1 KÖNYV a Duna Televízióban

A könyvajánló linkje a videótárban:

http://www.dunatv.hu/musor/videotar?vid=731169&pid=1029041

Nekem csak Explorerrel sikerült megnyitni.

Interjú és videointerjú az Irodalmi Jelen honlapján

A líra maximalista donnája

INTERJÚ

---

Farkas Wellmann Évával, az Irodalmi Jelen költészeti díjasával beszélgettünk szakmai szigorról, játékosságról, alanyiságról és arról, milyen verssorok segítenek a mindennapokban.

Videointerjú és versek a szövegbe ágyazva.

Huszonéves pályakezdő költőként rengeteg elismerést begyűjtöttél, elsősorban az Itten ma donna választ (Erdélyi Híradó – Fiatal Írók Szövetsége, Kolozsvár, 2002) verseskönyvednek köszönhetően, noha kritikai munkásságodra is felfigyelt a szakma. Az az érzésem, hogy maximalista vagy, amikor azt mondod: számodra egy-egy díj újabb elvárás is, utána még körültekintőbben írsz verset. Az Irodalmi Jelen költészeti díja, amelyet Az itt az ottal (Erdélyi Híradó Kiadó és FISZ, 2011) kötetedért érdemeltél ki, milyen újabb kihívások elé állít?

A maximalizmussal kapcsolatban mindenképp igazad van. Ez néha görcsösségbe is áthajlik, innen ered a megszólalás nehézsége. A díjak nagyon fontos megerősítések – az olvasói visszajelzések mellett. Azt a fajta bizalmat jelentik, hogy „amit eddig írtál, értékes”, de egyúttal azt is, számomra, hogy nem okozhatok csalódást annak, aki ezzel megtisztelt. Az Irodalmi Jelen díja egy régi jó szakmai kapcsolatot igazol vissza. Emlékszem, mikor az első kötet megjelent, a lap főszerkesztője megkérdezte, mit írtam azóta. Mondtam, hogy még igazán semmit, csak nekikezdtem egy hosszabbacska versnek, nagyon az elején vagyok. Mire ő: hát jó lenne sietni vele, mert a következő lapszám címlapján fog megjelenni! De az új könyv sok más darabja is az Irodalmi Jelenben látott napvilágot, és számos recenziót, kritikát közöltem a lapban. Ezért is nagy öröm, hogy most díjazott lett a könyv; a kihívás pedig a régi: az eddig felállított mércét tartani, sőt emelni.

Kilenc évet kellett várni a második kötetedre. Azt gondolom, az olvasóid türelmetlenek voltak, hiszen első köteted egy második kiadást is megért az aradi Irodalmi Jelen Könyvek sorozatában 2005-ben, ami kuriózum egy debütáló szerző esetében. Nálad a laikus olvasó vagy a szakma elismerése a mérvadó?

Mindkettő egyformán fontos, azt hiszem. Persze, sok szemrehányást kaptam, hogy miért nem jelenik meg a könyv hamarabb, de azon a véleményen voltam, hogy inkább kivárom, amíg mind mennyiségileg, mind minőségileg vállalható állapotba kerül a versanyag. Nem bántam meg. Tudok olyan költőkről, akik utólag visszavonják egyik-másik versüket; én ezt szeretném elkerülni. Az időben amúgy sem igazán lehet meg nem történtté tenni semmit, a nevetségessé válás kockázata nélkül. Szerencsés vagyok, mert viszonylag gyakran kapok olvasói véleményeket. Örülök nekik nagyon. Sőt, gyakran azt is látom a szemem sarkából (talán pedagógusi tapasztalatomból adódóan), ha egy bemutatón a felolvasott vers egy sora valakit megérint. Akkor már volt értelme megírni azt a szöveget.

Visszatérve a hosszú kilenc évre. Azt mondják rólad, hogy te nem írod meg a rossz verseidet. Sokszor inkább kidobsz egy gyengébben sikerült sort, ha úgy érzed, valamiért nem illik az összképbe, és nem tudsz kihozni belőle „vállalható verset”.  Honnan van ez az önkritika, ami sok pályatársból hiányzik?

Egy gyengébben sikerült sor esetében általában az egész szakasztól, sőt verstől megválok. Kár erőltetni olyasmit, ami megalkuvásokat igényel, vagy kevés vagyok ahhoz, hogy jól megírjam. Nos persze, attól még mindig csak nekem tetszik, nagyon szubjektív ez a dolog. De legalább nem gondolom azt, hogy ha még nekem sem tetszik, akkor másnak hátha... Hogy ez az önkritika honnan származik? Nem tudom. Talán az elődök példája, és/vagy egyszerűen a költészet iránt tanúsított mély alázatom az oka. 

