Farkas Wellmann Éva
Tcha Limberger utazásai a magyar zenében
Tcha Limberger eredetére nézve félig
flamand, félig szintó zenész. Brüsszelben él, de a világ számos táján
megfordult és muzsikált már, többek között Budapesten és az erdélyi
Kalotaszegen hosszabb ideig élt is. A magyar nyelvet anyanyelvi szinten
beszéli, de emellett legalább nyolc másikat is. Három különböző műfajt játszó
együttest vezet, a Budapest Gypsy Orchestra, a Kalotaszeg Trió és a Les Violins
de Bruxelles fellépéseit nem is mindig egyszerű összehangolni. Hagyományos
zenéinket a világ legváltozatosabb színpadain játssza és népszerűsíti évek óta
– és ebben az sem akadályozza meg, hogy születésétől fogva vak. Mostanában
ritkán jár Magyarországra, legtöbbször Nagy-Britannia, Írország, Brüsszel,
Párizs koncerttermeiben tűnik fel. Nemrég mégis találkozhattunk vele
Budapesten, a MOM Kulturális Központban, ahol a Musique de l’Europe fesztivál
díszvendégeként kápráztatta el közönségét virtuóz hegedű- és gitárjátékával,
valamint énekhangjával.
Mit jelent az Ön számára a szintó eredet,
milyen volt zenészcsaládban felnőni?
Édesapám
szintó vagy manouche, ahogy mi mondjuk Belgiumban, vagy – ahogy Magyarországon
néha nevezik – német cigány. Már generációk óta Nyugat-Európában élünk.
Nagyapám, Piotto, hegedűs volt, édesapám, Vivi, gitáros, és mindkettejük
testvérei is muzsikusok. Gyermekkoromban így természetes volt, hogy nagyon sok
zenész járta a házunkat, próba, látogatás vagy egyszerűen örömzenélés miatt.
Legelőször a flamenco vált számomra érdekessé; gyakran édesanyám is úgy
altatott el, hogy feltett egy flamenco-lemezt. Ő flamand és nem
muzsikus-leszármazott, bár nagyapám erről az ágról is orgonázott. Úgy
emlékszem, hogy én mindig is énekeltem, például órák közt, a szünetekben is. Az
a flamenco viszont, amit gyerekként megismertem, nem a műfaj eredetije volt,
hanem a dél-franciaországi utánzat. Hat és féléves koromban tanította meg
az első két akkordot apám egyik kollégája, majd apám a következő kettőt-hármat,
aztán ettől kezdve mindenkitől tanultam valamit. A családban nemhogy
örültek az érdeklődésemnek, hanem kezdettől természetesnek gondolták, hogy ez
az én utam.
Honnan származott a magyar cigányzene iránti
érdeklődése?
Az
öreg szintók szeretnek egy fajta zenét, amit ők úgy neveznek, hogy magyar
cigányzene. Persze, élőben nem nagyon hallottak ők olyant, legfeljebb
lemezekről vagy emlékezetből lehet ismerős, nagyon régről. Sokszor kiderül
ezekről a számokról, hogy orosz vagy más dalok. Tizenkét éves koromban egy
holland barátom, Hans Millen küldött nekem egyebek között egy lemezt Kállai
Ernőtől. Akkor jöttem rá, hogy ez ugyanaz, de valahogy mégsem ugyanaz, mint
amit én ismerek. Érdekesebb, és jobban is játsszák.
Ekkor
lecseréltem a flamenco-gitárt egy Django stílusú gitárra, és nagyon hamar be is
léptem a családi zenekarba. Néha apámat is helyettesítettem. Egyébként már
egészen kiskoromban is voltak fellépéseim – meglepő volt az emberek számára,
hogy egy olyan kisfiú flamencót énekel és gitározik is. Apám barátja, Koen De
Cauter sok fontos tanácsot adott, és abban is megerősített, hogy a Kállai-féle
zene az igazi magyar cigánymuzsika. Ő aztán mutatott más hasonlókat is, azok
közül kiváltképpen Toki Horváth Gyula zenéje tetszett, 1956-ból. Ezt a zenét
hallgattam három éven keresztül, nap mint nap. Úgy tizenhat éves koromban
találtam egy kazettát apám autójában, amin ő maga is meglepődött, hogy
egyáltalán létezik: nagyapám hegedült rajta. Majdnem tizenhét évesen kezembe
fogtam aztán a hegedűt, inspirálódva nagyapám játékából, Stadelből és Toki
felvételeiből. Mikor tizenkilenc éves voltam, kaptunk egy meghívást Budapestre,
egy fesztiválra, melyet Fátyol Tivadar szervezett.
Meghatározó élmény volt a
magyarországi látogatás?
Szintó
dalokat játszottunk, amelyek ritkák, ráadásul akkor még kevesen is tudták
játszani, mivel csak kevesen ismerték őket. A fesztivál első napján a Kulacsban
voltunk, hallottuk Járóka Sanyit, Bufó Sándort, Molnár Lacit, Ürmös Sanyit és
Boxolót. Nekünk, olyan zenészeknek, akik szeretik ezt a muzsikát, de még élőben
nem hallották, olyan élmény volt, amit nehezen lehet körülírni. Mintha egy
nagyon forró, ám jóleső fürdőben ülnél, ami csak zenéből áll. Egy álomvilág.
Azon az estén döntöttem el, hogy ezt a muzsikát meg kell tanulnom, ez fog
segíteni engem a hegedülésben, mert a klasszikus hegedűjátékból merít, és a
családomhoz, a rokonaimhoz közel áll.
