Farkas Wellmann Éva: február 2013

Láng Orsolya

Köztes lét

XXIII. ÉVFOLYAM 2012. 22. (612.) SZÁM — NOVEMBER 25.

Farkas Wellmann Éva új kötetéről csupa méltató kritikákat olvasni. Nem szándékom ugyanazokat másképp leírni, úgyhogy teszek egy vargabetűt. Hogy Az itt az ottal már nem azt a szókimondó és lendületes versbeszédet alkalmazza, mint az Itten ma donna választ, ez kétségtelen. Letisztultabb, tartalom és forma szintjén egyaránt. De hogy megállapodás volna, a megtalált hang, annak ellentmond az a nyugtalanság, amely a megtévesztő klasszikus szerkezet hátterében levegő után kapkod, tépelődik, nyugalmat erőltet magára, és dönteni képtelen: itt vagy ott.

A négy ciklus négy támpillérként tartja a kötetet. A prológus helyét elfoglaló vers (Magát egykor) kijelöli a retrospektív álláspont helyét, amely a versek többségét meghatározza, és megadja a kötetet átszövő rezignáltan keserű hangot. A lemondás hangja ez, a helykeresésben megfáradt ember igényének megfogalmazása a pőre kitárulkozást és az önáltatás nélküli vallomást lehetővé tévő megállapodásra. A vers leválik a költőről (mint ruha másról a boldog szerelemben), az önelemzés eszközévé válik, mint az elkövetkezőkben is oly sokszor. Mert „Most ő csak ő, a vers csak vers – s a távlat:/ véglegesebben nincs itt, mint ki elment.” A négy ciklus egyébként nem határolódik el élesen egymástól (talán az utolsó képez kivételt, az eltávolodás mellett döntő, a kötet címét is kölcsönző hommage), szinte esetleges a határ, ahol egyikük véget ér, másikuk új lélegzetet vesz. Mind a négy rész vegyes, és egyformán fogja át a technika vívmányait szervesen magába olvasztó szövegeket, valamint a történelmi, irodalmi áthallásokat. A darabok rekonstrukciós szándéka szembeötlő, a múltat belakó személyek és helyek átjárnak egyikből a másikba: a lírai én általuk és értük szól. A múlt ködébe süppedő alakok panoptikuma, letűnt idők, lezárult korsza-kok leltárán végigvonultatott tekintet. Az emlékezet tökéletlenségével számoló „kiszólások”, mint a „nem emlékszik egyébre... legfennebb tudta”, „nem emlékszem”, „nem jut eszembe”, a sokszor használt „tán”, „talán” arra utalnak, hogy a versek nem az emlékek vagy álmok inspiratív forrásából táplálkoznak, hanem az emlékezés sokszor megerőltető önreflexiójából. Ez az ízig-vérig költészet olyan sűrű, hogy már-már prózáért kiált: átfogó erejű kísérlet egy kör gyűrűinek kiterjesztésére, kiteljesítésére.

Az itt az ottal versei nem mondogatni valók, nem másznak rigmusként a fülbe, noha kötött formájukban a zene kétségtelenül ott lüktet. A Valami ég e versen át, a Sohasem rád találni könnyedsége ritka pillanatok a kötet történetében. Mint a bluesban, a fájdalom és a szomorúság a repetitív ritmusban szublimálódik, a könnyedség látszatát keltve. A költőnek rutinból nyert ügye van, mint a solitairben (Szerencsejáték, túl a nyáron), mert birtokában van mestersége csínjainak. „Csak szó a vers”, mondja a Valami ég e versen át. Ám ehhez az ars poeticához következetlenül tartja magát a többi, és aránytalanul viszonyul a sokrétű mondanivaló, amely ott tolong a sorok mögött, tobzódik a sorokban, mintha a szántást és a vetést nem ugyanaz az ember végezné, sőt, minthogyha egymás ellen dolgoznának. Néhol több a mag, mint a barázda, másutt a barázdák keverik el mélyükre az elhintett magokat. A Példamondatok bravúrja például teljességgel beleillik a szavakkal való, tét nélküli játék koncepciójába. A talált tárgy megtisztításának gyakorlatával a nyelvkönyvek sablonos példáinak egymásutánjából egy létösszegző költemény kerekedik ki. Egy, az esetlegesség látszatát keltő, nagyon is tudatos kompozíció. Egyszerűségének tökéletes ellenpontja A damaszkuszi visszaút balladája, amely mintha egy más szabályokon nyugvó nyelven szólalna meg, az anakronisztikus igeidők kizökkentik az olvasót Saul történetének aktualizálásából, nem tud tanúja lenni az átváltozásnak, a csodának, mert ott van a nyelv, amely ezúttal nem a Biblia közérthetően poétikus nyelve, hanem a poétika hozzáférhetetlen, imitációt és invenciót keverő kódja. A mondatszerkesztés kimódoltsága az első olvasás számára elzárva tartja az összefüggést, a gyakori soráthajlás, az idegenül ható szószerkezetek, a gyakran csupán a rím kedvéért használt töltelék- és toldalékszavak elrejtik a vers tulajdonképpeni lényegét. Ez az akadály az olvasók preszelekciójaként is értelmezhető, de ezen túlmenően sokszor az ok és a tárgy átlátásának rovására áll. És ez nem csak ebben a versben van így.

