túl komolyan vett (iskolai) lírai
feladványon is – ez azonban valahogy a kettő keveréke lett. És mi hozta létre?
Egy élmény, természetesen; röviden: az utazás szerelme. Beszivárogtattam hát a
forma szigorú kötelékei közé a fikciót, és a látszólag hétköznapi élményt
olyanná varázsoltam a magam számára, ami már izgalmas, és érdemes is a
felidézésre. Lehet, hogy később is megtartotta ezt a funkcióját a versírás gesztusa?
Lássuk a szerzeményt!
Szavak helyett
Úgy hagytam el még későn vagy már
másnap,
soha nem látott helyek s út után
letérve és… szerep híján s bután,
mint aki helyet keresett magának.
És amíg velünk lakozott e helyen,
miután vodka, sör, cím, áldomás
neki, mögöttem két végállomás szeli
hátrahagyott utam, amelyen
annyit vártam csatlakozásra reggel,
miután felvett valaki az úton
teherkocsival s dagadó erekkel.
Így, utána, nem gyötör semmi képzet.
Aligha látom még, de mégis, újból
szeretném tudni, hogy még visszanézett.
Kerestem most
ezt a verset az interneten, hogy bemásolhassam ide, de nem találtam. Pedig
megírásától kezdve vállaltam mindenhol, az első kötetembe is bekerült. Hiába, a
világháló sem tudója minden titkoknak. Egyszerű lett volna felállni, elsétálni
a könyvespolcig, felütni a könyvet, kikeresni, de nem akartam kilépni az éppen
történő szövegből. Leírtam hát emlékezetből.
…Akkor, a vers
megírása után, emlékszem, viszonylag elégedetten dőltem hátra. Volt itt minden:
kihagyás, intertextus, forma, Isten, történet, rejtély. Később meg is jelent,
néhány társával együtt. Én pedig kissé szégyenlősen, de izgatottan vártam az
olvasói reakciókat. Legtöbbször egyszerűen megdicsértek vagy gratuláltak; meglepődtek,
majd napirendre tértek a tény fölött, hogy íme, egy újabb tollforgató. Vagy nem
is értették. Egy alkalommal viszont egy régi ismerős nekem okozott meglepetést.
Egy kávézóban szürcsölgettük a feketénket, amikor is hirtelen szóba hozta a
témát, hogy bizony olvasta, szerette a megjelent verseket. Nem volt menekvési
útvonala, hát megkérdeztem: mégis, melyiket a legjobban? Határozottan
válaszolt: „azt, amelyikben megfűzted a kamionsofőrt”. Megfordult velem akkor a
világ, de ki tudja, hogy azóta mi mindent értettek ki már az írásaimból? Joggal
– hiszen, ha már nyomtatásban vagy monitoron a mű, sokkal inkább bárkié, mint
alkotójáé.
És – ne tagadjam
– volt egy személyesebb reakció is, igaz, évek múltán, de cserébe éppen attól,
akit tán egyetlen valódi mozzanatában megidéz a kis szonett. Szintén kávézás,
magam meg provokatív. Előkerül a vers megint. Elolvassa, mosolyog. Érti. Aztán
kissé haragosan megjegyzi: „Én visszanéztem, de te nem. Miért? És még itt
panaszkodsz, pedig te szúrtad el.” De jövök én is a magyarázattal, sutba vágva
az összes fikciót: „Az ember csak akkor tudja meg, hogy visszanéztek-e utána,
ha maga is hátrafordul. És ha ezt teszi, akkor két dolog derülhet ki. Visszanéz,
és azt látja, hogy a másik fél is megfordult. (Ez kínos, kiváltképp egy
kamaszlánynak. Forgolódik egy fiú után?) Ha meg nem néztek utána, ott a
csalódás. Hát legjobb menni csak tovább.”
És beleírni
mindezt egy versbe.