„A megírás folyamata a legritkább esetekben társul örömhöz, lelki békéhez, nyugalomhoz. A megszövegezés egyúttal valaminek a lezárása is, legyen ez akár egy gondolatfolyam, és sokszor azt érzem, nem akarok még tőle elszakadni” – fogalmazol korábban. Mikor érzed úgy, hogy kész egy vers, egy ciklus, az utolsó simítások is megvannak a köteten?

Az egyes verseket – miután befejeztem (néhány perc vagy egy fél év alatt) – már nemigen módosítom. Amire az idézet vonatkozik, az a folyamat gyötrelme: megtörténik, hogy valósággal tiltakozom belül egy-egy sor ellen, közben problémákat próbálok megoldani, vitázom gondolatokkal – szóval, akár egy konfliktushelyzet, olyan a versírás. És a kész vers, akár a megtisztulás, a szépen megoldott feladat öröme. De csak, ha úgy sikerült, ahogy akartam. Ugyanez vonatkozik a kötetre is.

A második könyv sokkal személyesebb hangot üt meg, mint az első, kevés benne a szerepvers, súlyosabb a játék, filozofikusabbak a szövegek. Szükséges a személyes élményanyag a vershez? Vagy lehet úgy is jó költeményt írni, ha csak belebújsz valakinek a bőrébe, és jól ismered a szakmát?

Egyfelől úgy éreztem, leállhatok kicsit a kísérletezéssel, másfelől olyan kérdések foglalkoztattak ebben az időszakban, amelyek nem tűrtek más szereposztást. Nagyon mélyre ástam a kötet több versében is: akár a címadó Az itt az ottal-ra gondolok, vagy az első versre, a retrospektív Magát egykor-ra. De a Hogy rosszul élj, a látszólag könnyed Valami ég e versen át vagy A damaszkuszi visszaút balladája  is ilyen. Azt hiszem, adott helyzetben ezek a versek a túlélést jelentették számomra, ha mégoly romantikusan dagályosnak is tűnik a kijelentés.

Orvoscsaládból származol, anyai nagybátyád Wellmann (Éltető) József viszont irodalmi pályán mozgott. Testvéred, Farkas Wellmann Endre is költő. Úgy tudom, hogy kolozsvári egyetemi éveid alatt születtek az első alkotásaid, de talán már fiatalabb korodban is érlelődött benned a gondolat…

Igazából mindig is foglalkoztatott az alkotás gondolata. Tízéves koromban éjszaka felébredtem, és a szobámba világító utcalámpa fényénél is írtam. Akkor még könnyen ment. Aztán tizenhét éves koromban megírtam azokat az első szövegeimet, amelyeket ma is versnek merek nevezni, benne vannak az első kötetemben. Kolozsvárra, ha jól emlékszem, négy verssel érkeztem.

Farkas Wellmann Éva Az itt az ottal bemutatóján

Kolozsvárra kerülésednek, az Előretolt Helyőrségnek, gondolom, meghatározó szerepe volt a pályád alakulásában, hiszen már az első néhány versed után kötetet „előlegezett meg” Orbán János Dénes. Mesélnél ezekről az évekről, az első fellépésről, az első Bretter Körről, az akkori hangulatról?

Orbán János Dénes biztatása meghatározó volt a pályám alakulásában. Akkoriban nagyon önbizalomhiányos voltam; ő hitt bennem, a költészetemben. Az első közös fellépésünk előtt elmagyarázta, hogy ha vállalom ezeket a verseket, akkor bizony érthetően, hangosan mondjam, különben semmi értelme. Megpróbáltam, ment. Arra próbáltam később is törekedni, hogy a leírt vers majd valahogyan hangozzon, legalábbis nekem legyen egy elképzelésem az előadásáról. A Bretter Köröknek akkoriban eléggé gyilkos hangulata volt. Azt mondták, hogy aki azt túléli, jó eséllyel íróember lehet. És nagyon sokan átestek rajta. Termékeny irodalmi korszakban lehettem Kolozsváron, számos jelentős mai alkotóval együtt: Nagy Koppány Zsolttal, Gáll Attilával, Karácsonyi Zsolttal, Papp Attila Zsolttal – csak hogy a szinte évre egy korosztályt említsem.