A kéz a kamerát a kötet közepén foglal helyet, ahol szinte észrevétlenül húzódik meg a maga két szakaszával. A legrövidebb mind között (a Barlangfestmény kétszakaszos még rajta kívül, de szótagszáma is több, hatásfoka pedig fele ekkora). Ez a kis pillanatkép az emberi életről egy hasonlatba kódolt remekmű. „Mint elítélt, ki csak vaktában ébred,/ börtönre börtönt cserél (átvezetvén/ őre szolgálat-arca ég), s ha léphet,/ nem szökni fog. Innen vagy túl az eszmén:/ / hogy így esett, még kér, ölel vagy ásít,/ és biztos mozdulattal nyúl a karja,/ hogy el nem ér a megaláztatásig,/ míg a kéz a kamerát eltakarja.” A József Attila-i hasonlatot idézi („mint gyermek, aki...”), és nem válik hozzá méltatlanná. Egyenes vonalú, egyenletes mozgással halad célja felé, hogy megragadja és visszaadja egy állapot (amely kiterjesztve már egy életérzés) lényegét az összefüggés erejével. A költészet a kötetnek ezen a pontján nyer önigazolást. Teremt.

De az itt és az ott között örlődő individuum elveszti önmagát, hatalmát az irányok fölött, és tovább keresi az önkifejezés legadekvátabb formáját. Megnyerő, amikor a szellem kaján szúrásaival szelepesíti a szigorú formát: „S mit majd szemétre vagy szemedre vetnék” (10.), „Más keresőprogram tudja majd,/ a problémámra mint találok írt” (18.), „Míg eszemet s e sort nem vesztem el” (36.), „S hogy ennélfogva kellett meghalnia,/ nem oly szempont, mely minket érdekelhet” (38.), „Értettem volna mást vagy bárha máshoz!” (41.), „míg én az űrlapot,/ egy hivatalnok időmet tölti épp” (42.). És még sorolhatnám e bizarr, angol-ízű humor ékes megnyilvánulásait. Mintha minden kétértelmű szónak a másodlagos jelentését használná (pl. a „voltunk” nem a közös múltidőt, hanem esetleg egy külön-külön lét közösségét jelenti), teszi megvívandó harccá a szövegek megközelítését. A Magyarósi Szőke József emlékével való párbeszéd a XIX. század irodalmi nyelvének patinájával alkotja a kötet utolsó részét. Az ott ezúttal konkrét értelmet nyer, az elvágyódás megközelíthetetlen helyét jelöli, a túlvilágra költözött, szövegben továbbélő élet terét. A rend köröttem réges rég a rendszer, állapítja meg Az itt az ottal második sora. A társadalmi rendszerek és az érzelmek kaotikusságát a szavak rendszerezése, rendje kívánja kompenzálni, felülírni. „Nem az vagyok, kinek e földre jöttem” (47.), szól a beszélő. Ki ő? És miért nincs helye köztünk, azok közt, akik itt vagyunk?

„Nincs jelentés, csak jelzés”, így az Epilógus. Következtetés ez, a megelőző felszólításból fakad: „Ne írd a szót. Engedd, hogy véget érjen/ hallgatásban” (50.). A jelentés csak másodlagos, a jelekből következik. A kötet, íme, megvédené önmagát, még ha támadnák is.

Farkas Wellmann Éva: Az itt az ottal. Erdélyi Híradó Kiadó– Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy – Fiatal Írók Szövetsége, Kolozsvár–Budapest, 2011.

Forrás: Helikon

2013. február 10., vasárnap

A tegnap képeiből - Radványi Balázzsal és Banner Zoltánnal

2013. február 3., vasárnap

Farkas Wellmann Éva költői estje Radványi Balázs megzenésítéseivel

2013. február 1., péntek

Az új kötetről a Helikonban

Like

Címkék

Rendszeres olvasók

Látogatók