Milyen út vezetett aztán a tényleges
tudáshoz?
Egy
közeli barátom, Kállai Zsolt azt mondta, hogy ezt a zenét másképp nem tudom
elmuzsikálni, csak ha a nyelvet is elsajátítom. Voltak tolmács barátaim,
szereztem tankönyvet, átírták nekem Braille-írásra, elkezdtem tanulmányozni.
Aztán a tizenegyedik leckénél már annyi kérdésem volt, hogy beláttam, hogy
tanárra is szükségem lesz. Huszonkét évesen jöttem úgy először Magyarországra,
hogy már valamennyire beszéltem a nyelvet. Akkor figyelmeztettek, hogy azt a
zenét, amit én szeretek, már nem fogom megtalálni. Hogyan is, hiszen Krúdy
Gyula már a huszadik század elején azt mondta, hogy a cigányzenének vége. És
hát, igen, valljuk be, a szövegek is nagyon rosszak, tehát ha nem zenészként
hallgatod őket, elég borzalmas az élmény.
Ekkor már a magyar népzene iránt is
érdeklődött…
Kimentem Erdélybe, Kalotaszegre, mert mindenki azt mondta, hogy ott találok hagyományos magyar népzenét. A kalotaszegi népzenéről már tizenéves koromban hallottam egy rádióműsorból, emlékeztem arra, amikor az Ökrös együttes új lemezét mutatták be. Volt egy kalotaszegi tánctábor, s első este, hazafelé menet, a kocsma előtt találkoztam Neti Sanyival, Csipivel, Toni Rudival meg még néhány más zenésszel. A kalotaszegi muzsikusok sokkal melegebben fogadtak, mint a magyar cigányok. És mikor Neti Sanyi bácsi meghalt, hamarosan jelentkezett Viktor és Rudi, hogy csináljunk együtt egy zenekart.
Talán
hét évvel ezelőtt vettük fel az első kalotaszegi lemezt, és nemrég éppen újra
kaptam felkérést egy párizsi kiadótól, hogy hozzunk ki egy újat. Most azon
töröm a fejem, hogy mit vegyek fel – mert egy külföldi fülnek nincs meg a
szöveg adta különbség az egyes dalok esetében; nem biztos, hogy könnyen
megkülönbözteti az egyik legényest vagy hajnalit a másiktól.
Mennyire hosszúra sikeredett a kalotaszegi
tartózkodás?
Körülbelül
másfél évesre. Ott a családommal éltem még, a magyar feleségemmel és két
gyerekemmel, de közben folyamatosan jártam Belgiumba, hogy pénzt keressek. Ha
működött volna a családi életünk, azt terveztem, hogy ott, Erdélyben
zenetanítást vállalok. Jöhettek volna a tanítványok a hagyományos, gyönyörű
vidéki házhoz, és ott többféle stílust is oktathattam volna, és ezáltal több
időt is tölthettem volna otthon. Erre végül nem került sor.
Mennyire aktív manapság a Kalotaszeg Trió?
Most,
június végén volt turnénk Angliában, meg volt tíz koncertünk Skóciában
is.
Gyakran látogat még Kalotaszegre? Milyen
élmény most visszatérni oda?
Nemrég
jártam Mérában, egyik zenésztársam fiának lakodalmán. Egy kicsit csalódás volt,
bevallom, bár tulajdonképpen értem én ezt a dolgot. Felajánlottam, hogy ne
keressenek prímást, mert szívesen zenélek nekik egész éjszaka. Ők viszont attól
kezdtek tartani, hogy a falubeliek mit fognak szólni, hogy csak népzene lesz,
mert ott igénylik már a szintetizátort meg a DJ-t is… Végül mi, a magyarországiakkal
és helyi zenészekkel kint ültünk, a kultúrház előtt, és néha bemehettünk egy
kicsit muzsikálni.
Mi mindenből áll össze a repertoárja?
Kalotaszegi
zenék, az általam ismert muzsikusok által játszott népdalok nagy része, magyar
nóta (ami viszont eléggé tágas: még mindig találok új dalokat), szintó zene,
Django, jazz, egy maréknyi román zene…
Most meg éppen Görögországban igyekszik
bővíteni…
Isztambuli
görög zenét tanulok. Négy-öt éve ismerkedtem meg egy nagyon jó görög
harmonikással, akinek hatására elkezdtem a görög nyelvvel foglalkozni, hogy
közelebb kerülhessek ehhez a zenéhez is.
Milyen projektek várhatók a közeljövőben?
Leghamarabb
a Budapest Gypsy Orchestra turné, aztán a Les Violins de Bruxelles zenekarommal
adunk ki egy új lemezt, amely valószínűleg márciusban készül el. Van pár
független fellépés is, mások projektjein belül. Nagyobb lélegzetű munka egy
francia szervezésű opera lesz, melyet egy híres kortárs belga író ír meg. És
lesz még egy bolgárokkal való koprodukció is.
Úgy tűnik, nem erőlteti meg a folytonos
kultúra- és nyelvváltás…
Természetes
része lett az életemnek. És ott van még a leguniverzálisabb nyelv, a zene,
amely szerintem a művészeteken belül is a legközvetlenebb, és leginkább képes
arra, hogy megszólítsa az embert.
Az interjú 2016 szeptemberében készült, és megjelent a Magyar Idők Lugas-mellékletében.
Tcha Limberger fotóját Dave Kelbie készítette.