Bár Farkas Wellmann Endre is költő, mégsem mondhatni azt, hogy ő befolyásolt volna az indulásban. Mégis, hogyan viszonyultok egymás alkotásaihoz, hiszen két teljesen különböző terepen mozogtok?

Igyekszünk objektív módon véleményezni egymás munkáit. Nem mindig könnyű, hiszen testvérek vagyunk. Ő nagyon ritkán mond részletes véleményt a verseimről. De ez nem baj; ha neki tetszik, már nagyon örülök. Ha nem annyira, elgondolkodom. Valahogy ő is így lehet ezzel.

Bár Az itt az ottal más költői világ, mint Az itten ma donna választ, mégis hasonlítható, rokonítható bizonyos pontokon a két könyv. A kötetnyitó vers valamiféle átmenetet képez a kettő között. Az első ciklus is mintha a híd szerepét játszaná a „donnás” Farkas Wellmann Éva és a mélyebb, súlyosabb, olykor fájdalmasabb tartalom között. Szándékosan szerkesztetted így?

Igen, teljesen tudatos volt. Persze, nem abban az értelemben, hogy „akkor most leülök, és írok egy kezdő-átvezető verset”, hanem meglett a szonett, és határozottan éreztem, hogy ez oda illik, megadhatja a hangot. 

„A nagy lírikusok a költői mesterség alapos ismeretének igényét hagyták örökül utódaikra. Farkas Wellmann Éva ezt az örökséget viszi tovább, hiszen versei formai szempontból is kitűnőek. S valahol itt kezdődik az igazi mesterség” – mondja rólad Fried István irodalomkritikus. Az első könyved kapcsán azt írja a kritika, hogy létformád a szonett.  Persze erre rácáfolsz később, és megtudjuk, hogy nem csak ezt a versformát kedveled.

Tény, hogy szonettben írok legkönnyebben verset. De rendkívül sok egyéb versforma is tetszik; káprázatos, hogy a régiek mennyire könnyedén bántak velük. Számomra kihívás, de egyúttal segítség is a forma: ha sikerül erőltetettség nélkül összehangolni a tartalommal, valami életre kel. Persze, ugyanígy a szabad versben is, ha a belső ritmus rejtett fegyelme létrehozza.

Melyik versforma foglalkoztat jelenleg, miben szeretnéd kipróbálni magad a következő kötetben?

Legközelebb talán a rondót. De mostanában a népies dallamok is megszólítanak.

Doktori munkád a 18. század irodalmával foglalkozik. A kor nyelve, eszmerendszere miatt választottad ezt a témát. Milyen következtetésekre jutottál? Költői munkádat mennyiben segítette ez a kutatás?

Legprózaibban, érthetően: például az élet-halál kérdéseit említeném. Korábban is foglalkoztatott a téma, az elmúláshoz való viszonyulás. Halotti orációkat kutatva rengeteg döbbenetes, elgondolkodtató tényre bukkantam, furcsa életsorsokra, tragikus családi történetekre. Érdekes módon abban a korban az emberek meg tudtak küzdeni olyan csapásokkal, mint tizenhét gyerek elvesztése, számos spontán vetélés, fiatal nők, édesanyák gyermekágyi lázból következő halála. Manapság a kedvezőtlen időjárás miatt is könnyen kedvünket veszítjük. De ez persze csak egyik aspektusa a témának. A gyönyörű régi nyelv olvasása mindig is jótékonyan hatott rám, ezek a történetek pedig átmosták a lelkem (néha a könnycsatornáim is).  

Kritikus is vagy, a kortárs irodalom jelentős alkotóinak munkáival foglalkozol. Költőként mennyire nehéz objektívnek lenni, egy pályatárs, jó barát könyvéről írni? Észlelted-e új irodalmi irányzat, esetleg új generáció körvonalait? 

Próbálok mindig az aktuális olvasatra hagyatkozni. Kezdetben lehetőleg nem is írtam közeli barátok munkáiról, de ezt egyre nehezebb megkerülni. Tehát: marad a korrekt(nek hitt) objektivitás. És a próza, amely esetében sokkal elfogulatlanabb vagyok. Új irányzatot, generációt mindig lehet kreálni, de én elsősorban az egyéni hangokra figyelek, az egyes pályák alakulására. Minden életmű vagy akár írás is egy sajátos univerzum, és legfőképpen önmagához mérhető.

Kislányodat is érdekli az irodalom, ő maga is előrukkolt néhány verssel. Mit tud a te költészetedről? Tervezel esetleg gyerekkönyvet, amelynek ő lehetne a múzsája?

Sokat olvasunk neki. Gyermekverseket, meséket, néha tanító jellegű szövegeket is. Mondhatom, nagyon kifinomult ízlése van. Boldogan hoz létre ő maga is szövegeket, és szigorúan tollba mondja nekem. Sok kötetbemutatómon részt vett már, talán ez is befolyásolja. De csak egy-két napja hozta szóba az egyik fektetéskor, hogy: Anya, nem olvasnál egyet vagy kettőt a te verseid közül is, például azt a szós-havast? Mikor meghallgatta, azt mondta: szép, de csak iskoláskoromban fogom megtanulni. Sajnos gyerekverset mindeddig képtelen voltam írni.

A mindennapi életben is sokat segítenek a verseid – olvasom egy korábbi veled készített interjúban. Tudnál idézni olyan sorokat, magadtól vagy másoktól, amelyek segítenek áthidalni egy nehéz napot, problémásabb életperiódust? 

„Itthon vagyok, itt, e világban, / s már nem vagyok otthon az égben” (Kosztolányi) „Mindig és minden valami helyett volt, / sohasem fogom tudni, mi helyett” (Petri György), „Még megérhetünk ezt-azt, / de főleg ezt” (Fekete Vince), de megannyi más szép, humoros vagy cinikus mondat, amikbe érdemes kapaszkodni. Magamnak is sokat írtam, például: „Nem megengedett luxus, hogy rosszul élj”.

Varga Melinda

Forrás: Irodalmi Jelen 

Egy kis nosztalgia: a budapesti bemutatóról

 Budapesti képek

Anikótól: 

Egy kávéval indítok. 

 

 A közönség egy igen kedves részével: Darvasi Feri, Nagybátyám, Nórika 

 

Tibor az erdélyiekről beszél.

 

Gondolom, valami kérdés meglepett.

 

Az új kötetből olvasok

 

Radványi Balázs egyik megzenésített versemet játszotta. Azt hiszem, látszik, hogy meghatódtam...

Nórikincs

Tiszatáj online: FARKAS WELLMANN ÉVÁVAL KOVÁCS FLÓRA BESZÉLGET AZ ITT AZ OTTAL CÍMMEL MEGJELENT KÖTET KAPCSÁN

Interjú, Irodalom, Vezető hír 

2012.04.29 - tiszatáj

FARKAS WELLMANN ÉVÁVAL KOVÁCS FLÓRA BESZÉLGET AZ ITT AZ OTTAL CÍMMEL MEGJELENT KÖTET KAPCSÁN
 

Kovács Flóra: Jóllehet az új köteted (Az itt az ottal. Kolozsvár–Budapest. Erdélyi Híradó Kiadó, Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy–Fiatal Írók Szövetsége, 2011.) megjelenése apropóján beszélgetünk, érdemesnek tűnik az Itten ma donna választ-kötetedre (Kolozsvár–Budapest. Erdélyi Híradó Kiadó, Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy–Fiatal Írók Szövetsége, 2002. – Arad, Irodalmi Jelen Könyvek, 2005.) is kitérnünk. Az Itten ma donna választ erőteljesen felhívta magára a figyelmet. Hogyan emlékszel e könyved előmunkálataira? Mikor merült fel benned a kötetkiadás?

Farkas Wellmann Éva: Körülbelül tizenhét éves koromban kezdtem írni verseket, legalábbis olyanokat, amelyeket vállalni tudtam. De tény, hogy tizennyolc évesen még mindig csak négy verssel „büszkélkedhettem”. Ezek viszont szerencsés módon mind megjelentek: az Előretolt Helyőrség című folyóiratban, A hétfejű zsákmány antológiában, és rövidesen a Helikonban is. Így eléggé biztató volt a kezdet. Orbán János Dénes azt mondta, hogy ha ugyanezen a színvonalon folytatom, nemsokára kötetem lehet. Viszont akkor sem írtam túl gyakran, lassan gyűlt össze a könyv anyaga, végül illusztrációkkal is bővítették, és 2002-ben végre kijöhetett a nyomdából.

K. F.: Az Itten ma donna választ és Az itt az ottal rendelkezik közös jegyekkel, ilyenek például a rájátszások elődökre vagy akár kortársakra. Mely szerzőket tekinted a szépírói munkád szempontjából a legmeghatározóbbaknak?

F. W. É.: Főként az első kötet verseiben jól látszik az alteregó-keresés. A játék, de ugyanakkor a mélyre ásás kényelmes és látszólag kockázat-mentes módja ez. Meglehet, hogy a rendelkezésemre álló tapasztalatokból többet olvastam, mint éltem, s talán ez az oka annak is, hogy az olvasás maga ihletően hat rám. Nagyon nehezen tudnék neveket kiemelni, hiszen egyfelől sokféle olvasmány megragadja a figyelmemet, másfelől pedig szinte egyetlen életmű sem egyenletes. Szerintem mások is úgy vannak vele, hogy ha kedvenc verseikről kérdeznék, nem egyetlen vagy csupán néhány költőtől válogatnának. De egy nevet azért kiemelnék: Berzsenyi Dániel költészetével a kezdetektől mély alkati rokonságot érzékelek.

K. F.: A rájátszások is hordozzák nyilvánvalóan az idő fontosságának kérdését, amelyet így szintén közös pontnak érzek a két kötetben. Hogyan vált ilyen mértékben fontossá számodra Magyarósi Szőke József?

Kovács Flóra, Farkas Wellmann Éva és Fried István

F. W. É.: Magyarósi szövegeivel a szakdolgozatom készítése közben kerültem kapcsolatba. Érdekes, hogy az időt a legkevésbé sem éreztem távolító tényezőnek a kutatás során. Ellenkezőleg, egyre több kapcsolódási pontot találtam kettőnk gondolkodása, sőt írásgyakorlata között. Az életét is tanulmányoztam, és eközben egy rendkívül romantikus történetszálra bukkantam: a székelyudvarhelyi kollégiumi rektorságot elvállaló Magyarósi otthagyja kényelmes nevelői állását és szerelmét, hogy magasabb hivatásának élhessen. Értelmiségi működése során hatalmas életművet hagy hátra: ír iskoladrámát, több tárgyból tankönyvet, jegyzeteket, igazgatja a rábízott taninézményt. Végül halála előtt úgy rendelkezik, hogy könyvtára és teljes vagyona az iskolára szálljon, cserébe egy verseskönyve kiadatását kéri. Ez a kötet az egész pályája alatt írt szerelmes verseket tartalmazza, amelyeket ahhoz a lányhoz címzett, akit feladott a karrierje miatt. Nem tagadom, hogy fiatal kutatóként nagyon megérintett ez a példa. És így kezdtem komolyabban odafigyelni az írásaira, amelyek később az engem foglalkoztató problémákra is felhívták a figyelmemet. Abban, hogy egy egész versciklust az ő emlékének ajánlottam, volt egy olyan szándék is, hogy valamelyest ráirányítsam az alakjára az érdeklődést. Hiszen abban a városban, ahol élete jelentős részét leélte, manapság szinte senki nem tud róla.

K. F.: Ez utóbbi kérdés már a kutatásaidhoz is átvezet. Mennyiben látod a kutatásaid lenyomatait a verseidben?

F. W. É.: A régi magyar nyelv szinte megbabonáz. És a régi történetek is nagyon vonzanak, amelyek nem könnyen, de felsejlenek több évszázad távlatából. Egy-egy halotti beszédből például egészen különös életsorsok, viszonyulási módok fejthetők meg, idézhetők fel. Emellett mostani magunkat is jobban megérthetjük, sőt átértékelhetjük, ha ismerjük elődeink gondolkodás- és beszédmódját. Azt hiszem, hogy – mivel igen sok tizennyolcadik századi szöveget olvastam – a verseimen stilisztikailag, hangulatilag is érezhető a hatásuk. Nagy tudatossággal persze lehet tenni ez ellen, és amikor feltétlenül szükséges, teszek is, de általában nem zavar. Meg merem kockáztatni, hogy az a nyelv, még mindenféle újítás előtti állapotában is, bizonyos szempontból egységesebb, szebb volt annál, amit manapság használunk.

K. F.: Az itt az ottal- kötetre áttérhetünk. Mikor kezdtél el dolgozni ezen az új köteten?

F. W. É.: Gyakorlatilag az első könyv kéziratának lezárása után azonnal.

K. F.: Vannak olyan olvasóid, akiknek még a publikálások előtt véleményük fontossága miatt elküldöd verseidet?

F. W. É.: Igen, ez jellemző. Van néhány barátom, akikkel szívesen megosztom az elkészült verseket. Többnyire ők maguk is írnak – de nem mind. A második kötet kéziratát néhány olyan emberrel osztottam meg, akiknek a véleményét akár perdöntőnek is tekintettem volna adott esetben (hogy meg- vagy kimaradjon egy-egy vers). Egyikük éppen Fried tanár úr. Volt egy konkrét kérésem is a kötet anyagát olvasókhoz: jelöljék meg az öt legerősebb darabot, és azt az ötöt is, amit nem tekintenek annyira jónak. Mert egy verseskönyv elkészítésében nem szerencsés, ha csak szubjektív szempontok érvényesülnek. Sokat segítettek nekem a saját verseim reálisabb értékelésében.

Kovács Flóra és Farkas Wellmann Éva

K. F.: A közöttiség jegye mind idő, mind hely szempontjából erősödött az új kötetedben. Az előzőben is jelen volt az időviszonylatban hangsúlyosan, de most a tér viszonylatában felerősödött. Ezt mennyire érzékeled? Ez a kötet már az ingázásod időszakába nyúlik át, vagyis a Székelyudvarhely-Kolozsvár-Békéscsaba utazássoraid időszakára. Szerinted ez az erősödés esetleg ennek az ingázásnak is köszönhető?

F. W. É.: Minden bizonnyal. Igaz ugyan, hogy az itt és ott akár időben is elképzelhető. De a helyváltoztatás, a különböző utazások tulajdonképpen egy tágabban értelmezett jelen részei, így elképzelhető, hogy a térbeliség nagyobb hangsúlyt kap az általuk ihletett versekben is.

K. F.: Az idő kérdésével összefüggésben az emlékezés-felejtés kérdésköre lett markánsabb. Ez erősen személyessé is teszi a kötetet. A szerepektől egyre távolodsz el. Jól érzékelem ezt szerinted?

F. W. É.: Van ebben szándékoltság, de önkéntelenség is. Ha már elég sok örömet, bánatot tapasztal az ember, egyszeriben nem lesz annyira szükséges, hogy szerepeken keresztül szólaljon meg, általában is. Furcsa, de az alázat erősödésével lehet markánsabb így a versbeszéd. Elkoptatott szóval élve: hitelesebb.

K. F.: A kutatási területed tematikájával a halál belépése is hangsúlyosabb lett az új kötetben, akár a temető megjelenése kapcsán is. Itt egyszerre egy furcsa mítoszképzés és mítosztalanítás megjelenítése is felmerülhet, ha az Óda a monostori temetőhöz-versedre gondolunk?

F. W. É.: A doktori képzés alatt tizennyolcadik századi halotti beszédeket kutattam. De az, hogy a halál jelensége foglalkoztat, sokkal régebbi keletű (többek között ez a vers is korábban íródott). Megértenem még mindig nem sikerült, hiába tudta leírni a gégerákkal küszködő Babits, hogy „nem is olyan nagy dolog a halál”. Megrendít a világ bizonytalansága abban a tekintetben, hogy az emberek csak úgy kiszámíthatatlanul és váratlanul meghalnak, korra való tekintet nélkül. Mondjuk úgy, hogy önkéntelenül vagy ilyen-olyan indokokkal, ürügyekkel távoznak. Csak bekapcsolom reggel a számítógépet vagy kinyitom az újságot, és egyre gyakrabban ott van egy számomra fontos, kedves ember halálhíre. Legutóbb Fodor Sándoré, akinek a Csipike tetralógiájának olvasását épp aznap este fejeztük volna be a kislányommal. Nehéz feldolgozni az ilyesmit, főleg, ha az ember nem tárgyakhoz, hanem lelkekhez köti magát. Hogy mi hogyan fordul mítoszba, és hogyan veszti el ilyen jellegét, talán hosszabb kifejtést igényelne. Az Óda a mosnostori temetőhöz című vers a Kolozsvártól való elszakadásomat könnyítette meg. Azok közé a költők közé tartozom, akik arról írnak verset, ami számukra problémát jelent.

K. F.: Új kötet anyagán dolgozol már esetleg?

F. W. É.: Az új kötet megjelenése óta nem mondom, hogy nem írtam, inkább: nem fejeztem be új verset. Ez nem jelenti azt, hogy ne lennének ötleteim, soraim, impresszióim. És végül is: ezek is a munkafolyamat részét képezik.

Forrás: Tiszatáj online 

---

A beszélgetés az SZTE Móra Ferenc Kollégiumában 2012. április 24-én elhangzott beszélgetés szerkesztett változata. Az estet Fried István vezette fel.